Nemzeti hősből pénzéhes arab, szupertehetségből megosztó rekorder: Dzsudzsák Balázs

A kis szőke srác

„Amikor Balázs harmadszor jött hozzánk, és a fiúk egymás között fociztak, a csapatot választók szinte összeverekedtek azon, melyiküknél játsszon a kis pöttöm, szőke legényke” – mesélte Lisztes Pál, Dzsudzsák Balázs első edzője 2007-ben a Nemzeti Sportnak arról, miként indult a vasárnap este – minden bizonnyal – válogatottsági rekorderré váló szélső karrierje.

Lisztes mellett Kiss Zoltánnak és a futballista édesapjának, Dzsudzsák Andrásnak is kulcsszerepe volt abban, hogy az ifjú tehetség ne kallódjon el, mint megannyi sorstársával megesett. Kis tiniként került a Debreceni Olasz Focisulihoz, majd egy létavértesi kölcsönszezon után 2005-ben, mindössze 18 esztendősen jött el számára a nagy pillanat, bemutatkozott a Loki NB I-es felnőttcsapatában. Az MTK Budapest ellen 3–0-ra megnyert bajnoki hajrájában váltotta Kerekes Zsombort. Az idényben másodszor, s egyúttal utoljára a Békéscsaba ellen kapott lehetőséget Supka Attilától – a DVSC az 5–1-es győzelemmel tette matematikailag is biztossá története első bajnoki címét.

A szőke kis fejével már akkor megfogott mindenkit, amikor először belépett a felnőttcsapat öltözőjébe – idézte fel az Index megkeresésére Supka az első élményeit a fiatal Dzsudzsákról. – Első pillanatra látszott, hogy rendkívül technikás, képzett srác, az edzéseken már 17 évesen egészen elképesztő dolgokat csinált meg. Nem véletlen, hogy abban a tényleg nagyon jó Lokiban be tudta játszani magát a kezdőcsapatba.

A DVSC a következő két évadban is a tabella élén zárt, Dzsudzsák pedig hét góllal és tíz gólpasszal a hármas sorozat utolsó idényében már főszereplő volt. A Nemzeti Sport osztályzatai alapján konkrétan az NB I legjobb játékosaként zárta a 2006–2007-es kiírást.

A harmadik idényben már nem én voltam az edzője, de azt hiszem, a teljesítménye alapján abszolút megszolgálta, hogy válogatott legyen, és azt is, hogy a szezon legjobbjának válasszák. Húszévesen kiemelkedő játékos volt, nemcsak Debrecenben, hanem az NB I-ben is. 

De nemcsak Debrecenben, hanem a korosztályos válogatottakban is egyre meghatározóbb figurává vált a középpályás, aki 2007 tavaszára egyértelműen ott kopogtatott a felnőttválogatott kapuján. Mindössze idő kérdése volt, hogy a nemzeti csapat élére 2006 novemberében felkért Várhidi Péter behívja őt is, hiszen kimondott célja volt az együttes megfiatalítása.

Már az olaszok ellen emlékezeteset alkotott

Végül kicsivel több mint 20 évesen, a Krétán lejátszott Görögország–Magyarország Eb-selejtezőmeccs (2–0) 81. percében jött el a debütálás. Mindezt úgy, hogy eredetileg a Róth Antal vezette U21-es válogatottal Fehéroroszországba utazott volna…

Remek tavasza volt és már jó ideje ismertem, korábban az U20-as válogatottnál is együtt dolgoztunk, így tudtam, micsoda lehetőségek rejlenek benne. Amikor jött Huszti Szabolcs döntése, hogy lemondja a válogatottságot, egyértelművé vált, eljött az ideje, szükségünk lesz Balázs sebességére és bal lábára a felnőtteknél – nosztalgiázott az Indexnek Várhidi Péter.

Második fellépése igazán emlékezetesen alakult meggypirosban: a vb-címvédő Olaszország elleni felkészülési mérkőzésen kezdőként 83 percet töltött a pályán, és bár sem gólt, sem gólpasszt nem jegyzett, így is fontos figurája volt az óriási meglepetésre 3–1-es magyar sikerrel zárult meccsnek. Massimo Oddo sokat tudna mesélni a szélsebes és szemtelen magyar szélsővel szemben elbukott párharcokról.

Emlékszem, Dunakeszin, a Vasutas Sporttelepen készültünk a meccsre, edzés közben többször is a forgatásokat gyakoroltuk és azt, mi lesz Balázs feladata, ha tisztán megkapja a labdát a bal szélen. Nem egyszer megállítottam a játékot, hogy rászóljak, hagyja az alibit, ne befelé húzzon, hanem a vonalat támadja és az egy az egyeket erőltesse. Másnap Oddót ezzel kergette az őrületbe. Volt meccs közben egy olyan félórája, ahol tényleg klasszis teljesítményt nyújtott a megilletődöttség minden jele nélkül. Talán az sem véletlen, hogy fél évvel később már Hollandiában csinálta ugyanezt az Ajax védőivel szemben.

Hollandiában szintet lépett

Az újabb mérföldkövet a kilencedik válogatottság hozta el Dzsudzsák számára: az ekkor már Erwin Koeman vezette nemzeti együttesben ekkor játszott végig először meccset, és ekkor szerezte meg az első gólját is. A második félidő legelején vette be az Európa-bajnok Antonisz Nikopolidisz kapuját, a mieink pedig 3–2-re nyertek végül. Ekkor már 2008 májusában jártunk, Dzsudzsák pedig kicsivel kevesebb mint fél éve pallérozódott a PSV Eindhovennél, amely 2,5 millió euró körüli összegért szerződtette a karácsonyi időszakban.

Hollandiában már az első idényében bajnok lett, s bár a 2008–2009-es kiírásban a címvédés elmaradt, tizenegy góljával és kilenc gólpasszával az Eredivisie valódi sztárja lett. Különösen az Ajax elleni parádéit követően. (Az alábbi videón érdemes 7 perc 2 másodperchez tekerni.)

A válogatottban azonban egyre csak váratott magára a második gólja. Aztán, mikor végre megszületett, kevés köszönet volt benne. A sors furcsa játéka, hogy épp Amszterdamban, a hollandok elleni felkészülési mérkőzésen jött össze a találat, amire aztán nem kevesebb mint hat góllal válaszolt a házigazda, a csúfos végeredmény láttán pedig Koemannak nem volt maradása. Hiába telt el két év a holland szakember irányításával, a mieink nem tudtak egyértelműen előrébb lépni, a vb-selejtezőben éppúgy negyedikek lettek, mint négy évvel korábban.

Dzsudzsák, a sztár

Az Egervári-korszakra egyértelműen Dzsudzsák lett a válogatott húzóneve. Dárdai Pál visszavonult a nemzeti csapattól, Huszti Szabolcs (másodszor is, immár végleg) lemondta a szereplést, az épp Egervári által visszacsábított Gera Zoltán pedig egyre többször volt sérült. Nem véletlen, hogy 2010 őszén már a csapatkapitányi karszalag is felkerült a PSV szélsőjének karjára, igaz, ekkor még csak meccs közben, Juhász Roland lecserélése miatt. Egy hónappal jártunk a középpályás addigi legemlékezetesebb válogatott meccse, a Finnország ellen a 94. percben az ő góljával megnyert Európa-bajnoki selejtező – a „dráma” – után.

Dzsudzsák Egervári Sándor alatt élte az egyik legtermékenyebb időszakát a nemzeti tizenegyben (pedig kettejük viszonya sem indult épp felhőtlenül, a középpályás ugyanis inkább Huszti mellett foglalt állást annak emlékezetes nyílt levele után): az Eb-selejtezőt három góllal és nyolc assziszttal zárta, de az ő lendülete sem volt elég ahhoz, hogy a korszakban már-már mumusunká váló hollandokkal bármit tudjunk kezdeni.

Koeman után Egervári vesztét is egy amszterdami túra okozta: a 2013. novemberi vb-selejtezőn 8–1-es vereségbe szaladt válogatottunk, s tényleg, mintha csak a sors játszana velünk, a szépítő találat ezúttal is Dzsudzsák nevéhez kötődött.

Dzsudzsák, a pénzéhes

A középpályás ekkor már 26 esztendős volt, rég túl a fiatal tehetség kategórián, és rég túl azon is, hogy a fél ország kedvencének számított. A közvélemény nehezen tette túl magát azon, hogy a megannyi sztárcsapatról szóló pletyka ellenére 2011 nyarán az orosz Anzsi Mahacskala ajánlatát elfogadva Dagesztán felé vette az irányt. Klubváltásáról évekkel később így nyilatkozott az Origónak…

Nem csak a pénz döntött ott. A mai napig két olyan játékos van, aki komoly szinten futballozott Oroszországban: Huszti Szabolcs és én. Én akkor a kameruni Samuel Eto'óval, vagy a brazil Roberto Carlosszal kerültem egy csapatba. Egy olyan klub keresett meg – ez volt az Anzsi –, akik akartak engem és versenyeztek értem. Még egyszer: nekik én kellettem a világsztárok mellé. Erre lehetett nemet mondani?

Az Anzsi volt az egyetlen csapat, amely hajlandó volt értem kifizetni az átigazolási összeget a hollandoknak. Csak egy másik ajánlat volt, a portugál Benficáé. Alkudoztak, próbálták lejjebb nyomni az áramat a hollandoknál. Ezenfelül megnéztem a két klub fizetési ajánlatát. Ha akkor nem a Benfica teszi azt az ajánlatot, hanem a Sevilla, vagy a Juventus, soha nem megyek Dagesztánba. A Benfica nagy csapat, de nem Bayern München. Ezt is mérlegre tettem, és így hoztam meg a döntést.

Legalább annyira megosztotta a közvéleményt Egervári Sándor utódjának személye, mint Dzsudzsák karrierútja: a magyar válogatott kispadjára ugyanis – igaz, csak átszállójeggyel –, Pintér Attila ülhetett le. Sokkal mélyebb nyomot hagyott Dzsudzsák pályájában az a szűk egy esztendő – hét meccs –, amelyet Dárdai Pál irányításával teljesített a csapat 2014 ősze és 2015 nyara közt. 

Egy megváltással felérő bukaresti gól

Bizony-bizony, ekkor jött el a második „bukaresti csata” pillanata is. S az a szabadrúgásgól, amellyel az ekkor már a Dinamo Moszkvát erősítő középpályás megannyi szurkoló bocsánatát elnyerte. S az a szabadrúgásgól, amellyel a magyar válogatott 33 év után először pontot tudott szerezni Romániában.

Az biztos, hogy ez az Eb vízválasztó lesz, a magyar labdarúgásnak ez az utolsó komoly esélye. Ha most sem sikerül, akkor nagyon mélyen el kell gondolkodnunk azon, hol is van az igazi helyünk a világ futballjában. Már annyira felemelték a részt vevők létszámát, hogy aki kicsit is a jobbak közé tartozik, annak minden esélye megvan a kijutásra. Szerintem az utóbbi években mi a jobbak közé tartoztunk, csak mindig becsúszott egy hullámvölgy, amivel az összes eredményünket leromboltuk. Ezt kellene kiküszöbölnünk

– nyilatkozta a Presztízs Sportnak 2014-ben annak apropóján, hogy az újabb reformoknak köszönhetően csaknem a fél kontinens, 24 ország válogatottja kvalifikálhatott a 2016-os francia Eb-re.

A bukaresti volt a 63. fellépése a nemzeti tizenegyben és a 15. gólja az együttesben. Egyúttal pedig egy új fejezet, amolyan másodvirágzás kezdete is. Még odébb volt az „álomsorsolás” és az oslói csoda, de az elmúlt években ritkán tapasztalható, romantikus hangulat kezdte belebegni a válogatott és a szurkolók közti légkört, a középpontban az igazi vezérré vált Dzsudzsákkal. A kis szőke, nyírlugosi srác nélkül elképzelhetetlenné vált a csapat, akár Dárdai, akár Bernd Storck ült a kispadon. A szőke srác nélkül, aki hol fontos gólpasszal és góllal vette ki a részét a magyar válogatott sikereiből (például a portugálok elleni meccs az Eb-n), hol – nem ritkán egyedüliként – állt a drukkerek elé egy-egy kiábrándító pofon után (lásd: 2017 és Andorra).

Számomra nem kérdés: a magyar válogatott sikerét választanám! Mindent odaadnék azért, hogy egyszer igazán büszkék lehessenek nemzeti csapatukra a magyar emberek. Ezért is bánt annyira, amikor azt gondolják rólam, hogy nem teszek meg mindent a pályán a csapatért

– felelte, mikor arról kérdezték, túl a 27. születésnapján melyiket választaná két még beteljesületlen álmából, egy topligás szerződést, vagy a válogatottal való nagy tornát. 

Végül utóbbi teljesült: a 2016-os Eb-n egy addig igen szűk elitklub tagja lett, Sipos Ferenc (1964), Bene Ferenc (1972) és Páncsics Miklós (1972) után mindössze a negyedik olyan futballista lett, aki egy kontinensbajnokságon csapatkapitányként vezethette a játéktérre a magyar válogatottat. (A lista 2021-ben Szalai Ádámmal bővült – a szerk. megjegyzése.)

Dzsudzsák, az arab

A már emlegetett, 3–3-as döntetlent hozó, így Eb-csoportelsőséget érő Portugália elleni lyoni meccs a 81. fellépése volt meggypirosban – egyúttal az első és az eddigiek alapján egyetlen duplája. Ám hiába nyújtott kiemelkedő teljesítményt ő és a válogatott is, a remélt topligás szerződés ezúttal is elmaradt. Állítólag a Hertha Berlin szívesen látta volna, erről a német csapat akkori vezetőedzőjeként Dárdai Pál maga is mesélt, de az üzlet nem állt össze. Végül váltott, a török Bursaspor mezét mindössze egy idény után az emírségekbeli al-Vahda szerelésére cserélte.

Búcsúzóul a Bursa szakvezetője, Hamza Hamzaoglu azt is elmondta, miért nem lett Dzsudzsákból közel a harminchoz Bundesliga-játékos.

Jó futballista, de már nem topjátékos. Egy topjátékos hiányát bármelyik csapat megérzi, de amikor Dzsudzsák hiányzott, nem volt ilyen érzésem az öltözőben. Még ma is remek futballista, de védekezésben már nem tudja ellátni úgy a feladatait, ahogy arra itt szükség lett volna.

Nem is annyira az egyik, a Nemzeti Sportban megjelent jegyzet címéből szállóigévé vált „Dzsudzsák, az arab” megjegyzés, mint inkább utóbbi kritika, a védekezőmunkában való hiányosság égett billogként Dzsudzsák nyakába az utolsó válogatott meccseire.

A szélső ráadásul abból sem jött ki jól, hogy a – kollektív szerencsénkre – mindössze négy meccs után leváltott Georges Leekens helyére érkező Marco Rossi korszakának elején klubcsapat nélkül tengődött. Összeboronálták a számára edzéslehetőséget biztosító FTC-vel, s néhány holland kis- és középcsapattal, de országváltással már nem járt az újabb klubváltás.

A nyár elején határozott tervem volt a jövőmmel kapcsolatban: vissza akartam térni az európai labdarúgásba! – írta egy nyílt levélben szeptember közepén, mikor hivatalos lett, a Közel-Kelet egyik legsikeresebb klubjánál, az al-Ittihad Kalbánál folytatja. – Szükségét éreztem, hogy karrierem végéhez közeledve még egyszer megmutathassam Nektek – akik szeretnek, és azoknak is, akik már kételkedtek képességeimben –, hogy érek még valamit, ezen a szinten is. (…) Szívemhez közeli és szép befejezése lett volna a karrieremnek a holland élvonal, de sajnos ez sem jött össze, mert az érdeklődők között nem volt olyan klub, amelyikkel egyezett volna az ambíciónk. Így hát maradt az Al-Ittihad Kalba, amely már a nyár elejétől, folyamatosan keresett, nagyon szeretett volna a soraiban tudni, és várt Rám! Lépnem kellett, mert nem várhattam tovább. Marco Rossi szövetségi kapitány – érthető módon – csak akkor látja helyemet a válogatottban, ha van csapatom. Nekem pedig – ahogy mindig, úgy most is – Magyarország és a magyar válogatott az első számú klubom!

A búcsú szele

Utólag már tudjuk, a válogatott szempontjából sem az időzítés, sem a klubválasztás nem volt a legszerencsésebb. A Nemzetek Ligája-sorozat első négy fordulóját hagyta ki Rossinál, aki először novemberben, az észtek és a finnek elleni két hazai meccsre készülve küldött neki behívót. Ekkorra azonban a helye már érezhetően megingott az öltözőben. Szalai Ádám egyértelmű szellemi vezérré és méltó csapatkapitánnyá vált, a pontrúgásoknál egyre inkább előtérbe került a rendkívül fiatal, de óriási tehetségnek tartott Szoboszlai Dominik, a három középső védős rendszerben pedig egyre inkább a szárnyvédőként bevethető Loic Negóra, Fiola Attilára vagy Holender Filipre épült a válogatott játékának jobb széle.

A horvátok elleni, még a Groupama Arénában elért bravúrgyőzelem (2–1), a Szalai egyenlítő góljához adott assziszt még igazán emlékezetessé tette Dzsudzsák jubileumi 100. válogatott fellépését, de a kritikusok elhallgattatásához már kevés volt. Miként az Eb-selejtezősorozatban nyolc tétmeccsen kiosztott mindössze két gólpassza is. A magyar válogatott 2019 őszén ugyan úgy utazhatott Walesbe, hogy saját kezében a sorsa és egy győzelemmel még akár a csoport második helyét is megszerezheti, szinte végig alárendelt szerepben futballozva 2–0-ra kikaptunk Cardiffban.

A pótselejtező ugyan összejött, a walesi vereség mégis korszakhatárnak bizonyult: mindmáig ez volt az utolsó meccs, hogy az időközben hazatérő, első profi klubjához, a DVSC-hez még a másodosztályba is aláíró Dzsudzsák pályára lépett a válogatottban. Igaz, így is kulcsfontosságú pályára lépés volt: ezzel érte ugyanis utol az örökranglista élén 108 szerepléssel álló – 2016 novemberében szintén búcsúmeccsel elköszönő – Király Gábort.

Dzsudzsák, a rekorder

Most pedig jöhet Dzsudzsák búcsúmeccse és így a 109. mérkőzés nemzeti színekben…

Tudom nagyon jól, hogy megosztja a társadalmat a kérdés, megérdemli-e ezt a meccset vagy sem. Ha én lennék a döntéshozó, én is azt mondanám, megérdemli a szép búcsút a válogatottól. Olyan karriert futott be, olyan játékot nyújtott egész pályafutása alatt kisebb-nagyobb hullámzással, ami példaértékű. Ha 60-70 válogatottságnál járna, senkiben fel sem vetődne a kérdés, hogy a magyar válogatott korábbi csapatkapitánya, aki hosszú idő után először vezette Európa-bajnokságon a válogatottat játékba, megérdemel-e egy ilyen búcsút. Akkor 108 után miért ne érdemelné meg?

– elmélkedett Várhidi Péter, mikor beszélgetésünk közben szóba került a – stílszerűen – görögök elleni találkozó. S Supka Attila szintén hasonló véleményt fogalmazott meg.

Tény, egyikük sem elfogulatlan a játékossal szemben. Miként az is tény: a szurkolók többsége sem az, mert akár a szebb, akár a csalódáskeltőbb pillanatokra emlékeznek jobban 108 korábbi fellépéséről, mégis csak érzelmek mentén formálnak véleményt. Ahogy az sem tartozik a sportérdemek objektív megítélésének kategóriájába, amikor valaki a külügyminiszter, Szijjártó Péter nyilvánvaló baráti lobbiját hozza fel ellenérvként, mondván, ha adott a „politikának nincs helye a pályán” szlogen, akkor egy politikus miért akar szakmai véleményt formálni arról, ki legyen válogatott vagy sem. 

Nem véletlen, hogy Rossi is igyekezett hangsúlyozni, nem holmi ajándékról van szó. Miként azt is többször elmondta: külső nyomásnak sem eddig, sem ezután nem engedne a válogatott keretének kialakításakor. 

A labdarúgásban semmit sem adnak ajándékba, ez a meghívó sem az. Balázs rengeteget adott a magyar focinak, sokszor rajta múltak a sikerek, ahogyan most, Debrecenben is hétről hétre jó teljesítményt nyújt. Többször mondtam, hogy megérdemel egy búcsúmeccset a nemzeti együttesben, most pedig tökéletes alkalom nyílik rá, hogy a szurkolók és a Magyar Labdarúgó-szövetség is elbúcsúzzon tőle

– mondta a kapitány a múlt heti kerethirdetésen. Hogy így van-e vagy sem, arról döntsön maga a főszereplő, Dzsudzsák Balázs.

Soha nem foglalkoztatott ez a szám – nyilatkozta a szélső két éve az esetleges 109.-ről. – Soha nem azért jöttem játszani a válogatottba, hogy egyszer elmondhassam: én vagyok a magyar futball történetének az a játékosa, aki a legtöbbször játszott a nemzeti együttesben. A horvátok ellen sem úgy léptem pályára az Üllői úton, hogy úristen, ez a századik válogatottságom, emberek, jöjjetek, mert ilyet még nem láttatok. Sőt, ha valaki azt mondaná, hogy kegyelemből, vagy szánalomból betesz még egyszer, hogy 109-szeres válogatott legyek, akkor életemben először azt mondanám, hogy ebből nem kérek (…) Az lebeg a szemem előtt, hogy a magam erejéből jussak vissza a válogatottba.

Ha pályára lép – és menet közben nem gondolta meg korábbi kijelentését –, két dolgot jelenthet számunkra: egyfelől azt, hogy nem üres gesztusként éli meg a búcsúztatót, másfelől pedig azt, hogy 35 felett kész elengedni a válogatott kerettagságért folytatott küzdelmet. Saját erőből immár százszázalékig a Lokiért kíván hajtani.

Végezetül még néhány tény: Dzsudzsák – vasárnap estig még – 108-szoros válogatott. Eddigi mérkőzései közül 102-szer volt kezdő, összesen 44-szer győztes, 42-szer vesztes csapat tagja címeres mezben.

A kezdőként lejátszott meccsek számában már sem így, sem úgy nem foghatja be a rekorder Király Gábort (105). Ha Görögország ellen esetleg egy góllal – mondjuk valami hasonló szabadrúgással, mint anno Romániában, vagy két hete az NB I-ben a Vasas-pályán tette – búcsúzna, úgy a most még vele holtversenyben álló Pataki Mihályt hagyhatná le és a jövőben egyedüliként állna az örökranglista 19. helyén.

Ezek is szép mutatók. Főleg egy másfél évtizedet átölelő, megannyi emlékezetes mérföldkővel bíró válogatott-karrier végén.

(Borítókép: Dzsudzsák Balázs ünnepel, miután gólt rúgott a franciaországi labdarúgó-Európa-bajnokság F csoportja harmadik fordulójának Magyarország–Portugália-mérkőzésén a lyoni stadionban 2016. június 22-én. Fotó: C. J. Gunther/EPA/MTI)