Union Berlin: a klub, amelyért szó szerint vérüket adták a drukkerek

Kirándulás az Öreg erdész házánál 

„Köpenick megálló következik!” – duruzsolja németül, majd angolul az S-Bahn – leginkább a mi hévünknek megfelelő jármű – hangosbemondója. Az ember még ki sem ér az állomásról, már nagy vörös tábla hirdeti a háromajtós kapu felett, 200 méter múlva forduljon jobbra, aki a Stadion An der Alten Försterei, azaz a „Régi erdész házánál álló Stadion” irányába tart. S valóban, a pláza mögött jobbra, mindkét irányból döneresekkel és utcai étkezdékkel szegélyezve, a rövid parkolón át már indul is a bordó térkövekből álló ösvény, jobbján bő hozamú, sokkolóan tiszta vizű patakkal, amelynek aljára csak akkor nem lehet lelátni, amikor a megannyi kacsa megindul az egyik irányba, apró, de sűrű hullámokat fodrozva a felszínre.

A stadionnak még nyoma sincs, de már hallani ahogy valahol, nem is olyan távol pattog a labda, síp harsan, hálótartó vas zörög. Néhány elkurjantott német szó száll a kellemes őszi szélben. Az ösvény szétnyílik, egy kétsávos útba torkollik, majd a zebra túlfelén folytatódik. A telefon útvonaltervezője szerint itt érdemes ismét jobbra fordulni, hogy a kertes házak közt balra nyíló többszintes irodaház mögött a sporttelepre lépjen az ember.

Innen már látszik az Union stadionjának teteje és az egyik lelátó oldalsó falazata, némi nyersbeton és fémkorlát. S a hangok forrása is egyértelművé válik: dübörög az angol zsargonban Sunday League-ként emlegetett amatőr focibajnokság. A piros-fehér csíkos mez távolabbról még megtévesztő volt, akár az Union valamelyik utánpótláscsapata is lehetett volna, közelebbről viszont látszik, sem a szponzorok, sem a címer nem stimmel rajta. Ráadásul a játékosok többségének kora sem. Az meg aztán pláne gyanús, hogy az ellenfél neonzöld megkülönböztetőben kergeti a labdát a háromnegyedes pályán.

Első a család

A műfüves pályákból kettő terül el még hátrafelé, egy pedig jobbra a parkoló mögött. Mindegyiken játszanak. Az egyik tövében emberméretű tábla hirdeti, jobbra a belső parkoló mögött nyílik az újabb ösvény, amely az egész stadiont megkerüli különböző szektorok bejáratait érintve, a gyalogos út vége pedig egy éles balkanyarral a főépület elé vezet. No de a főépület előtt 200 méterrel még ott a névadó „létesítmény” is. Az Öreg erdész háza. Kétszintes, jó nagy alapterületű téglaépület, a szürkésbarna apró cserepek alatt az Union vörösét idéző színben pompáznak a spaletták. S ha ennyi nem lenne elég, a piros vaskapun is ott a csapat logója és neve. A következő meccs a Malmö elleni Európa-liga-találkozó lesz – kapunk villáminformációt az első ránézésre a nyolcvanas-kilencvenes évekből itt ragadt hirdetőtábláról, amelynek alsó során éppen úgy cserélhetőek az elemek, mint a régi stadionok eredményjelzőjén az állást mutató számok voltak: kézzel. Az idilli képbe egyedül néhány költséghatékonynak tűnő konténerépület rondít csak bele.

Meg kell hagyni, az egész környezetből sugárzik a családiasság. Nyoma sincs a Berlin másik végében működő Hertha létesítményeiből sütő monumentalizmusnak.

Ez az a hangulat, amit az idény eddigi meglepetésembere, a hét bajnokin hat gólt szerző és négy gólpasszt kiosztó suriname-i válogatott támadó, Sheraldo Becker is emlegetett a minap megjelent Kicker-interjúban. „Sokat jelent számomra a klub, nemcsak azért, mert itt kaptam lehetőséget először arra, hogy Bundesliga-játékos legyek, hanem azért is, mert igazi családra leltem a klubnál. Nem is hozhattam volna jobb döntést, minthogy ide szerződöm. Az első időszak nem volt könnyű, de mostanra egyre jobban megtalálom a helyem a pályán. Ez már az eredményeken is látszik, és remélem, a mostani teljesítményemre építhetek a jövőben is” – fogalmazott a 27 éves Ajax-nevelés, aki a berliniek vezetőedzőjére, Urs Fischerre úgy tekint, akár a második apjára. A csapatot 2018 óta irányító szakvezetőnek legalább akkora szerepe van a klub körüli jó légkörben, mint az együttes történetében párját ritkító remek eredményeknek.

A keletnémet titkosszolgálat ellen nem volt esély 

A klub eredetét 1906-ig, az Olympia Oberschöneweide alapításáig vezetik vissza, jelen formájában viszont 1966 óta létezik. A jogelőd a regionális bajnokságok idején többször végzett dobogós helyen: háromszor volt a Berlin-Brandenburg régió legjobbja, majd a II. világháború után a jó ideig önmagát csak kereső keleti bajnokság egyik elődjében, a berlini Oberligában is nyerni tudott. Ami az össznemzeti sikereket illeti, sokáig az 1923-as ezüst volt a legfényesebb diadal, amelyet felmutathatott.  

Hogy az új világrend kialakulása után a csapat élete kicsit sem lett könnyebb, abban a Keletnémet Állambiztonsági Minisztériumnak, a STASI-nak is főszerepe volt, amely nem is annyira titkolt, sokszor egészen átlátszó eszközökkel a szintén az NDK-ba szakadt városi rivális, a Dynamo Berlin szekerét tolta.  

No nem mintha az újjászervezett Union szűkében lett volna politikai tőkének… Első elnöke a kor egyik legsikeresebb keletnémet vállalkozója, a csomagküldő hálózata üzemeltetésével meggazdagodó Werner Otto, második számú embere pedig a Német Szocialista Egységpárt, a SED kelet-berlini titkára, Hans Wagner lett. A klubnak nem is kellett alacsonyabb ligából újrakezdenie, a bevett úttal ellentétben rögvest az akkori élvonalban kapott helyet.

A Dynamo ellen azonban így sem volt sok esélye a sikerre, míg a rivális sorozatban tíz bajnoki címet nyert a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, addig az Union fel s alá liftezett az első- és a másodosztály között. A német egyesítést követően a csapat helyzete mindössze abban változott, hogy már a másod-, harmadosztály határán táncolt, ideje többségét inkább a harmadvonalban töltve.

A szurkolók vérüket adták a folytatásért

2004-ben ismét a megszűnés szélére került a klub – annak ellenére is, hogy három évvel korábban világraszóló szenzációt elérve Német Kupa-döntőt játszott –, a csődtől pedig a mai napig az elnöki székben ülő Dirk Zingler mentette meg. No nem egyedül, a BBC által is emlegetett legendás történet, hogy a szurkolók szó szerint vérüket áldozták a csapatért: a németeknél ugyanis a véradományért cserébe az emberek pénzt kapnak, ezt a bevételt pedig a működtetésre ajánlották fel egytől egyig. Nem csoda, ha mai napig erős a kötelék és teljes mértékben magukénak érzik a csapatot. Miként az arénát is, amely 2008-ban nagyrészt közösségi finanszírozásban, több mint 2500 klubtag által összekalapozott pénzből és önkéntes munkájukból újult meg.

2006-ban a negyed-, 2009-ben a harmadosztályban lettek bajnokok, innentől kezdve pedig stabil középcsapatnak számítottak a 2. Bundesligában. A 2018–2019-es idény a csoda éve lett, az újonnan kinevezett Fischerrel a harmadik helyen zártak a bajnokságban, majd ezt követően az osztályozón legyőzték a VfB Stuttgartot. A pályára özönlő drukkerek úgy ünnepeltek, mintha Bajnokok Ligáját nyert volna a csapat, pedig „csupán” annyi történt, hogy történelmük során először feljutottak az egységes német élvonalba, az 1962-ben alapított Bundesligába. 

Sokan arra számítottak, hogy a második legkisebb keretértékkel bíró Union csont nélkül ki is esik az élvonalból, ám nem így lett. Fischer a szemet gyönyörködtetőtől sokszor távol álló, ám a csapat akkori sztárjának számító 190 centis svéd center, Sebastian Andersson erősségeire jól építő, ívelgetős, a lepattanó, második labdákra óriási részben építő futballt játszatott a berliniekkel. A csapat 41 ponttal a 11. helyen zárt, Andersson pedig tizenkét gólt és három asszisztot tett a közösbe, egyetlen idény alatt megtriplázva a becsült piaci értékét.  

Emberléptű, de folyamatos fejlődés 

A folytatásban egy hetedik, majd egy ötödik hely következett, miközben a csapat összértéke is jelentősen nőtt, míg 2018 nyarán egy átlag Union-játékos piaci értéke 1,2 millió euró körül alakult, addig mostanra elérte a 3,6-ot, teljes keretét pedig a (négy évvel korábbi két és félszeresére) több mint 104 millióra taksálják. 

A piaci sikerekben, az értékteremtésben Fischer mellett a sajtóban jóval ritkábban emlegetett, a néhány hónappal a svájci előtt kinevezett sportigazgatónak, Oliver Ruhnertnek is óriási érdemei vannak. A korábban vezető játékosmegfigyelőként dolgozó klubvezető remek üzleteket kötött az utóbbi időben.

A legjobb példa talán Max Kruse hazacsábítása volt. A nem mindig makulátlan magaviseletéről (is) híres, 14-szeres válogatott támadót 2020-ban ingyen szerezte meg a Fenerbahcétól. Majd másfél évvel és az Union színeiben lejátszott 45 tétmeccs, az ezeken elért 31 kanadai pont (19 gól és 12 gólpassz) után, ügyesen felalkudott 5 millió euróért adta tovább a Wolfsburgnak, úgy, hogy a csatár ekkor már a 34. életévében járt. 

De említhetnénk még az anno 2,5 millióért vett, hárommilliós profittal túladott Marvin Friedrichet, és a legutóbbi „aranytojás tojó tyúkot”, a 2021–2022-es idényre 8 millióért megszerzett, idén nyáron klubrekordot jelentő 20,5 millióért eladott Taiwo Awoniyit, aki 43 tétmeccsen 20 találattal tette le névjegyét a Bundesligában. 

Az Union az előző négy évet 10,2 milliós profittal zárta az átigazolási piacon, amely lehet, nem óriási bevétel – a klub szintjén az –, de jól mutat két dolgot is. 1.: gazdaságilag stabil lábakon állnak, s mindig csak addig nyújtóznak, amíg a takaró ér, 2.: bárkit is értékesítettek, mindig sikerült jó ár-érték arányú játékosokkal pótolni. (Reményeink szerint az egyik ilyen húzás a magyar válogatott Schäfer András januári megszerzése, aki immár egyre meghatározóbb tagja a keretnek, és a válogatottszünet előtti három bajnokin mindannyiszor kezdő volt.) Mindezt úgy, hogy a csapatépítés egy pillanatig sem tört meg, sőt, egyre jobb eredményeket sikerült elérni, az egyre értékesebbé és értékesebbé váló kerettel. 

Jelmondat: két lábbal a földön! 

A játékos piaci fellépés jól illeszkedik a filozófiához, amit a klub kommunikációja szerint is szeretne képviselni: az emberek számára befogadható léptékkel építkeznek egy olyan világban, amelyben sok rivális jóval több pénzből, de kevesebb megfontoltsággal igyekszik sikereket elérni.

„Mi azoknak az embereknek játszunk, akik két lábbal állnak a földön. Azoknak, akik velünk együtt söröznek és énekelnek évek óta. Azoknak, akik munka után néhány ismerős arcra vágynak, és szeretnék baráti társaságban, értékesen eltölteni azt a kis szabadidőt, ami jut nekik. Szentül hiszem, hogy nincs még egy olyan csapat a Bundesligában, amelynek ennyire őszinte, közvetlen kapcsolata lenne a szurkolóival, mint nekünk. Talán a Freiburg jöhet még szóba" – írta a klub lelkületéről Christian Arbeit, aki szurkolóból lett 2005-ben a stadion szpíkere, és jó tíz éve a sajtófőnöki posztot is betölti. 

Kérdés, hogy tudnak a szurkolók két lábbal a földön maradni most, hogy a csapat nyolc fordulót követően vezeti a német élvonalbeli labdarúgó-bajnokságot. A szezon jobban nem is indulhatott volna, hiszen az idénynyitón a városi rivális Hertha Berlint intézték el 3–1-re. Az azóta lejátszott hat fordulóban – a Bundesligában egyedüliként – megőrizték a veretlenségüket, úgy, hogy időközben a bajnoki címvédő Bayern Münchennel (1–1), és az előző idényt a 4. helyen záró RB Leipziggel is meccseltek már (2–1). Ezzel igazi elittársaságba tartoznak Európában, a Real Madrid (spanyol), a Paris Saint-Germain (francia) és a Napoli (olasz) képes még arra a topligák képviselői közül, hogy veretlenül a tabella élén álljanak. 

A sikertől sem változtak meg

Az Union jelenleg két ponttal vezet a második helyen álló Dortmund, és öttel a címvédő, mindössze 5. Bayern München előtt. Pedig a rajt előtt mindenki óvatos volt a klubházban, legalábbis ami a hivatalosan megfogalmazott célokat illeti. 

„Szereztünk három fontos pontot, ez jó hír, de semmi többet nem jelent annál, minthogy három ponttal közelebb vagyunk a célhoz – mondta a Hertha legyőzése után a 35 esztendős csapatkapitány, az Uniont 2014 óta szolgáló Christopher Trimmel. – Hogy mi a cél? Idén is szeretnénk bennmaradni.”

Fischer szintén visszafogottan örült a győzelemnek: „Különleges meccs volt a szurkolóknak, de ha pragmatikus vagyok, semmi más nem történt, minthogy máris összegyűjtöttünk három pontot a megcélzott negyvenből. Na jó, gyűjtöttünk egy kis önbizalmat is, amit továbbvihetünk a következő fordulókra."

Ilyen szempontból az előző évad sikerei semmit sem változtattak a svájci azon hozzáállásán, amiről berlini szerződtetése után Schäfer is mesélt az Indexnek.

„Ha szóba is kerül (a nemzetközi kupaindulás esélye – a szerk. megjegyzése), az edzőnk, Urs Fischer azonnal lehurrog minket. De nem is szabad még ilyesmire gondolnunk, az elsődleges cél a 40 pont, azzal vélhetően megvan a biztos bennmaradás. Utána persze lehet nagyobbakat álmodni, például az európai kupaszereplésről, de lépcsőfokról lépcsőfokra kell haladni, nem rögtön nagyot ugrani, mert akkor könnyen eleshet az ember. Tetszik ez a hozzáállás, engem is ez jellemez.”

Atombiztos taktika, atom jó számok

Kiemelhetnénk a már emlegetett Becker teljesítményét is, de talán a suriname-i támadó remeklésénél is fontosabb az a szervezett csapatjáték, amit hétről hétre pályára visz az Union. Fischer erre a szezonra a korábban Mainzban Bo Svenson által is sikeresen alkalmazott, a Bundesligában sok nagy csapatnak komoly fejfájást okozó 3–3–2–2-es hadrend mellett tette le a voksát. Ebben a rendszerben a három középső hátvédnek a jóval magasabban helyezkedő két szárnyvédő segít vissza védekezésben, a szélsők azonban közel sem olyan magasan helyezkednek, mint a szokásos, háromsoros rendszerekben. Középen a 28 éves korára a Real Madridot is megjárt fivére szintjére érő, a felnőttválogatott kapuján is dörömbölő Rami Khedira már-már mélységi irányítóként szervezi a játékot, és ha kell, ütközik, faultól.

Azzal, hogy az együttes már az alaphelyezkedésében is négyes vonalat alakít ki, sokkal kevesebb teret hagy a csapatrészek között, így pedig az ellenfeleknek a támadásépítésre. Az elképzelés pedig eddig nagyon szépen működik is: hét meccsen mindössze négy gólt kapott a dán válogatott Frederik Rönnow által irányított védelem. 

Ahogy arra a Kicker elemzése is felhívta a figyelmet Fischer csapata védekezésben remekül kettőzi be az ellenfelek szélsőit, ezzel csaknem ellehetetlenítve a pontos beadásokat. Ugyan a teljes ligában velük szemben próbálkoznak a nyolcadik legtöbb beíveléssel (57), ezek közül a teljes ligában a legkevesebb, mindössze hét darab volt pontos eddig. 

A viszonylag sok próbálkozásnak is megvan az oka: mivel középen a csapatrészek közti szűk távolság miatt kevés a terület, az ellenfelek óhatatlanul a szélek felé próbálnak építkezni. Ha egy-egy passz vagy ívelés át is jut a középpályás soron, a három robosztus középhátvéd – Paul Jaeckel, Robin Knoche és Diogo Leite – egyike biztosan ott terem: az Union játékosai nyerték eddig a legtöbb védekezőpárharcot a teljes ligában (111-et meccsenként), és ha szabályos eszközökkel nem megy, akkor a faultoktól sem riadnak vissza, az eddigi 106 lefújt szabálytalanság szintén idényrekord 7 forduló után. Aki nem látja a meccseiket, könnyen gondolhatná, igazi hentesekből áll Fischer együttese, ám erről szó sincs. Már-már viccnek tűnik, de a rengeteg szabálytalanság ellenére az Union futballistái kapták eddig a legkevesebb lapot, mindössze hat sárgát a bajnokságban. Azaz a kellő határozottsággal, de minden szükségtelen durvaságot mellőzve lépnek fel az ellenfelekkel szemben... 

Még Thomas Müller szívét is megdobogtatták

„A csapatban mindenki tudja, hol a helye, és azt, hogyha jól helyezkedünk, akkor azzal kevés lehetőséget hagyunk az ellenfeleinknek. Nem kell hozzá sok ész: minél kevesebb helyzete van az ellenfélnek, nekünk annál nagyobb az esélyünk a pontszerzésre, legalább a döntetlenre, de akár a győzelemre is” – magyarázta a csapat védője, Niko Giesselmann a német sportmagazin hasábjain. 

Mindez olyan jól megy, hogy a berliniek az eddig lejátszott meccseiken átlag 3,9 gólhelyzetet engedtek meg a riválisoknak, amely nem meglepő módon szintén a legkedvezőbb mutató a Bundesligában. 

„Nemhogy terv szerint, minden elképzelést felülmúlóan működnek az elképzeléseink a pályán” – értékelte Ruhner a csapat eddigi számait. 

Nem véletlen, hogy a Bayern-meccs után még a bajorok csupa szív játékosa, Thomas Müller is bókolt a fővárosiaknak: „Minden erősségüket megmutatták a pályán, olyan csapatuk van, aminek még én is örömmel tudnék szurkolni” – nyilatkozta a 118-szoros válogatott klasszis.

Meseszép az ég, mégis lehet belőle vihar

Kérdés, hogy meddig tarthat a menetelés, hiszen taktika ide vagy oda, azt nehéz elképzelni, hogy az Union egy egész idényen keresztül tudjon hozni olyan statisztikai felülteljesítéseket, minthogy több mint kétszer annyi gólt szerez (15), mint a helyzeteiből következne (a liga második legkisebb 6,22-es xG-je – összesített helyzetminőség-mutatója – szerepel a csapat neve mellett), valamint a kétségtelenül impozáns 6,30-as xGA (az ellenfelek helyzetminősége alapján várható kapott gólszám; jelenleg csak a Dortmund tud ennél jobbat, 6,03-mal) mellett „elszenvedett” négy gól.

Figyelmeztető jelek akadnak, úgymint a portugál Braga és a belga Union Saint-Gilloise elleni 1–0-s vereség az Európa-liga csoportkörének első két fordulójában vagy a vérverejtékkel kiszenvedett hosszabbításos kupasiker a negyedosztályú Chemnitzer otthonában.  

Ha pusztán a fenti számokból indulunk ki, a berlinieknek a jövőben jóval több szoros meccset, így pedig döntetlent kell játszaniuk (eddig hét bajnokin két iksz), és a hárompontos rendszerben így elszórt egységek később könnyen megbosszulhatják magukat...

Ez azonban az első hét fordulóban nem volt így, és ha a klubvezetésen múlik, nem is fognak lassítani: a válogatott szünet egyik legfontosabb híre, hogy Fischerrel és segédedzőjével,  Markus Hoffmannal is új, hosszú távú szerződést kötöttek Köpenickben. 

A város túlsó feléről nemcsak a sikerekre, a kiszámíthatóságra is irigykedve nézhetnek a Hertha-szurkolók az Öreg erdész házának irányába. 

Nem véletlen, hogy ma már a klubtagok számában is fölénőttek a kék-fehéreknek.

(Borítókép: Az Union Berlin magyar légiósa, Schäfer András (balra), valamint Milos Pantovics – az előtérben Rami Khedirával – ünnepli a városi rivális, Hertha Berlin ellen elért 3–1-es sikert a Bundesliga 2022–2023-as idényének nyitófordulójában. Fotó: Martin Rose/Getty Images)