Hobóként edzett kutyájával a Giro rózsaszín trikósa

Senki nem jósolt nagy jövőt a kanadai Svein Tuft-nak, amikor 15 évesen otthagyta a középiskolát, mert „hívta a természet”. Fiatalkorát egy 40 dollárért vett kerékpárral és saját kezűleg épített utánfutójával, valamint Bearddel, a kutyával töltötte hobóként a Sziklás-hegységben.  Ma már az Orica-Greenedge profi kerékpáros csapat meghatározó alakja, aki 37. születésnapján egy különleges ajándéknak örülhetett. Az Olasz Kerékpáros Körverseny első szakasza után ő viselhette a maglia rosat, azaz az összetettben vezetőnek járó rózsaszín trikót. Egy kemény hegyi ember színes és szokatlan története a profivá válásról. A velo.hu cikke.

Otthagyta a sulit, csatangolni akart

Tufték eredetileg Norvégiában éltek, nagyapja a nemzeti sí válogatott tagjaként hatodik is volt az 1936-os téli Olimpián. Apja egy angol szerző könyve, a „Hív a természet” olvasása után összepakolta a családot és Kanadába költöztek. Kalandvágyát volt kitől örökölnie. Miután szülei elváltak, elhagyta az iskolát. 

„Nem a drogok, az alkohol vagy a bulik miatt hagytam ott a sulit. Szerettem volna felfedezni, csavarogni. Mindig új dolgokra vágytam, nem éreztem jól magam egy helyben. Kamaszként még fogalmad sincs ki vagy, én pedig szerettem volna felfedezni önmagam” – meséli Tuft, aki eleinte csak arra használta a kerékpárját, hogy a házuktól 50 mérföldre lévő hegyekig tekerjen, ahol aztán hetekig kempingelt és mászott. Egyszer 24 órán keresztül lógott egy sziklafalon, mert a mászókötele beakadt, míg valaki felfedezte.

Tuft azóta már több, mint 12 éves profi pályafutást tudhat maga mögött, mely során nyolcszor volt kanadai bajnok, nyert ezüstérmet a világbajnokságon időfutamban. Utóbbit úgy, hogy defektet is kapott és a verseny utolsó 6 kilométerét egy tartalék biciklin teljesítette. A szuperlaza, kalandozó hippi mindennapokból, az egyik legnagyobb lemondással járó sport lett az élete. 

A hegyi ember

17 évesen vett egy használt 10 sebességes montit és eszkábált hozzá egy utánfutót, melyhez egy öreg BMX vázát és utcán gyűjtött műanyagot használt fel. Amikor 18 lett, felrakta a németjuhászát, Beardet az utánfutóra és 900 km-es bringatúrára indult British Columbiába a tél kezdetén. Napi 12 órát tekert a csomagokkal és a kutyával, amikor a hegynek felfelé ez túl nehéz volt, akkor Beard leugrott hátulról és a gazdája mellett futott az emelkedőn. Kenyéren, babon és kukoricán élt, amikor talált egy kis boltot, csokis tejet vett, ami azóta is a kedvenc itala. Éjszakáit a szabad ég alatt és fák tövében töltötte. Nem vitt magával sátrat csak egy bivak zsákot és takarót. Útja során többször kamionosok hívták meg vacsorázni, akik a kietlen észak-kanadai utakon megsajnálták a magányosan tekerő, hóval és esővel küzdő bringást. 

A brutális túrák után Tuftot elkezdte érdekelni a kerékpárversenyzés. Egy 4000 mérföldes alaszkai turné után az apja javaslatára elindult élete első versenyén, 23 évesen. Első versenyén az élről ledefektelt, de a következő viadalt már megnyerte.  Két évvel később, már a kanadai válogatott tagja volt. Felvette egy amerikai csapat, majd pályafutása elindult a legmagasabb szintek felé. Eleinte nehezen élte meg, hogy a hobó életmódot a profik szabályozott mindennapjaira kell cserélje. 2003-ban a Prime Alliance gárdánál tekert, akik téli edzőtáborukat Los Angelesben tartották. Mivel a telet síeléssel töltötte a hegyekben, nem volt túl jó formában és nem akart a többiek előtt leégni.  A fagyos február ellenére, Svein a táborba kerékpárral érkezett, a „közeli” Kanadából. Az út során tiszta vizű patakok mellett táborozott, innen ivott.

„Nagyon hosszú volt a szakálla és rettenetesen bűzlött.” – emlékszik vissza Jonathan Vaugters, a WorldTour Garmin-Sharp csapatfőnöke, aki azonnal lehetőséget látott a kanadai mormotában. „Teljesen más volt, mint a pénz orientált, Porschéra vágyó európai profik. Míg Európában 18 évesen már profi vagy és nincs időd megélni a tinédzserkort, Tuft későn kezdte és mindent kipróbálhatott.”

De Tuft nem volt elégedett az új életével, mely során a doppinggal is találkozott, bár ő maga sosem bukott meg ellenőrzésen, sosem keveredett gyanúba sem, és saját bevallása szerint sem próbálta ki. Amikor a doppingellenőrök keresték őt a profiknál szokásos, versenyeken kívüli tesztek miatt, gyakran így adta meg koordinátáit: „az ösvény végén balra, át a hídon és fent a hegytetőn”. Nem akarta, hogy a körülötte lévők miatt a doppingot lássa, így abbahagyta a profi sportot. 

Kanadában nemsokára új csapat alakult, Symmetrics Cycling néven, a tulajdonosok pedig nagy szükségét látták a „hegyi embernek”. Megígérték Tuftnak, hogy nem lesz dopping a csapatban és a teleket a hegyekben töltheti, ahogyan ő szeretné. Végül elfogadta a felkérést és folytatta pályafutását.

Fotó: Luk Benies / AFP

Később újra összehozta az élet Vaughterssel, akivel közösen találták ki a Garmin csapat, azóta is híres doppingellenes politikáját. Sosem volt túl nagy sztár, de a peloton egyik legmegbecsültebb segítője lett, aki órákig tud 50 fölötti tempóval üldözni egy szökést és egyben tartja a brigádot egy csapatidőfutamon. 

A legöregebb Tour újonc

Ő volt a Tour de France történelmének legöregebb debütánsa, 36 esztendősen vett részt először a 100. Francia Köversenyen. Hat szakasz után máris a pódiumon állhatott, amikor az Orica sora megnyerte a csapatidőfutamot. Korábban két nagy csapatnál sem került be a Tour keretbe. Míg a legtöbb versenyző „ölne” egy ilyen lehetőségért, Tuftot ez egyáltalán nem zavarta. 

„Sosem volt életem fő célja, hogy a Tour de France-on versenyezhessek. Mindig jól éreztem magamat helyette júliusban otthon. Montizni mentem a hegyekbe. Nem volt gyerekkori álmom sem a Tour. Amikor aztán ott vagy, akkor megérted a különbséget. Annyira más, mint bármelyik másik verseny. Rengeteg ember van, sokkal nagyobb felhajtás. Ma már „megvan”, miért fontos ennyire a Tour.” – emlékezett vissza a verseny utáni nyilatkozataiban. 

A sokat látott hobó jobb karján egy tetoválás van: „Sosem leszünk újra itt!” Ez volt a mantrája, amikor a kutyájával túráztak Észak-Kanadában. Mindig Beardre emlékezteti, aki 10 éve hunyt el. 

„Azok voltak életem legszebb pillanatai. A bringám egy nagy rakás roncs volt. De nem kellett sehová sem mennem és senkivel sem lennem. Senki nem mondta meg, mit tegyek. Ha kedvem volt lefeküdni az út szélére, megtettem.” 

Ma már nem fekszik le, hanem hátán viszi a többségében fiatal ausztrálokra épülő Orica csapatát. 40 felé közeledve, még van 2-3 jó éve a profik között, hogy utána újra úgy élhessen, ahogyan annak idején Bearddel tette. Ha sikerül neki, talán a tetoválást is eltüntetheti.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!