A paródiafaktort sem sikerült kinőni

Lehet azzal viccelődni, hogy a horvátok elleni idegenbeli meccs már a sorsolás pillanatában eldőlt, és nem is számolt senki pontszerzéssel. Maguk a játékosok is úgy raktak össze 15 pontot a kezdeti kalkulációkor, hogy Horvátországban elvéreznek. Egy vereségnél azonban lényegesen több történt csütörtök este.

stat

A meccs végén ismét megszólalt a „kurva gyenge!” kórus. Nem csoda: egy kaput eltaláló lövés, viszonylag korai kiállítás, valódi helyzet nélküli támadások volt a mérleg, miközben az ellenfél meg sem feszült igazán.

Amikor már azt hittük, hogy a kacagtató faktor kiveszett a futballunkból, és hogy az 1991-ben Olaszországban gólpasszokat adó Palaczky János szellemét már nem idézi meg senki, akkor jött Kádár Tamás. Eszünkbe nincs kipécézni őt, és – rossz edző módjára – egy játékosokon keresztül leszúrni az egész csapatot, de hajmeresztő volt nézni – és már nem először –, amikor a közelébe került a labda. Kádár nyilván teljesen másként reagál klubcsapatában, a Dinamo Kijevben, ott felfelé emeli a közeg, bár tény, hogy most a Dinamónak sem nagyon megy, 10 forduló után 10 pontos hátránnyal csak a harmadikok Ukrajnában.

Egyenként is fájdalmas gólokat kaptunk, 45 percbe sűrítve dermesztő, riogatni lehet vele. Gonoszság azt mondani, hogy ez a 45 perc a magyar futball esszenciája, mert egy kiélezett, gyors, jó futballistákból álló ellenféllel szemben nagy nyomás alatt ez előfordulhat. De valahogy velünk elég gyakran előfordul, hogy bajba kerülünk.

Kádár nem magától lett ilyen futballista. A védelem többi tagja sem. Akik így készítették fel őket, soha nem voltak rákényszerítve a kimagasló munkára.

Be kellene látnunk, hogy ezt a meccset a gyerekkor legvégén és a felnőttkor legelején elveszítettük, amikor a horvátok sokkal jobban fejlesztették és építették az egyébként is gyorsabb, képzettebb játékosaikat. Ha a futballra mesterségként tekintünk, és azt mondjuk, mesteremberek készítik fel a válogatottat, akkor ez a trend jól látható a 4,2 milliós lakosságú országban, amelyik 1996 óta összesen két nagy tornáról hiányzott, miközben Magyarország harminc év alatt egyre jutott ki. Nem mellesleg a horvátok szereztek két vb-érmet, és tízből hétszer ott voltak a játékosaik a BL-döntőkben.

A horvát játékosok nem születnek páratlan, az egész kontinensen irigyelt dinamikával, hanem a mesteremberek kihozzák belőlük. Nálunk nehezen körbeírható, kik foglalkoznak gyerekekkel, és mit tanítanak meg nekik. Azt látjuk, mit nem.

Már gyerekkorban gyorsabban gondolkodnak odaát, jobban ismerik fel a helyzeteket, gyorsabbak a labdával, technikásabbak, ezt pedig felnőttkorban, nagy nyomás alatt még inkább ki tudják hozni önmagukból, egymásból. Megkövetelik tőlük a gyorsaságot, az érvényesülésnek nincs más módja, nem a langyos akadémiai szinten passzolgatnak.

Mert a mi kvázi technikai tudásunk kizárólag szerényebb tempónál érvényesülhet. Inkább dicsérhető a csapat mindenkori küzdőszelleme, mint a technikai tudása. Jó viszonyítási alap lesz, hogy pénteken az U21, szombaton pedig az U19-es válogatottunk mérkőzik meg a horvátokkal.

A meccs előtti napon már látszott néhány magyar játékos arcán az aggodalom, ami vélhetően csak fokozódott, ahogy közeledett a kezdő sípszó. Kádár első hibája után pedig már feltűnt olykor a pánik is.

Elkeserítő, hogy egyedül a kapus Gulácsi Péter nyújtott elfogadható teljesítményt. Sajnos van annak szimbóluma, hogy a csapatkapitány, Dzsudzsák Balázs úgy pattant le a megiramodó Rebićről, mint egy frissen bedobott ifista. Azt mondta még a meccs előtt arra a kérdésre, megkopott-e a gyorsasága, hogy nem érzi, hogy csak úgy elmennének mellette.

Lehet azon keseregni, hogy ha nálunk játszott volna az eltiltott/sérült x vagy y, akkor esetleg más lett volna ez a meccs. A szomorú valóság az, hogy mi a korábbi eredményeink alapján vagyunk a negyedik kalapban, vagyis amikor vélhetően x és y is ott volt a pályán, akkor sem ment. Biztosan hiányolták néhányan Sigér Dávidot, de Rossit nem győzte meg, amit a Fradi játékosa mutatott Montenegró ellen.

Sigér egyébként is hű lenyomata a futballunknak, 28 évesen lett a bajnokság felfedezettje. Mégsem hozzá, hanem a 23 éves Vida Mátéhoz nyúlt a kapitány, mert ő egy fokkal hajtósabb, nagyobb igénybevételt jelentő bajnokságban edződik a DAC-cal. Hogy mit gondol az NB I.-ről, könnyű kiolvasni a jelekből.

Az akadémiai rendszer Vidát mutatta fel. Ahelyett, hogy összetennék a kezüket az akadémiai edzők és az ottani vezetők, mert olyan mennyiségű adóforintot és ennek megfelelően európai szintű béreket kapnak, ami korábban elképzelhetetlen volt, csak nem javul a képzés minősége. Nem köszönik meg azzal, hogy nevelnek. Pedig már hat éve tudja mindenki, Budapest házigazda lesz 2020-ban. A felcsúti Takács Mihály eközben inkább példálózik, és Kovács Istvánt az Illés Akadémia toptermékének nevezi. Az egy beismerő vallomás, ha Kovács viszonyítási alap. Takács topligás játékosnak nevezte Kleinheisler Lászlót, habár az jelenleg épp az Eszék játékosa, miután a topbajnokságból, vagyis a Bundesligából kikopott.

Ha az a meccs döntetlen, most egészen más lenne a matek, de ezt hagyjuk is.

Dárdainál nem véletlenül védekezett 26 méteren a csapat, hanem mert a védőink sebessége, a gondolkodás gyorsasága annak a meglehetősen visszavont harcmodornak felelt meg. Akkor voltak a biztonságos komfortzónájukban. Elég csak megnézni, hol veszítettünk labdákat Splitben.

Ha a csapat korábban alkalmas lett volna a 35-40 méteren való védekezésre, nyilván Dárdai sem parancsolta volna vissza a játékosait.

A spliti forgatókönyv nem sokban különbözött attól, mint mikor Bukarestben hasonlóan felfokozott hangulatban, egy labdavesztés után gyorsan hátrányba kerültünk. Ha végigpörgetjük klub- vagy válogatott szinten, hányszor kaptunk gólt fontos meccsen mindjárt az elején, siralmas szám jön ki.

• A szovjetek elleni 0-6-nál (1986);
• a jugoszlávok elleni 1-7-nél (1997);
• a hollandok elleni 1-8-nál (2013) kibírtunk ugyan negyedórát, de utána megsemmisültünk.
• A 2016-os Eb-n három jó meccs után a belgák is egy gyors góllal kezdtek (0-4).
• Még a finnek is bevágtak egyet tavaly szeptemberben az elején a Nemzetek Ligájában (0-1).

Rúgni viszont nem szoktunk az elején.

És mivel ezt mások is látják, az ellenfél nem is akar mást csinálni, mint agresszíven letámadni, szűkíteni a területet, kevés időt hagyni a gondolkodásra, és máris vezetéshez jut. Bernd Storck Norvégiában megúszta a kezdeti figyelmetlenséget – Király Gábor bravúrjának köszönhetően ugyebár –, Rossi most nem. 13 évvel ezelőtt hasonlóan komikus mutatványai voltak a magyar védelemnek Norvégia ellen a Megyeri úton, 1-4 lett a vége.

Azért érdemes visszatekinteni arra a meccsre, mert akkor négy nap múlva egy jó erőkből álló bosnyák csapatot idegenben sikerült megverni Zenicán 3-1-re, vagyis a nagy pofonból sikerült gyorsan talpra állni. Most is ez lenne a követendő recept, mert most vasárnap egy kevésbé veretes válogatott jön. Az Azerbajdzsán elleni meccs félig zárt kapus lesz, de ha a tudásunk maximumát nyújtjuk, akkor azt a meccset hozni kell.

Az esély ugyanis a szlovákok döntetlenjével nem veszett el teljesen, és ha az azerieket legyőzzük, vasárnap a csoport második helyére ugrunk. Vagyis a novemberi befejezésre továbbjutó helyen fordulunk, ami a lesújtó spliti produktummal szemben abszolút értékelhető. Az eddigi bravúrjaink viszont teljesen értéktelenné válnak, ha nem nyerünk Cardiffban. Nagy csoda lenne, de nem lehetetlen.

Ebben a pár napban ki kell tisztulniuk a fejeknek, ha van a csapatnak alapjátéka, azt elő kell szedni, vissza kell nyúlni azokhoz a játékelemekhez, amiket tudunk, mert korábban begyakoroltunk, és azt a meccset meg kell nyerni.

Azerbajdzsán 3-2-re verte barátságos meccsen Bahreint, ami csak alátámasztja, nem szabad félvállról venni őket, és nem szabad a kinti 3-1-es meccsből kiindulni, mert még ők is meglephetnek minket.

Most csak egy pillantás a Nemzetek Ligájára. Az NL-ben elért 31. helyünk pótvizsgát ér pillanatnyilag. Mostantól minden egyes játéknapon figyelni kell majd az eredményeket, szurkolni valamelyik nemzetnek, hogy jól játsszon, vagy éppen rosszul, és semmiképpen se nyerjen. Ahogy ezt 2015-ben is tettük.