További 120 yard cikkek
- Parádés visszatérés: a magyar fiatalok tönkreverték a dán elitakadémiát
- Véget ért az elképesztő sorozat, pezsgőt bontottak az Egyesült Államokban
- Olyan sportdrámát kaptak az emberek az arcukba, amit soha nem felejtenek el
- A világ egyetlen helye, ahol a két legpocsékabbért is megőrül 86 ezer ember
- Dán elitakadémia ellen bizonyíthatnak a legjobb magyar fiatalok
Képzeljenek el egy sportcsapatot, ami a kontinens legmenőbb bajnokságában szerepel, de nem tartozik a legmeghatározóbb erők közé, sőt, inkább középszerűnek lehetne mondani. Aztán néhány év leforgása alatt hatalmasat fordul a helyzet. Ez a csapat egymás után szerzi meg a legjobb játékosokat, stadionokat tölt meg, átgázol az ellenfeleken, és hamarosan a munka is beérik: a legerősebb ellenfeleket lenyomva egymás után nyeri a bajnoki címeket.
Persze valami bűzlik a háttérben. Időnként kapnak is egy-két figyelmeztetést a bajnokságot felügyelő szervezettől az elkövetett szabálytalanságok miatt, aztán a sokadik szabályszegés után olyan szigorral sújtanak le rájuk, amire még nem volt példa a sporttörténelemben. A dallasi SMU egyetemi amerikaifutball-csapat éveken át törvényen kívülinek érezhette magát, de nagyon súlyos árat fizettek.
Futball=politika
Mindenek előtt érdemes tisztázni, hogy Texasban akkoriban mit jelentett az NFL-ben szárnyaló Dallas Cowboyson túl a középiskolai és egyetemi amerikaifutball. Sokan mondták, hogy a déli államban a futballnak legalább olyan ereje van, mint a politikának vagy a vallásnak. Az egyetemi csapatok mögé az olajból meggazdagodott mágnások, politikusok álltak be, és tekintették személyes ügynek a sikert. Mintha a Dallas című sorozatban Jockey Ewing és Cliff Barnes nem olajtársaságot alapított volna, hanem futballcsapatot támogat, és a siker érdekében nem szégyellték volna a legmocskosabb módszereket bevetni. Közben a média is igyekezett mindezt meglovagolni. A napilapok például rendre a címlapukon hozták, amikor a legnagyobb középiskolás tehetségek kiválasztották, hogy melyik egyetemi sztárcsapatnál folytatják a karrierjüket, és sok helyen az egyetemi meccsek népszerűbbek is voltak, mint az, hogy épp mi zajlik a profik között az NFL-ben.
A hetvenes-nyolcvanas évek amerikaifutball-életének Dallas sorozata az egyetemi bajnokság délnyugati csoportja, vagyis az SWC volt. A kirakatbajnokságban egymást taposta a legjobb végzős középiskolás játékosokért a Texas Longhorns, a TCU, a Texas Tech, a Texas A&M és a Baylor, közben pedig Arkansas állam egyetemi csapata el-el csent tőlük egy-egy bajnoki címet. Az Southern Methodist University (SMU) ugyan komolyabb futballmúlttal rendelkezett, de sokáig kishal volt ebben a mezőnyben, az SWC 1976-os megalakulása után nem igazán tudott érvényesülni.
Persze, hogy is tudott volna, mikor a jól menő egyetemi programok
17-18 éves, sok esetben a létminimum alatt élő tehetséges srácokat úgy igyekeztek magukhoz csábítani, hogy megvesztegették őket.
Hol egy ajándék ház a családnak, vagy pár ezer dollár zsebbe, esetleg egy drága autó, vagy jól fizető állás valamelyik családtagnak. Mindez természetesen teljesen illegális volt – pont ezt, a mai napig kisebb-nagyobb mértékben jelen levő rendszert próbálják meg állami szinten megtörni –, mert az egyetemi bajnokságban amatőr státuszban szerepelnek a játékosok, és semmilyen fizetséget nem kaphatnának. Papíron. Eric Dickerson, aki később minden idők egyik legjobb futójátékosa lett a profik között az NFL-ben, eredetileg a Texas A&M egyetemen akarta folytatni egyetemi pályafutását. Röviddel azután, hogy elköteleződött a Texas A&M-hez, egyik reggel egy aranyszínű Pontiac Trans-Am sportautóval gurult be az iskolába.
Dickerson azt állította, a nagymamájától kapta az autót, de sok évvel később elismerte, hogy amikor a Texas A&M toborzói náluk jártak, a nagymamája előtt felnyitottak egy bőröndöt, amiben ötvenezer dollár volt. Azt már nem látta, mi lett a pénzzel, csak kapott a nagyitól egy sportautót. A már középiskolásként szupertehetségnek számító Dickerson végül mégsem lett a Texas A&M játékosa, mert úgy döntött, hogy inkább az SMU-hoz szerződik. A sárga sportautónak nem sokkal ezután nyoma veszett, állítólag ellopták, egy másik sztori szerint egy dühös Texas A&M-szurkoló verte szét. Dickerson mindenesetre sosem árulta el, hogy az SMU mivel győzte meg, hogy inkább őket válassza, de nem nehéz összerakni a képet.
Az ő megszerzése már jelezte, hogy a dallasi SMU is komolyan beszállt a versenybe, amit a nagyok már profi szinten űztek, minden szabályt megszegve. A texasi TCU mögött álló egyik olajmágnás, Dick Lowe úgy írta le a hetvenes-nyolcvanas évekbeli helyzetet, hogy volt egy hallgatólagos megegyezés az egyetemek között a sorozatos szabálysértésekkel kapcsolatban.
Az iskolák visszatartották, hogy milyen információval rendelkeznek egymás csalásairól, ez volt a tolvajbecsület.
Hogy milyen általánosak voltak a visszaélések jelzi, hogy az egyetemi sportéletet felügyelő szervezet, az NCAA a nyolcvanas években vizsgálatot indított a Texas, a TCU és a Texas A&M ellen is a gyanús ügyletek miatt.
Szankciók? Ugyan!
Az SMU nem lassított, sorra toborozta a legnagyobb középiskolás tehetségeket. Dickerson mellett megszerezték a Craig James nevű futójátékost is, akivel megállíthatatlan futópárosuk csak Pony Express néven lett ismert, utalva az SMU kabalájára, a musztángra.
De már nem csak Texas államból vadásztak játékosokat. A falember Sean Stopperichet például több mint 1600 km-rel arrébbról, Pennsylvaniából költöztették le délre a családjával együtt, és egy külön lakást kaptak az SMU-tól, hogy legyen hol lakniuk. Más esetekben a toborzott középiskolások családtagjainak direktbe utalták a pénzt, esetleg borítékokban küldték nekik. Vagyis 18-19 éves fiatalokat kényszerítettek bele olyan helyzetbe, hogy nekik kellett eltartaniuk a családjukat.
Az SMU csapatépítésének meglett az eredménye: 1981-ben és 1982-ben is megnyerték az SWC-t annak ellenére, hogy ők voltak az egyik legkisebb iskola a főcsoportban. A dolog egyre inkább szúrta a riválisok szemét, de az egyetemi sportéletet felügyelő NCAA is résen volt. 1974 és 1985 között ötször figyelmeztették az SMU-t, hogy látják, mit csinálnak, és hogy ha így folytatják, akkor baj lesz. Hogy ezt hangsúlyozzák, igyekeztek szankcionálni is az egyetemet:
- előbb sportösztöndíjas helyeket vettek el tőlük,
- majd alapszakasz utáni meccsekről tiltották el a csapatot
- és letiltották őket a tévés meccsekről,
- aztán próbaidőre helyezték őket.
A helyzet azonban több szempontból is kényes volt. Egyrészt, az ország kirakatbajnokságának kirakatcsapatáról volt szó. Másrészt az SMU mögött olyan erők sorakoztak fel, mint Bill Clements, Texas korábbi kormányzója, akit 1986-ban újraválasztottak a tisztségbe, és az SMU elkötelezett híve, támogatója, valamint az igazgatótanácsának tagja volt.
És akkor valaki beszélni kezdett
Várható volt, hogy miközben az SMU fittyet hány a szankciókra, és továbbra is az ország egyik legerősebb csapataként robog, előbb-utóbb valami kibukik. Ez végül a nyolcvanas évek közepén történt meg. A védőjátékos David Stanley sztorija is hasonlított a többi a SMU-játékoshoz: családja nehéz anyagi helyzetben volt, de a középiskolás fiú tehetséges játékosnak számított, sorban álltak érte a csapatok, de végül az SMU-t választotta. 1983-ban került a csapathoz, azonban rendre probléma volt vele a pályán és azon kívül is. Tiltott szereket használt, és végül emiatt elvonóra küldte az egyetem, aztán amikor onnan kijött, már nem tartottak rá igényt. Idővel a sportösztöndíjat is megvonták, így diplomát sem tudott szerezni.
A dallasi WFAA-TV kapott is egy fülest, hogy érdemes őt és a családját megkörnyékezni, innen gyorsultak fel az események. Stanley és családja ugyanis azt állította, hogy nagyobb összeget, 25 ezer dollárt, majd havi 750 dollárt kaptak az egyetemtől. A hazugságvizsgálatot is vállalták, hogy ezt bizonyítsák. A tévé által készített műsorban leadták, hogy miket állít a Stanley család, de az SMU futballprogramját irányító személyek vehemensen tagadták a vádakat. Az egyetem sportprogramjáért felelős Henry Lee Parkert például a kamerák előtt szembesítették az általa aláírt borítékkal, melyet Stanley-éknek címeztek. Parker zavarában annyit makogott a riporternek, hogy ez tényleg az ő aláírása, de valójában sosem állt kapcsolatban a családdal.
A leveleket a rajtuk lévő pecsét alapján ráadásul azután küldték, hogy az SMU-t próbaidőre helyezte az NCAA a toborzási szabályok megsértése miatt. A Stanley-ügy elindította a lavinát, és hamarosan kiderült, hogy már az NCAA is tud a történtekről. Mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy az SMU számára többszörös visszaesőként már nincs visszaút.
Halálbüntetés
Az NCAA a különböző egyetemeknél tapasztalt visszaélések miatt 1986-ban döntött úgy, hogy létrehoz egy radikális szabályt, hogy meg tudja regulázni a csapatokat. Ha valaki visszaesőként sorozatos szabálysértéseket követ el, akkor az NCAA-nek jogában áll megszüntetni azt a futballprogramot egy vagy akár több évre. A sajtóban és amerikaifutball-körökben csak Halálbüntetésnek keresztelték a szabályt.
Az NCAA nem sokkal később lezárta a vizsgálatát, melyből kiderült, hogy az SMU
- csak 1985-ben és 1986-ban 61 ezer dollárt fizetett ki összesen tizenhárom játékosnak az egyetem mögött álló támogatók pénzéből,
- a kifizetések havi szinten mentek, mintha fizetést kaptak volna, és 50 dollártól 725 dollárig terjedtek,
- az egyetem vezetése legalább 1981 óta tisztában volt azzal, hogy illegálisan adnak pénzt a játékosoknak,
- a kifizetések még azután is folytatódtak, hogy az SMU próbaidőre került.
Azt fontos megjegyezni, az NCAA vizsgálata csak közvetlenül a Stanley-botrány kibukása előtti állapotokat leplezte le, de a későbbiekben az egyetem belső vizsgálatából kiderült, hogy a kifizetések egészen a hetvenes évekig nyúltak vissza. Az időközben Texas kormányzójának újraválasztott Bill Clements is elismerte, hogy sáros volt. Bevallotta, hogy titokban valóban jóváhagyták a tizenhárom játékos kifizetését, és csak azért nem álltak le az újabb figyelmeztetések után, mert
úgy érezték, tartoznak annyival a játékosoknak, hogy betartják a korábbi ígéretüket, és egészen addig fizetnek nekik, amíg az SMU-nál játszanak.
Clements túlélte a botrányt, de nem indult újra kormányzónak 1991-ben. Az egyetem futballprogramja viszont belebukott a történtekbe.
1987. február 25-én az NCAA sajtótájékoztatót hívott össze Dallasban, ahol a vizsgálatot vezető David Berst óriási médiaérdeklődés mellett bejelentette, hogy nem maradt más választásuk, az SMU megkapja a Halálbüntetést. Az amerikaifutball történetében először kapott egy csapat ilyen szigorú szankciót. A bejelentés a nyomozást vezető Berstöt is megviselte, mert a sajtótájékoztató végén a kamerák előtt ájult el, ki kellett cipelni a teremből.
A büntetés azt jelentette, hogy az SMU 1987-ben nem indulhatott semmilyen bajnokságban, és 1988-ban sem játszhatott volna hazai pályán. A játékosok szétszéledtek, akinek volt lehetősége, az egy másik egyetemi programnál folytatta, hogy legyen esélye az NFL-es profi karrierre. Az egyetem úgy döntött, hogy az 1988-as szezonban sem indítja újra a programot, mert játékosok nélkül nem sok értelme lett volna.
Utólag sokan vitatják, hogy jogos volt-e ilyen súlyosan megbüntetni az SMU-t. Tény, hogy az NCAA azóta egyszer sem alkalmazta egyetemi amerikaifutball-csapatok ellen, holott a Penn State egyetemet megrázó Sandusky-botrány, vagy a texasi Baylornál kirobbant nemierőszak-botrány után felmerült ennek lehetősége. A másik tábor szerint viszont
valakivel példát kellett statuálni, meg kellett állítani a gátlástalan visszaéléseket.
30 év kellett, hogy talpra álljanak
A Halálbüntetés utáni első szezonok katasztrofálisan sikerültek az SMU-nak, de ebben semmi meglepő nem volt. Csak olyan játékosokat tudtak toborozni, akik kevésbé atletikusak, tehetségesek voltak, mint az ellenfeleik, emiatt gyakorlatilag meccsről meccsre feltörölték velük a padlót. Időközben az SWC is feloszlott, a csapatai nagyobb, erősebb főcsoportokban folytatták, míg az SMU-t egy gyengébb főcsoportba, a C-USA-ba sorolták át, onnan került később az erősebbnek mondható American Athletic Conference-be.
De így is egészen a 2008-as szezonig kellett várni, hogy fel tudjanak mutatni egy olyan szezont, amikor pozitív volt a mérlegük, tehát több győzelmük volt, mint vereségük, ami jól mutatja a Halálbüntetés erejét, hiszen 20 évbe telt, hogy egyáltalán valamennyire össze tudják szedni magukat.
Aztán 2017-ben nevezték ki a korábban nagyobb egyetemi programoknál dolgozó Sonny Dykes edzőt. Dykes és a stábja építkezésbe kezdett. Kihasználták, hogy az NCAA szabályainak köszönhetően ma már könnyebben válthatnak csapatot a játékosok, és olyan embereket igazoltak a csapatba, akik a nagyobb egyetemi programoknál nem kaptak elég lehetőséget. De sok olyan játékost is megszereztek, akik hazavágytak Texasba, belőlük alakult ki az új csapat gerince.
A munka a 2019-es szezonra érett be: az SMU egymás után hat győzelemmel kezdett, amire legutóbb az 1982-es dicsőséges korszakban volt példa. Sőt, a nyolcvanas évek óta először rangsorolt csapat lettek (jelenleg a 19. helyre teszik őket), ez azért nagy szám, mert a 130 csapatos egyetemi első osztályban a forma alapján csak az első 25 csapatot szokták rangsorolni. Ha a szezon végéig rangsoroltak tudnak maradni, már az óriási teljesítmény lenne harmincévnyi gyötrelem után.
A cikk elkészítéséhez az ESPN, az Athletic és a Washington Post cikkeit, valamint a Pony Excess című dokumentumfilmet használtuk fel.
Rovataink a Facebookon