A 117. perc foszlatta szét az NB II-es kupaálmot, a ZTE írt klubtörténelmet

– tehettük fel a kérdést a Mol Magyar Kupa 2023-as döntőjét megelőző órákban. A válasz csaknem biztosnak tűnt: Budafokon vagy Zalaegerszegen az éjjel sokkal nagyobb partit ígér, mint amivel bármilyen majális kecsegtetni tud.

A két csapat szurkolói közül azonban csak egyiké lehetnek felhőtlenül boldogok. Még úgy is, hogy kedvenceik egyébiránt már most sporttörténelmet írtak. A Budafok a 2017-es elődöntős szereplést már most túlszárnyalva, fennállása legjobb kupaszereplését tudhatta maga mögött, függetlenül az előttünk álló 90/120 perc eseményeitől. A ZTE pedig a korábbi klubcsúcsot állította be azzal, hogy eljutott a fővárosi fináléba: eddigi egyetlen kupadöntőjét 2010-ben a DVSC ellen elbukta a kék-fehér legénység.

Ebből következett az is, szerda este eddig még nem látott klubnév gravírozódik a Magyar Kupa serlegének talpazatára.

Az előzetes hírek szerint több mint 20 ezer jegy talált gazdára a kupadöntőre. Arról, hogy ezen belépők milyen arányban oszlanak meg a zalaiak, a budafokiak, illetve a semleges nézők között, csak találgathattunk. Az mindenesetre valószínűnek tűnt, hogy a rekordbajnok Ferencváros szurkolóival évtizedek óta baráti kapcsolatot ápoló ZTE-táborba jó néhány zöld-fehér szimpatizáns is jegyet váltott, ha már sajátjaik nemhogy a döntőig, a nyolcaddöntőig sem jutottak el októberi, igencsak emlékezetes iváncsai vereségüknek „köszönhetően”.

Az Iváncsa menetelését aztán a legjobb tizenhat között épp a másik kupadöntős, a BMTE szakította meg. A februári, szűk, 2–1-es idegenbeli siker után sejlett fel talán először a lehetősége annak, hogy a piros-feketék komoly meglepetést okozhatnak az idényben. Végül Beke Péterék éltek is az eséllyel, amit a sors kínált számukra, hiszen bár a folytatásban két NB I-es rivális került az útjukba, rendre pocsék szériát futó riválisokról volt szó. Előbb a Kisvárda, majd az élvonalbeli sereghajtó Vasas hasalt el a Promontor utcában. Ott, ahonnét egyébként – meglehet, világkuriózumként – különvillamosok(!) indultak a finálé helyszínére, a Puskás Arénához…

Az egyik papíron, a másik a hangulat miatt érezhette magát otthon

A nemzeti stadion lelátójának látványa bő egy órával a kezdés előtt igazolta az előzetes várakozásokat: a zalaiak – a stadion Dózsa György út felé eső kanyarulatában kijelölt – szektorukat harmadrészt már meg is töltötték, mikor a kapusok megérkeztek a játéktérre, hogy megkezdjék a bemelegítést. Eközben a másik oldalon jó száz-százötven ember tapsolt Gundel-Takács Bencééknek. Kezdésre azért alaposan javult az arány, noha a számszerű különbség csak nőtt a két tábor létszáma között: a fővárosi drukkerek félig, a zalaegerszegiek csaknem teljesen megtöltötték az első karéj kapu mögötti részét.

A papíron pályaválasztóként szereplő Budafok – Mátyus János irányításával – a…

a „vendég” ZTE a…

kezdőcsapattal vette fel a harcot.

Bár első ránézésre az élvonalban a bennmaradásért küzdő, mindössze tíz nappal ezelőtt edzőt váltott Zalaegerszeg összeállítása volt az óvatosabb, az első tíz percben Boér Gábor csapata volt a jóval kezdeményezőbb. Az NB II-ben középcsapatnak számító budafokiak egy-egy kontrából veszélyeztettek csupán, s azokból sem jutottak el valódi, lövéssel vagy fejessel befejezett helyzetig.

Osztálykülönbség? Nuku!

Külső szemlélőként már-már kezdett leülni a meccs, amikor Csonka harciasan labdát szerzett a ZTE tizenhatosának jobb oldalánál, majd lapos centerezését a menteni igyekvő Kálnoki Kis a keresztlécre perdítette. A „vendégtábor" néhány pillanatra csaknem teljesen elhalkult, ugyanis a kipattanó egy budafoki, Kovács elé került, az ő lövését pedig a válogatott kerettag Mocsinak kellett kivágnia a gólvonal elől. A zalaiak, mintegy megérezve a veszélyt, rá is zendítettek egy sajátjaikat élte… helyett a Szombathelyi Haladást és az Újpestet szapuló rigmusra. 

Érezhetően egyre bátrabb és bátrabb lett a Budafok, Csonka pedig többször is párharcot nyert a zalai bal széllel, hol Gergényivel, hol Csókával szemben. Azt talán túlzó lett volna kijelenteni, hogy a másodvonalú együttes átvette az irányítást, azt azonban tényként rögzíthettük, nem érződött a küzdőfelek közt az a bizonyos osztálykülönbség. A játékrész hajrájában Meshack keresztléc felett elzúgó lökete, s néhány jobbról középre tekert, Gundel-Takács kezei közt elhalt beadás jelezte, a Zete sem csak arra vár, leperegjenek a játékidőre szánt percek, aztán jobb híján a tizenegyespárbaj döntsön a kupa sorsáról. Az első félidő 45 perce mindenesetre gól nélkül telt el.

Boér Gábor elégedetlenségét jól példázza, szünetben két helyen változtatott csapatán. A második félidőt azonban a BMTE kezdte jobban, kaput eltaláló kísérlet nélkül is. A 60. perc környékén aztán ismét átalakult a játék képe, ezúttal a fehér mezesek pörgették fel a tempót, melynek jutalma túl a mezőnyfölényen, a 73. percben az első kapura tartó lövésük lett… Mondjuk Gergényi 17 méterről eleresztett kísérletének hárításához Gundel-Takácstól így sem kellett bravúr.

Miként a rendes játékidőben egyszer sem…

A végére maradt csattanó!

A hosszabbítás percei már inkább emlékeztettek arra, amit az előzetes erőviszonyokról egy laikus gondolna egy NB I-es és egy NB II-es csapat kupameccséről. Azt azonban nehéz lett volna megmondani, hogy mindez annak volt köszönhető, hogy a Budafok túl a 90. percen érezhetően felemésztette volna erőtartalékait, vagy a ZTE nyers akaratának.

Amikor már úgy tűnt, elkerülhetetlen a tizenegyespárbaj, Németh Dániel ragadta magához a kezdeményezést, a ZTE csereszélsője a tizenhatos bal csücskénél volt harcias, maga elé vette a labdát, meglódult, majd éles szögből iszonyatos erővel bombázott a rövid felső és a kapus válla közt a hálóba (0–1). Elsőre ugyan potyaízűnek tűnt a gól, a visszajátszások alapján Németh a lehető legjobban találta el a labdát, úgy, hogy Gundel-Takácsnak reagálni se nagyon volt esélye. A fehér mezesek úgy szaladtak ki ünnepelni táboruk elé, mintha már meg is nyerték volna a finálét – és elnézve azt, a budafokiak a véghajrára mennyire elkészültek az erejükkel, ez alighanem így is volt.

Az utolsó reménymorzsákat Szalay Szabolcs jó 30 méterről elvégzett szabadrúgása porlasztotta szét: a 21 esztendős csatár a bal oldali kapufa és a léc találkozásánál hálóba vágódó lökete tipikusan az a gól volt, amiért önmagában is megérte végigülni a ráadásba torkollott kupadöntőt (0–2).

A Magyar Kupa serlege – és a dicsőség mellett vele együtt járó 100 millió forintos összjutalom – története során először a Zalaegerszeghez került.

A Budafok nem tudta megismételni a Siófok 1984 óta egyedülálló bravúrját – s megnyerni az MK-t úgy, hogy az adott év kiírásában NB I-es riválisok is szerepelnek. Be kellett érje hasonló sorssal, mint 2012-ben az MTK, amely szintén eljutott a fináléig, szintén hosszabbításra kényszerítette élvonalbeli ellenfelét, végül viszont tizenegyesekkel elbukott a DVSC ellen.

Ezúttal a 117. perc volt a sorsdöntő. A döntőt azonban – ha valami, akkor – Szalay gólja teszi emlékezetessé a semleges nézők számára.

LABDARÚGÁS
MOL MAGYAR KUPA
Döntő
Budafoki MTE–ZTE FC 0–2 (Németh D. 117., Szalay 120.)

(Borítókép: Koszticsák Szilárd / MTI)