Beültünk a VAR-buszba és két kiállításról is döntöttünk a kiesési rangadón

Szerepcsere

„Ha előre tudom, mi vár majd rám, biztos, hogy másik címet adok annak a tudósításnak…”

Bal kezemen Varga Ákos, az M4 Sport kommentátora, alkalmi AVAR, azaz videobíró-asszisztens, jobbomon pedig az MLSZ teljes képzését elvégzett operátor, akinek fő feladata a technika kezelése. Van bőven kapcsoló és gomb, amit koordináljon, főleg, hogy a látóteremet betöltő hét hatalmas képernyő némelyike még érintésérzékeny is.

Az MTK Budapest szöglethez készül, középütt öt-hat páros alakul. A beadást követően a kivetődő gyirmóti kapus, Hársfalvi András elöklözi a labdát, de nem túl messzire. Még mielőtt az elhagyná a tizenhatost, Thiago Ferreira próbálja fejmagasságba emelt lábbal visszakanalazni. Ám nem a labdát, az ellenfelet találja el­ – Zierkelbach Péter játékvezető pedig már megy is, hogy sárga lapot adjon neki.

„Lehetséges piros lap ellenőrzése” – mondom, ám mintha nem is az én hangom lenne. Varga Ákos átveszi a stadionból érkező adásképet, bár az ápolás percei alatt aligha történik ott bármi figyelemre méltó. Ő is inkább a középső monitort figyeli, amin az operátor segítségével újra meg újra megismételve, több kameraállásban is megjelenik a kérdéses szituáció.

Ezúttal szimulációról van szó, az esemény valójában másfél évvel korábban történt, a VAR NB I-es bevezetését követő első fordulóban. Az iménti mondatom közben balról a vállam felett átnyúlva Solymosi Péter, a 331 élvonalbeli meccsével a játékvezetői rekordot tartó spori nyomta le azt a gombot, ami a valóságban a hangomat továbbította volna Zierkelbach irányába.

Néhány érvet végigveszünk, miért is kellene kiállítani Ferreirát: túlzott erőhasználatról nincs szó, ugyanakkor az ellenfél testi épségének veszélyeztetése nem csak elvi szinten valósult meg. Az ismétlésből látszik, ott, ahol az ezüstös stopli érte a gyirmóti arcát, hosszanti sebből vér szivárog. Bár Ferreira aligha akart szándékosan sérülést okozni, a lassított képen egyértelmű, még a rúgás előtt meglátja ellenfelét és fel is ismeri a veszélyt. Gyaníthatóan lett volna esélye korrigálni a mozdulatot, hogy a fej helyett esetleg vállmagasságban találja el. Ám nem tette meg.

Ezek – az elénk helyezett – a VAR használatát taglaló, a legfontosabb szituációk döntési mechanizmusát és fő szempontjait jegyzetszerűen, ábrákkal megerősítve összefoglaló „puskapapír” alapján is megállják a helyüket. Eltelt talán három perc, de leadjuk a jelzést, a játékvezető nézze meg a pályaszéli monitoron is a szituációt, a VAR-busz ugyanis úgy érzékeli, sárga lap helyett a kiállítás lenne a megfelelő döntés. Ugyan szimulációról beszélünk, a való életben is ugyanez történt, csak valamivel gyorsabban. Az akkori videobíró, Erdős József – velem ellentétben –, nem öt perccel korábban ismerkedett meg az átalakított kisbusszal és a benne rejlő technológiával. S vélhetően Solymosi Péterrel sem kellett végigbeszélnie az élesben tett javaslatot azon a találkozón, melynek mindkét résztvevője kiesett az NB I-ből az idény végén.

Így lett belőlünk 10 percre videobíró

A Magyar Labdarúgó-szövetség jóvoltából nyerhettem bepillantást a VAR-rendszer működésébe a technikát üzemeltető Studiotech budapesti telephelyén. Solymosi sporttárs és a játékvezetői bizottság elnöke, Hanacsek Attila instrukciói mentén pedig a magyarországi három, egyenként 150 millió forintot érő VAR-busz egyikében nagyíthattam, játszhattam vissza végeláthatatlan mennyiségben kiállítás- vagy épp lesgyanús szituációkat.

Pont úgy, ahogy az MLSZ által indított képzésen is teszik, és tették mindazok, akik ma már az NB I-es mérkőzéseken működnek közre videobíróként vagy videobíró-asszisztensként. S viszonylag hamar be kellett látnom, könnyelműen fogalmaztam néhány héttel korábban, a Vasas–Újpest-meccs viszonylag egyértelműnek tűnő, mégis több mint három és fél percen át ellenőrzött góljánál.

A labdarúgó-világbajnoksággal ellentétben a magyar élvonalban ugyanis nem félautomata rendszer határozza meg a lesállásokat. S míg a 2D-analízis esetében, mikor a talajon „támaszkodó” testrészek vonalát kell meghatározni, valóban másodpercek alatt elkészül a vonalazás. Még a legminimálisabb különbséget is legfeljebb négy lépésből meg lehet határozni, addig a „levegőben lógó” leshatárt megállapító 3D-analízisnél bőven van mit kattintani. A hétvégi élvonalbeli fordulóra készülő, harcedzett operátorunknak is némi időbe telik megalkotni a VOL-t, azaz az angol szakzsargon szerinti virtual offside line-t (virtuális lesvonalat). Pedig itt nem kell számolni azzal a nyomással, mint például Zalaegerszegen, hogy a buszunk parkolóhelyétől alig tíz méterre, a büfé előtti sorban álló drukkerek közül néhányan – a nekik nem tetsző ítélet után – esetleg „bekopogtatnak”.

Hanacsek Attila alig egy órával korábban a szomszédos irodaépület tárgyalójában taglalta, ez az MLSZ jb céljai szerint a maximális idő, amennyit a játék egy lesgyanús szituáció után született gól megerősítése miatt állhat. Az időlimit betartása nem mehet az alaposság rovására, ugyanakkor a játékosok, a szurkolók és a játékvezetők közös érdeke, hogy sikerüljön betartani.

A tapasztalat az, hogy kettő, kettő és fél percig még tart a türelem, három percnél viszont a legritkább esetben feledkeznek meg a szurkolók arról, hogy az MLSZ »méltatásába« kezdjenek. Túl azon, hogy a hosszan álló játék megtöri azt az érzelmi hullámot, ami miatt mind élünk-halunk ezért a sportágért, a játékvezető kollégákkal sem tehetjük meg, hogy egy egyébként békés, jól kézben tartott meccsen az elhúzódó VAR-ellenőrzés miatt egy ellenséges közeget kapjanak vissza a vizsgálat után

– magyarázza. Márpedig kutatások mutatják, hogy a túl soká álló játék nemcsak a lelátón, de a pályán belül is növeli az elégedetlenséget, ezzel pedig a feszültséget, így nehezíti a játékvezetői hármas dolgát.

Az MLSZ-ben 2019-ben született meg az elvi döntés a videobíró bevezetéséről, kilenc hónappal később 570 ember munkájának gyümölcseként már tesztelték a rendszert. A nemzetközi szabályok és elvek adaptálása mellett a koronavírus-járvány is komoly kihívást jelentett. A projektet az első lépésektől koordináló Puhl Sándor elvesztésére pedig aligha lehet megfelelő szavakat találni. Hanacsek sem tudott, inkább csak felmutatott az égre, megjegyezve, hogy a sors néha kegyetlen játékokra képes.

A magyar játékvezetés a legnagyobb ajándékát kapta. S sajnos, ekkor kellett elszenvednünk a legnagyobb veszteségünket is, néhai alelnök úr halálával.

Ahogy a nemzetközi mérkőzéseken, úgy idehaza is négy területen nyújt segítséget – korrekciós lehetőséget – a videobírói rendszer:

• a gól szabályos körülmények között esett-e: az akció során történt-e szabálytalanság, ami miatt érvényteleníteni kell a találatot (ebbe tartozik az is, hogy elhagyta-e a labda a játékteret az akció során) / érvényes volt-e mégis az a találat, amelyet elsőre nem adtak meg;
• büntetőhelyzet megítélése: utólagos megadás / a döntés helybenhagyása / a döntés visszavonása;
• azonnali kiállítást érő szabálytalanság utólagos szankcionálása / esetlegesen jogtalan piros lap felülbírálata;
• az azonosítás, azaz a megfelelő embert büntették-e: az a játékos kapta-e valóban a sárga vagy piros lapot, aki valóban elkövette a szabálytalanságot.

Pandora szelencéje

A VAR-t legalább annyi kritika éri a játékmegszakítások miatt, mint azért, hogy a felhasználási szabályok nem teszik lehetővé például egy olyan szöglet vagy szabadrúgás megítélésének vizsgálatát, amelyből később gól született. Ékes példa erre, amikor az előző bajnokság Ferencváros–Honvéd-rangadóján a hosszabbítás pillanataiban, a zöld-fehéreknél futballozó Zachariassen egy rosszul megítélt sarokrúgás – kirúgásnak kellett volna következnie – után talált a kispesti kapuba. 

Hiába látta mindenki, hogy ez egy rossz döntés volt, a protokoll miatt nem lehetett beavatkozni. Murphy, hogy nyolc-tíz szögletet elvégeztek előtte, egyikből sem lett gól, s nyilván ebből, aminek nem is kellett volna sarokrúgásnak lennie, ebből igen. Ha tetszik, ha nem, ha rossznak tartjuk, ha nem, ezeket az elveket a videobírónak alkalmaznia kell. A VAR-rendszer kitalálóinak célja volt, hogy a futball tradícióját, ezt az egyszerű, gyönyörű játékot megtartsa a lehető leginkább olyannak, mint előtte száz éven keresztül volt. Olyannak, amibe világszerte milliárdok szerettek bele

– érvel Hanacsek.

Senki sem szerette volna, hogy az amerikai futballhoz hasonlatossá váljon, amelyben sokszor többet áll két akció között a játék, mint amennyit ment. Ezért korlátozódik erre a négy fő elemre a videobíró használatának területe, és ezért lenne Pandora szelencéje a pontokat bővíteni. Mindig jönne egy újabb és újabb szituáció, amit valaki szerint még érdemes lenne visszanézni.

Az időről időre előforduló, a ferencvárosi esethez hasonlóan a mérkőzés eredményét is befolyásoló hibák ellenére impozánsnak tűnnek a VAR eredményei. Legalábbis a játékvezető-főnök által prezentált számok mentén. A grafikon szerint – az utólagos értékelések alapján – míg a 2018–2019-es idényben a pályán született ítéletek 90,4 százaléka bizonyult helyesnek, addig az első videobírós szezonban már 97,3 százalékra ugrott ez az érték. A most zajló idényben pedig 98,7 százalékon áll a mutató.

A 2021–2022-es évadban 198 mérkőzésen 3986 ellenőrzést végeztek a videobírói buszban, ezek közül 80 alkalommal kellett felülbírálni a pályán meghozott ítéletet. A bajnokik kétharmadán (65,7 százalék) nem is volt szükség arra, hogy a VAR beavatkozzon a pályán történő eseményekbe.

Azonban ez nem azt jelenti, hogy a videobírók ne dolgoztak volna. Ahogyan az előadást követő szimulációban mi is megtapasztalhattuk, a tizenkét kameráról érkező képeket állandóan figyeli a VAR és az AVAR is. Amint a négy alapterület hatálya alá eső, gyanús szituációt látnak, vizsgálatba is kezdenek. Ám amikor nincs szükség játékmegszakításra egy hosszabb elemzés miatt, vagy a pályán történő ápolás épp elég időt ad az ellenőrzéshez, ebből a helyszíni drukkerek és a tévénézők sem érzékelnek semmit. Ezeket hívják a protokoll szerint „csendes ellenőrzésnek”. S ilyen a vizsgálatok nagy többsége.

Hanacsek büszkén mutatja, bár mindig lehet hová fejlődni, az első teljes év tapasztalataival felvértezve a mostani idényre tovább javult a hatékonyság. Míg az előző kiírás hasonló szakaszában 18 (33 forduló alatt pedig 30), három percnél is hosszabb ellenőrzés volt, az átlagos ellenőrzési idő pedig 30 másodpercig tartott, a 2022–2023-as évadban – a jb elnöke szerint még így is sok – 10, három perc feletti vizsgálatnál járnak (a legutóbbi épp a Vasas–Újpest-meccsen jött össze), az átlagszintidő pedig 26,1 szekundumra javult.

Lehet azt mondani, hogy a videobíró testidegen a játéktól, hogy furcsa, de azt, hogy rossz lenne, aligha

– jelenti ki, miközben az újabb dián rámutat, az utolsó VAR nélküli, és az első, már a rendszert alkalmazó idény közt 68,3 százalékkal csökkent a súlyos, akár a mérkőzések végkimenetelére is döntő hatással bíró játékvezetői/asszisztensi hibák száma. Ha pedig a vizsgálható négy eseménytípust nézzük, úgy 83,3 százalékkal kevesebb a rossz ítélet.

A kezezés a legnagyobb kihívás

Azonban nem száz százalékkal, ami azt mutatja, néha bizony a videobírói trió is hibázik. A játékvezetői bizottság elemzése szerint például az előző kiírás 198 bajnokiján hat alkalommal fordult elő olyan, hogy a VAR-busz nem avatkozott be, pedig kellett volna. Mind a hat eset olyan szubjektív megítélés alá eső történésnél maradt el, ami a büntetőterületen belül kézzel elkövetett szabálytalanság volt.

Az adatok alapján a legnagyobb kihívást a kézzel elkövetett szabálytalanságok jelentik – a pályán meghozott ítéletek és a VAR-stáb szempontjából is. Az indokolt videobírói beavatkozások 37 százalékát ezek a szituációk adják.

Az MLSZ játékvezetői bizottsága egyébként nemcsak a szabálytalanságok altípusainak megoszlását monitorozza, hanem részletes statisztikát készít arról is, a négy alapkategória közül melyik ellenőrzései tartanak tipikusan tovább (a gólmegerősítések átlagosan 46 másodpercet vettek igénybe, a büntetőké 29,3, az azonnali piros lapoké 25,5, a megfelelő azonosításé pedig 14,9 másodperc volt az első idényben). Ugyanezeket a mutatókat a videobírókra lebontva is vizsgálják.

Alkalmazkodtak a csapatok – és az MLSZ is

A 2021–2022-es és a 2022–2023-as évad összevetéséből kiderült, a mostani kiírásban 34 százalékkal kevesebb videobírói beavatkozásra volt szükség, ráadásul a tendencia az idényen belül is egyértelmű csökkenést mutat. Mindez két fő tényezőből fakad: a játékvezetők jobban megszokták az új kihívást – az alapvonali asszisztensek kiesésével, akiket a VAR-korszakban már nem alkalmaznak, például nagyobb területet kell befutniuk mérkőzés közben, és nem számíthatnak a kapu mellől segítségre –, illetve a klubok és futballisták is alkalmazkodtak az új helyzetekhez. 

Nem csak egy-egy meccs szempontjából óriási a felelősségünk, hiszen ma már milliárdos cégek szerepelnek a pályákon

– hangsúlyozza a játékvezetői bizottság elnöke. Aki szerint ez nem probléma, hiszen a sporiknak éppen úgy jó versenyzőtípusnak kell lenniük, mint a játékosoknak. Ebbe pedig az átlag feletti nyomástűrés is beletartozik. Éppen ezért a fordulók közötti gyakorlatokon is a lehető legzajosabb, minden irányból stopperekkel mért „edzéseket” folytatnak. Legyen csak minél több inger, ami egyfelől igyekszik elvonni a VAR-ok és az AVAR-ok figyelmét, no meg minél nagyobb nyomás, ami az éles helyzetekkel okvetlenül együtt jár.

Az első képzés után be kellett látnunk, más a steril szobában szituációkat elemezni és más a terepen. Sokan az első időszakban nem is nyújtottak olyan teljesítményt, mint a teszteredményeik alapján vártuk volna

– ismeri el. Ezért aztán bővítettek is a képzésen.

Inkább a lelátó

Búcsúzásul még visszaülök egy szituációra, képzeletben ismét Gyirmóton vagyunk, a labda egy jobb oldali beadásból középre száll, a tizenhatos előterében érkező támadó és az őt üldöző védő lába pedig összeakad. A lelátón a vérmes drukkerek kiállítást kiáltanak, és a hazaiak egy része is piros lapot követel, de Zierkelbach sárgát ad.

„Ez sárga” – mondom is. De Solymosi nem hagyja annyiban. 

„Miért?” – kérdez vissza.

Minél többször nézzük vissza lassítva az esetet, annál drámaibbnak, annál erősebbnek tűnik a koccanás és az esés, de a kikockázás együtt jár egy komoly veszéllyel, eltűnik a labda mozgásának dinamikája. Ha csak az esést kéne nézni, alighanem a piros felé hajlanék én is, de egyfelől a védő részéről nincs egyértelmű jele a szándékosságnak, másfelől a szabálytalanság a tizenhatoson kívülről történt. Ismét totálképre váltva, teljes sebességgel megnézve, majd a puskapapírra lesve kibököm.

„A labdakontroll hiánya.”

A felvétel alapján ugyanis több mint gyanús, hiába futott volna tovább zavartalanul a csatár, a labda túl erősen szállt középre, jó eséllyel egy lépéssel lemaradt volna róla, így pedig nem jelenthetjük ki, hogy egyértelmű ziccerben akadályozták.

A válasz helyes. Fél pillanatra még az is átfut az agyamon, ha lesz „VAR3-képzés”, talán jó lenne beiratkozni rá. Aztán elhessegetem a gondolatot, újságíróként is nagy a felelősségünk, de még mindig könnyebb a dolgom, amikor írásban ítélkezem egy-egy szituáció és így az arról döntő játékvezető felett. Hát még akkor, amikor csak mezei szurkolóként kinn lehetek a lelátón, átadva magamat mindazon érzelmeknek, amelyeket Hanacsek Attila is a futball sava-borsaként emleget. Jobb nekem két korsó sör után az MLSZ-t „méltatni”, mint a „méltatást” és következményeit viselni.

Ahogy félig tréfásan a játékvezető-főnök is megjegyzi, olyan élet az övék, amelyben – hevesebb vérmérsékletű országokban – érdemes előre számolni azzal, hogy esetleg a buszt is megfordítják. No nem menetirány szerint, hogy könnyebb legyen elhajtani a meccs végén, hanem a feldühödött drukkerek – az aljáról a tetejére.

Mint minimális utánolvasással kiderült, nem viccelt, Brazíliában tényleg megesett a sztori…

(Borítókép: Szerepcsere – újságíróként tesztelhettük a VAR-buszt, miközben a magyar játékvezetői kar prominensei minket faggattak döntéseink okairól. Fotó: Magyar Labdarúgó-szövetség)