Hedvig
5 °C
23 °C

Néha úgy érzed, mintha két valóság létezne?

Több infó

Támogasd a független újságírást, támogasd az Indexet!

Nincs másik olyan, nagy elérésű online közéleti médiatermék, mint az Index, amely független, kiegyensúlyozott hírszolgáltatásra és a valóság minél sokoldalúbb bemutatására törekszik. Ha azt szeretnéd, hogy még sokáig veled legyünk, akkor támogass minket!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Ma már az van bennem, miért ne vállaljam be?

GettyImages-590529454
2018.10.06. 12:20
Itt volt az ideje, hogy újra beszéljünk a Bologna középpályásával, többek közt az elmúlt évek tapasztalatairól, az átélt nehézségekről és azok legyőzéséről, a fejlődésről, a válogatott új vezetőedzőjéről (és egy kicsit a régiről), a jövőbeni terveiről, illetve a hazatérés lehetőségéről.

Amikor Nagy Ádám, lényegében egyetlen NB I.-es szezon után a Fradiból a Bolognához igazolt 2016 nyarán, sokan féltették az olasz élvonaltól. Játszott az Európa-bajnokságon, aztán ment a Serie A-ba, és első éve nagyszerűen alakult. Hamar bekerült a kezdőcsapatba, lényegesen több játéklehetőséget kapott, mint azt legtöbben várták. A következő idény viszont pont fordítva sikerült. Amikor már mindenki elkönyvelte, hogy a Bologna fontos tagjává vált, hirtelen a padon találta magát.

Nagy Ádám ezt a helyzetet úgy kezelte, ahogy a külföldön hasonló szituációba kerülő magyar játékosok szinte soha. Zokszó nélkül dolgozott tovább. Idén új edző került a csapathoz, és Nagy alig pár forduló után ismét ott volt a kezdőben, sőt most úgy tűnik, ott is ragad. A középpályás, aki annak idején azt mondta az Indexnek, hogy tanulni ment Olaszországba, és nem fél a magyar futballisták számára játékostemetőnek tartott bajnokságtól, továbbra is állja a szavát.

Az előző szezonban nem igazán úgy alakultak a dolgok, ahogy azt várni lehetett, hogyan élte meg ezt az időszakot?

Bárhogy is nézzük, az első évhez képest a második visszalépés volt. Még akkor is, ha az edzéseken ugyanúgy dolgoztam. Mert hiába dolgozik az ember napról napra, hétről hétre, ha a munka eredményét a hétvégén nem tudja bemutatni a meccsen, akkor kis túlzással csak egy helyben jár. Nyilván voltak nehéz időszakok, mert ez az egész tavalyi év furcsa volt, ahogy egyik pillanatról a másikra padon találtam magam, de összességében nézve ez a fociban benne van. A mindenkori edző döntését a játékosnak el kell fogadnia, tiszteletben kell tartania. Én sem csinálhattam mást. Ha ilyenkor nem dolgozol rendesen, akkor magad alatt vágod a fát.

Még nem telt el túl sok az idei szezonból, de úgy tűnik, hogy a dolgok ismét változtak, ezúttal pozitív irányban.

Örülök, hogy ez az év máshogy indult, még akkor is ha a szezon elején volt egy sérülésem, ami nagyon rosszkor jött. Elég fontos 3-4 hetet kellett kihagynom a felkészülésből, de pont azon a héten kezdhettem el újra edzeni, aminek a végén kupameccset játszottunk. Ezen csereként szóhoz jutottam, majd utána az első bajnokin is, ahol viszont okos módon két sárgával kiállíttattam magam. Így a következő meccs kimaradt, majd az Inter ellen sem játszottam. Aztán jött a válogatott miatti szünet, és utána indultak be igazán a dolgok.

Mi történt?

A játékos (Erick Pulgar), aki a helyemen játszott egy azonnali piros lappal elmeszelte magát három meccsre, amit végül kettőre csökkentettek. Ez kínálta fel a lehetőséget, hogy beverekedjem magam a csapatba.

Az egy komoly jelzés volt, hogy bár a legutóbbi bajnokin az Udinese ellen Pulgar már játszhatott volna, mégis megőrizte a helyét?

Igen már játszhatott volna. De nyilván pont ezekért a pillanatokért edz az ember. Bennem is az volt, hogy ha az elején nem is játszol, hosszú a szezon, biztos lesz lehetőségem később. És ha akkor jól teljesítek, azt biztos díjazni fogja az edző.

Amikor jött a lehetőség, mert Pulgar kiállíttatta magát, már tudtam, ha a következő meccsen, ahol a Roma volt az ellenfél, jól sikerül a játék, majd a következőn a Juventus ellen is, akkor onnantól kezdve megint nyílt a verseny a posztért.

Az egész szezon így néz ki a csapaton belül, nyilván nem fúrjuk egymást, de van egy egészséges versenyhelyzet. Az edző mindig azt a tizenegyet fogja a pályára küldeni, amelyik szerinte meg tudja szerezni a három pontot. Ezen a szinten már nincs olyan, hogy valaki mondjuk jópofaságból játszana.

Nagy Ádámmal a kezdőben a három pont megszerzése kétszer is sikerült a csapatnak, míg előtte egyszer sem nyertek a bajnokságban. Ez nyilván rengeteget számít.

Ezért is örülök nagyon a legutóbbi, Udinese elleni győzelemnek. Ráadásul úgy nyertünk, hogy 1-0-s hátrányból sikerült felálnunk. Kellett is nagyon, mert nem kezdtük jól a szezont. Ahhoz, hogy ne ragadjunk be, nagyon kellettek a pontok.

A kezdés tényleg nem sikerült jól, legalábbis a szerzett pontok tekintetében nagyon nem. Az elmúlt három meccsből viszont csak Juventus ellen nem jött össze a pontszerzés. Ott teljesen esélytelen voltak?

Torinóba is úgy utaztunk, és úgy mentünk fel a Juventus ellen a pályára, hogy ha zártak maradunk, ha csapatként védekezünk és játszunk, akkor meglepetést tudunk okozni. De a Juventus az Juventus. Az a meccs nagy falatnak bizonyult. Nyilván sajnáltuk, de ezt a vereséget azért könnyebb lenyelni, mint például a nyitómeccsünket a bajnokságban, amikor otthon kikaptunk a SPAL-tól.

Az idei szezont új edzővel kezdte a Bologna, Filippo Inzaghival. Vele milyen a kapcsolata, van-e érzékelhető különbség az elődjéhez, Roberto Donadonihoz képest?

Teljesen más karakter a két edző. Úgy érzem, hogy Inzaghi – aki nekünk Mister –, mintha együtt lélegezne a csapattal. Sokkal inkább egy közülünk. Természetesen megtartja az egy lépés távolságot, mindenki érzi az edző-játékos viszonyt. Mégis, például a szezonkezdés utáni nehéz helyzetben is ugyanúgy pozitív tudott maradni és tök jó dolgokat tudott mondani, ami szerintem nagyban segített, hogy túl tudjunk lendülni ezen a nem könnyű időszakon.

Amikor éppen nem játszott, Inzaghi adott rá magyarázatot, hogy miért nem?

Persze, ez meg a másik különbség tavalyhoz képest. Nyilván nem vagyunk gyerekek, nem arról van szó, hogy engem babusgatni kéne, nem erre van szükségem. De azért az jó, hogy amikor az ember kiteszi a szívét, a lelkét egy edzésen, utána jönnek a pozitív visszajelzések, hogy “Ez az, jól csinálod, el fog jönni a te időd”. Sokat segít a tudat, hogy ezek szerint az edző bízik bennem, lát bennem fantáziát, hogy most még rá kell tennem egy lapáttal és akkor majd lesz lehetőségem bizonyítani.

Donadoni részéről nem volt ilyen bátorítás, amikor hétről-hétre nem került be a csapatba?

Teljesen más edző. Volt egy-két játékos, akivel kommunikált, lehet hogy többet is, mint kellett volna, a többiekkel viszont nem nagyon. Persze mindenkivel beszélt, de nem volt meg az a kapocs, ami lehetne játékos és edző között. Persze nem baráti kapcsolatról van szó, arra nincs is szükség, de azért a pozitív visszajelzések kellenek, még az edzéseken is.

Amikor tavaly nagyon keveset játszott, illetve olyan minőségű és mennyiségű konkurencia volt arra a három pozícióra a középpályán, ahol játszhatott volna, hogy a vetélytársak értéke közelített a komplett NB I. értékéhez, akkor ki segített feldolgozni ezt a helyzetet?

A legelső természetesen a család. Nem szakmai szempontból, de emberileg. Bár rajtam kívül senki sem focizik a családban, viszont amiket mondtak, azzal át tudtak segíteni a nehézségeken, ez nagyon fontos volt számomra. Aztán ott vannak a csapattársak, akik szintén tudnak segíteni, vannak dolgok, amiket meg lehet velük beszélni. Illetve van egy sportpszichológusom, akivel dolgozom, akivel át szoktuk beszélni a legfontosabb dolgokat, ha van egy nehezebb időszak.

A pszichológust a csapat biztosítja?

Nem, ez már egy elég régi kapcsolat, talán hat éve kezdődött. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy állandóan beszélünk, de amikor felgyűlik pár dolog, akkor azokat nagyon jól meg tudom vele beszélni.

Az elmúlt évben, amikor rosszabbul mentek a dolgok, természetszerűleg több kritikusa is lett, itthon is meg gondolom Olaszországban is. Voltak, akik szinte már kárörvendően mondták, hogy “na lám, nem is olyan nagy szám ez a gyerek”. Ezekből mennyit érzékelt?

Ilyen vélemények mindig voltak, vannak és lesznek is. Én mindig azt mondom erről, hogy aki ezt nem tudja elviselni és kezelni, az ne válassza az élsportolói életformát, de mondhatjuk úgy is, szakmát.

Persze amikor nem úgy megy, ahogy kéne, amikor hullámvölgybe kerülsz, akkor hangosabbak ezek a kritikák, és nyilván volt köztük olyan is, ami eljutott hozzám. De az nonszensz reakció lenne, hogy beülök a sarokba és elkezdek zokogni.

Mindig ilyen profin kezelte ezeket a szituációkat?

A legelején még inkább az volt rám a jellemző, hogy ha volt egy meccs, ami összességében tényleg jól sikerült, de mondjuk hallottam magamról két olyan véleményt, amiben rosszat mondtak rólam, akkor az maradt meg. Szóval ebben is fejlődtem, ma már az ilyesmi lepereg rólam. Persze ha az edző kritizál vagy a csapattársak, az teljesen más. Ők tényleg segítő szándékkal teszik, mondjuk mert hibáztam egy helyzetben és miattam kaptunk gólt. Ezeket a véleményeket persze meghallgatja az ember, mert abból tanulni lehet. De összességében a negatív vélemények már nem érintenek meg annyira. Az viszont egy hatalmas pluszt jelent, ha minél több embernek tetszik a játékom, ha minél többen kísérik a pályafutásomat.

Amikor a Bolognához került és először beszéltünk, elhangzott, hogy a támadásokat kellene jobban segítenie, és ebben tudna a legtöbbet és a leggyorsabban fejlődni. Ebből mennyit sikerült megvalósítani az elmúlt két évben, mennyit sikerült fejlődni a remélthez képest? 

Szerintem sokat, aminek nagyon örülök, de nyilván van még hova fejlődni, sőt mindig is lesz. Az elmúlt három meccs alatt is próbáltam az elsődleges edzői utasításokat betartani, ami alapvetően a védekezésről szólt, de azért tudom, hogy játékost azért még nem nagyon szidtak le, mert gólt lőtt vagy gólpasszt adott. Az egyébként, hogy támadásban fejlődtem, köszönhető annak is, hogy tavaly Donadoni alatt támadó középpályást játszottam, ami biztos alakított a stílusomon és a játékfelfogásomon. Még mindig a labdatartásra épülő játékot szeretem, de ebbe is kellenek időnként a váratlan megoldások. 

Mint például az a felpassz, ami igazán megteremtette a helyzetet az Udinese ellen az egyenlítő gólhoz? Ezt talán régebben még nem tette volna fel ilyen magától értetődően. 

Igen, ma már az van bennem, hogy amikor az ellenfél térfelén vagyunk, főleg a tizenhatos közelében, akkor miért ne vállaljam be? Tőlünk mindig azt kérik, hogy a saját középpályánkon csak a biztosra törekedjünk, viszont ha az ellenfél térfelén rosszul döntesz, abból még nem kerül rögtön gólhelyzetbe. Szóval a hozzáállásom is változott ezen a téren, aminek nagyon örülök. 

Kívülről nézve, illetve az edzői vélemények olvasva is a legfőbb értéke játékosként a labda nélküli helyezkedés, az az érzék, amivel levédekezi a passzsávokat. A legutóbbi meccs után is ezt emelte ki Inzaghi. Ez mennyire veleszületett képesség és mennyire tanulható?

Ezt nem tudom. Itt Olaszországban rengeteget tanultam a játék taktikai részéből, sokat fejlődtem abban, hogy különböző helyzetekben hova helyezkedjek, szóval ezt a dolgot tanulja is az ember. De lehet, hogy kell hozzá egy olyan adottság is – nevezzük mondjuk játékintelligenciának –, hogy az ember képes olvasni a játékot és tudja, hogy az ellenfél hova fog passzolni. Ezért úgy helyezkedik, hogy meg tudja csípni a labdát. Szerintem talán a két dolog kombinációjáról van szó.

Hamarosan válogatott mérkőzés jön a Nemzetek Ligájában. Milyenek a benyomásai az új kapitányról, Marco Rossiról?

Talán ezt így kimondani nem a legszebb dolog, de én örülök a kapitányváltásnak. Örülök Rossi úrnak, mert benne és a szakmai stábjában megvan az, amivel egységesebbek lehetünk és sikeresebbek, nyilván utóbbi számít a legjobban. A játékos szempontjából viszont az a legfontosabb, hogy a vezetőedző és a stábja megfelelő segítséget, kapaszkodót tudjon adni neki, hogy mi alapján játsszon. Hogy fel legyünk készítve taktikailag. 

Ebből a szempontból elég jó előjelnek tűnik, hogy Rossi abból a futballkultúrából jött, ahol talán a legnagyobb hangsúlyt helyezik a taktikára.

Ha csak abból indulok ki, hogy a kapitány úr olasz, az nekem már egy garancia a taktikai felkészültségéről, és arról hogy ezt át is tudja nekünk adni.

Szerintem ebből a váltásból nagyon jól fogunk jól kijönni, mert erre volt talán a legnagyobb szükségünk.

Hogy tisztában legyünk azzal, mit kell tennünk, hogy először a védekezést kell rendezni, hogy kompaktak, egységesek legyünk a pályán. Aztán pedig a támadásépítés különböző elemeit elsajátítva hatékonyak legyünk a másik kapu előtt is. De a legfontosabb, hogy taktikailag rendben legyünk, és úgy érzem, hogy az új kapitánnyal és a stábjával ez sikerülni fog. Gondolom ezt például abból, hogy nagyon jó dolgokat csináltunk vele az első összetartáson, már ott tanultunk egy-két dolgot, ami szerintem segít, hogy taktikailag egységesebbek legyünk.

Georges Leekens esetében már az első edzésnél voltak esetleg jelek, amik arra utaltak, hogy ez nem biztos, hogy stimmelni fog?

Nem, de most sem az első edzésen derült ki számomra, hogy “hú, ez most nagyon jó lesz”. Inkább ahogy haladtunk előre Leekensszel, hogy nem készültünk taktikailag, hogy nem csináltunk olyan feladatokat, amik ebben segítettek volna. Mintha nem lett volna tisztában azzal, hogy a magyar válogatottnak mire volna szüksége: begyakoroltatni velünk azokat a dolgokat, amik segítségével mint csapat összeszokhatunk és egységesek lehetünk. Marco Rossi viszont erre hatalmas hangsúlyt fektet, és nekünk pontosan ez kell.

Amikor tavaly nem igazán ment a játék a Bolognában, a hazatérés lehetősége nem merült fel komolyabban? Itthon pletykáltak egy időben ilyesmiről.

Nem degradálva a magyar bajnokság színvonalát, a Serie A azért feljebb van a ranglétrán. Bennem mindig is megvolt az a hozzáállás, hogy ha valami épp nem megy vagy nem sikerül, attól még nem kell feladni, nem szabad könnyelmű döntést hozni, hogy “na, most nem kerültem be, akkor elmegyek”.

Ráadásul amikor lett volna lehetőség, hogy kölcsönben eligazoljak, akkor nem akart elengedni a vezetőség, mert azt gondolták, hogy az egy edzői döntés, hogy nem játszom, de ők attól még ragaszkodnak hozzám.

Miért ragaszkodtak ennyire Nagy Ádámhoz?

Nem akarom magamat fényezni, de nyilván látták, hogy milyen edzésmunkát végzek. Ez is egy olyan visszajelzés volt, aminek örültem, ami azt mutatta, hogy még lesz lehetőségem bizonyítani. Összességében az munkált bennem, hogy idővel meg fogom kapni a lehetőséget, csak élnem kell vele, ha pedig jól teljesítek egy Bologna szintű csapatban, akkor ezt a bajnokságot tényleg az egész futballvilág követi, innen lépcsőzetesen haladva feljebb és feljebb lehet jutni. Nyilván okosan kell választani, fokozatosan haladva, nem kettőt, hármat ugorva egyszerre.

Tehát az, hogy bérelt helye legyen a Bologna kezdőcsapatában, még nem jelentené a maximumot? Ennél többet szerete elérni?

Természetesen nagyon örülnék, ha a kezdőcsapat állandó tagja lennék a Bolognában. De ha majd egyszer úgy érzem, és a vezetőség is úgy gondolja, hogy megérett az idő a váltásra, akkor egy szinttel feljebb lépek.

Olaszországon belül vagy inkább egy másik bajnokságba menne inkább a szíve szerint?

Onnantól kezdve tényleg nyílt lenne a világ, én nem vagyok semmi jónak az elrontója. Persze nekem is vannak preferenciáim, nagyon szeretem a spanyol bajnokságot, az a kedvencem, de azt majd az adott pillanat határozza meg, hogy nekem melyik csapat lenne a megfelelő. Mindenesetre annak nagyon örülök, hogy azt érzem, a saját kezemben van a sorsom, rajtam múlik minden.

A hazaigazolás tehát egyelőre ki van zárva. És az, hogy majd egyszer, a pályája vége felé visszajöjjön?

Őszintén? Nyilván mindig mondták nekem, hogy ódzkodjak az ilyen kijelentésektől, mert később még megbánhatom, mert változhatnak a viszonyok, de igazából csak egy csapat merülhet fel. Nem tudok elképzelni más csapatot Magyarországon, mint a Fradi.

Pedig nem vagyok Fradi-nevelés, és annak idején sem azért kerültem a Fradiba, mert hatalmas nagy zöld szívem van, vagy mert úgy születtem, hogy zöld a vérem. Senki nem is volt fradista a családban, de eltöltöttem ott három évet, és annyit köszönhetek a vezetőségnek, a szakmai stábnak, a játékosoknak, hogy nem tudom elképzelni, hogy máshová mennék vissza.

Szóval ha tegyük fel, egyszer hazatérhetnék a karrierem vége felé a Fradiba, mint Gera Zoli vagy Hajnal Tamás, arra nem mondanék nemet. Szoktam ezen gondolkodni, és tök jó dolog lenne.

(Borítókép: Mario Carlini / Iguana Press / Getty Images)