Szoboszlai Dominik: Ha léphetek még egyet Európa top hat klubja felé, mondjak nemet a kihívásra?

A magyar válogatott történetének legfiatalabb csapatkapitányával a többi között arról beszélgettünk…

• Mi minden az, amit a futball megtaníthat bármelyik fiatalnak?
• Hogyan kezeli a kudarcot és miből merített erőt pályafutása rosszabb periódusaiban?
• Hányadán állt Domenico Tedescóval és a Leipzig korábbi edzője ővele?
• Mitől ilyen különleges a viszonya a Marcókkal, Marco Roséval és Marco Rossival?
• Kiket tart a jelenkor leginspirálóbb edzőinek?
• Hogyan tud megszökni a futballistalét mókuskerekéből?

A Schalke ellen 4–2-re megnyert mérkőzés lefújása után elmókázott még Gulácsi Péter gyerekeivel, és a lelátó felől is, ahonnan gyerekhangot hallott, szinte mindenhová igyekezett odalépni. Miért ilyen fontosak a gyerekek? Szeret velük foglalkozni?

Próbálok minél több örömet okozni nekik, bármivel, amivel csak tudok. Ez számomra fontos dolog. Gula gyerekeiről tudni kell, kicsit félénkebbek, főleg a kisebbik. Velem viszont szeretnek eljátszani, akár meccs után vagyunk, akár máshol. Múltkor is labdáztunk picit, most is. Jól elvagyok velük.

Azért, mert önnek nem adatott meg a hasonló gyermekkor?

Itt volt a meccsen néhány régi haverom, és tegnap este volt egy pont, amikor belementünk egész mély beszélgetésbe arról, kinek milyen volt a gyerekkora. Ötből négyüket ráadásul egészen kicsi korom óta ismerem, így szinte végig követték az utamat. Érdekes volt hallani, hogy többségük nem cserélt volna velem azért, hogy ma itt tarthasson. Sőt, szerintem senki sem akarna cserélni. Nem volt átlagos gyerekkorom, de ez nem is feltétlenül baj. Nem volt jobb, sem rosszabb, csak más, mint a többségé. De akkoriban nem volt viszonyítási alapom, inkább idősebb fejjel jöttem rá, hogy az életem nem átlagos.

Volt, ami nagyon hiányzott?

Nem volt mihez viszonyítanom. Persze, láttam, hogy a többiek elmennek moziba, én meg addig elmentem edzésre. Elmentek bulizni, én megint mentem edzésre. Jött a szilveszter éjszaka, lefeküdhettek hajnali négykor, elsején kialudhatták magukat. Nekem meg 7 óra 50 perckor jött a buszom, fölültem rá és elmentem edzésre. Ezt látva voltak néha nehéz időszakok, ahol úgy gondoltam, miért is nem csinálhatom azt, amit ők. De úgy voltam vele, nekem nem ez volt megírva. Kívülről sokan azt hihetik, könnyen jöttek a sikerek, mert tehetséges voltam, de ez egyáltalán nincs így. Nem hiszem, hogy sokan elviselték volna azt, amit én elviseltem. És elég csak arra gondolni, mennyire beleöltem minden időmet a fociba, vagy épp milyen nevelést kaptam – de mindez kellett ahhoz, hogy ma itt legyek, ahol.

A döntés, amit ezerből egy hoz meg

Melyek azok a legfőbb értékek, amire a futball megtaníthat egy fiatalt?

Hogy mindenkinek van valamihez tehetsége, csak meg kell találni, mi az. És ha megvan, és mellette minden percedet arra szánod, hogy abban a legjobb legyél, akkor a tehetség ki fog fizetődni. Számomra ez a futball, és a legnagyobb tanulság nekem az volt, ha csinálok valamit, azt mindig száz százalékot beleadva érdemes csinálnom. Pont olvastam egy interjút a napokban, Opavszky Balázzsal készült, és el kell mondanom, nagyon nagyot nőtt a szememben! 

Anno a korosztályos válogatottakban szerepeltünk együtt, nem tartjuk a kapcsolatot, viszont, ha találkozunk, szoktunk beszélni. Az, hogy 22 évesen meg tudsz hozni egy olyan döntést, hogy így tovább nem akarsz futballozni, ahhoz óriási mentális erő kellett.

Ő viszont máshogy gondolkodott. A legjobb akar lenni abban, amit csinál, és úgy gondolta, a fociban nem találta meg ezt a lehetőséget. Most pedig keresett egy másik dolgot, amiben valóban kiemelkedő lehet a korosztályában.

Ilyen Szoboszlai Dominik is? Az motiválja, hogy a legjobb legyen a futballpályán?

Igen, és ezért is voltam kíváncsi, hogy mi zajlott le az ő fejében. Mert én is úgy gondolkodom, hogy a legjobb szeretnék lenni. Viszont reálisan kell látni, és olyan döntéseket hozni, amivel a saját karriered, a saját életed nem csak egy elérhetetlen mese lesz. Hanem valami olyasmi, amiben megtalálod a reális célokat. Én most azt az életet élem, abban próbálhatok a legjobb lenni, amit gyerekként elképzeltem magamnak.

Önnel szemben mindig elvárás volt, hogy a legjobb legyen, de bármilyen szintre jutott, külső szemlélőként azt érezhette az ember, hogy simán veszi az akadályokat, igazából olyan nagyon meg sem izzad. Valójában mennyire könnyedén élte meg mindezt?

Azt, hogy nekem könnyű vagy nehéz volt, senki nem tudja, csak aki tényleg velem volt az elejétől kezdve. Hogy miket éltem át, nem lehet elmondani, mert ahhoz ott kellett volna lenni, hogy lássák, hogy semmi sem jött könnyen. Az sem, hogy 15 évesen egyedül Salzburgba kellett költöznöm minden nyelvtudás nélkül az akadémiára, a családom és a barátaim nélkül. Ez mentálisan vagy megesz, vagy megerősít.

A jelek szerint önt megerősítette…

Kibírtam, úgyhogy megerősített.

De tizenöt éves fejjel azt is tudtam, hogy nem szabad hazamennem, mert akkor mindazt, amit addig felépítettem, azt a munkát, amit beletettem, kidobom a kukába. Ezt saját magamban le kellett ütnöm, át kellett gondolnom, hogy mit is akarok valójában. Akkor jöttem rá, hogy én ezt akarom, és mindegy, hogy milyen nehéz. Már csak azért is, mert vannak, voltak és lesznek nagyon sokan, akiknek bármit csinálsz, semmi sem jó. Viszont engem ez nem zavar, csak jobban hajt, hogy semmi nem hullt az ölembe, hanem én ezért megdolgoztam. Jó érzés, amikor elérek valamit. Például most, egy ilyen szezon után hazamegyek és leülök a kanapéra, akkor nagyszerűen érzem magam.

Utolsóból lett első

Hogyan tanulta meg feldolgozni a kudarcot?

Nehezen, szerintem még mindig nagyon rosszul tűröm. Tizennégy éves koromig szinte minden edzésen sírtam, ha kikaptam, mert nem tudtam veszíteni. Én utálok veszíteni. Nagyon mérges tudok lenni, ha valaki máson múlik, hogy én veszítek. Apa tanította ezt meg nekem, mert ő soha nem hagyott engem semmiben nyerni. Ha futóversenyeztünk, addig kellett futnom, amíg el nem fáradt, és le nem győztem. Ha fociztunk, addig nem adta oda a labdát, amíg el nem vettem, vagy telibe nem rúgtam, és akkor nézett rám csúnyán. Akkor meg én mentem el onnan, mert féltem. Szóval nekem soha nem adott oda semmit, és soha nem nyerhettem ellene, mert hagyta volna. Valójában emiatt tanultam meg azt, hogy nagyon sokat kell küzdeni ahhoz, hogy nyerjek, mert nyolcévesen apámat nem fogom tudni megverni semmiben.

A Német Kupa-döntő még önök előtt áll, de a bajnoki idényt már értékelhetjük. 45 tétmeccse volt eddig a szezonban, ezeken majdnem kétszer annyi játékidőt kapott, mint az előző évadban. Kívülről ez jelentős előrelépésnek tűnik, belülről miként élte meg?  

Hála istennek, sokkal több lehetőséget kaptam, mint az előző idényben, de ilyen a foci. Jön egy edzőváltás, és hirtelen az utolsó helyről az elsőre ugrasz. Nekem legalábbis hasonló érzésem volt.

Domenico Tedescónál utolsó lett volna a sorban?!

A posztomon biztos. Volt pár beszélgetésünk, leültünk és őszintén elmondtuk a véleményünket. Elmondtam, hogy 21 éves vagyok, és szeretnék minél többet játszani. Ha nem az a típusú játékos vagyok, akire szüksége van, akkor mondja ki. Kimondta, hogy nem az vagyok.

Ekkor jött az edzőváltás, érkezett Marco Rose. Ő viszont ismert gyerekkorom óta, és nem túlzás, jó viszonyt is ápolunk egymással.

Mennyit számított, hogy ő lett a következő edző? Vagy Tedesco után már bárki fellélegzést jelentett volna?

Ezt utólag sosem tudja megmondani az ember. A lényeg, hogy megkaptam a bizalmat, keményen dolgoztam mindvégig, és megfelelő formában voltam, hogy amikor lehetőséget kapok, élni tudjak vele. Rose annyiból volt szerencsés választás a szemszögemből, hogy tudta: ha megadja nekem a bizalmat, mindent megteszek, hogy megháláljam a játékommal. Örülök, hogy így lett, mert ez neki is, nekem is jó volt így.

Nyilván nem ilyen egyszerű a helyzet, de úgy fest, pályafutásában csupán egy dologra kell figyelnie igazából, hogy mindig Marco keresztnevű edzője legyen. Tényleg a két Marcótól, Salzburgban és itt Rosétól, odahaza a szövetségi kapitány Rossitól kapta talán a legtöbb bizalmat? Melyiküktől tanult többet?

Ez nehéz kérdés.

Annál kíváncsibbak vagyunk a válaszára…

Nem tudom összehasonlítani, mert teljesen más szituáció a kettő. Rossi volt az első, aki be mert rakni olyan fiatalon a válogatottba, és akinél alapemberré tudtam válni. Aztán pedig 21 évesen csapatkapitány lettem. Úgyhogy az egy nagyon más történet a számomra.

Itt viszont mégiscsak egy munkahelyről van szó. Persze, szívesen járunk ide mind, de más élmény, mint a válogatott. Itt sokkal gyorsabban történnek a dolgok, ha megkapod a lehetőséget, aztán jön egy rosszabb mérkőzés, könnyen lehet, hogy utána három meccsig nem kapsz újabb esélyt.

Úgy érzem, tudtam élni vele. Ehhez viszont azt is tudni kell, hogy Roséval fiatalabb koromban nem volt ilyen jó a kapcsolatom. Tizenhat évesen, ha nem játszottam, azt hittem, ott a világ vége. Meg kellett tanulnom, hogy ez nincs így. Viszont kellett a karrieremhez az is, hogy ő ott azt mondja, nem, most nem kapok lehetőséget, a második csapatban játszom a hétvégén. És aztán megint a második csapatnál, és megint a második csapatnál kaptam lehetőséget. El kellett gondolkodnom, és belátnom, hogy ezen a szinten már nem elég az az edzésmunka, amit addig végeztem – több kell.

A futballistasors árnyoldalai 

Amikor Lipcsébe került, hosszú, makacs sérüléssel küzdött. Köztudott, hogy jóban van az ismét kihagyásra kényszerült Schäfer Andrással, akinek három műtétje is volt ebben az idényben, és amint visszatért az egyik kihagyásból, szinte jött is a következő sérülés. Tudott neki valami biztatót mondani az esetleges mélypontjainál? 

Nagyon nehéz időszak volt, amikor megérkeztem a Leipzighez. Tényleg, karrierem talán legnehezebb periódusa, és azt gondolom, ő is valami hasonlóban van most. Amikor hallottam, hogy ismét megsérült, azonnal hívtam, mondtam neki, ha bármire szüksége van, csak kicsit kimozdulna otthonról, átmegyek hozzá szívesen Berlinbe, és menjünk el csavarogni, kikapcsolódni. Akkor pont egyedül szeretett volna lenni, én pedig ezt tiszteletben tartottam, felnőtt ember, tudja, mikor, mire van szüksége. Ismerem régóta, igaz, az MTK-ban csak rövid ideig voltunk klubtársak. A válogatottban viszont szoros barátság alakult ki köztünk, amit csak fokozott, hogy ugyanúgy Esterházy Mátyás a menedzsere, mint nekem, majd pedig szinte a szomszédba igazolt, az Union Berlinhez.

Sokszor emlegette az elmúlt hetekben egy másik jóbarátját – akit ugyancsak a futballnak köszönhet –, ő a Dortmundban játszó Karim Adeyemi. Beszélgettek a szombaton történtek óta?

Írtam neki egy hosszú üzenetet, mert a meccs előtt beszéltünk, de nem válaszolt még. Az igazat megvallva, nem is számítottam rá, hogy azonnal visszahív majd. Azt írtam neki egyébként, hogyha szüksége van egy barátra, itt vagyok. Biztos vagyok benne, hogy nehéz lesz feldolgoznia, hogy nem lett meg a bajnoki cím, noha a Bayern Münchent jó tíz éve senki sem szorongatta meg így. Más lett volna a helyzet, ha nem a saját kezükben van a sorsuk, de azzal a tudattal nagyon nehéz lehet most, hogyha győznek, akkor övék az arany. Ő ráadásul meg is sérült a meccsen. Nem lehet egyszerű feldolgozni ezt az érzést.

Miként lehet mégis?

Nem éltem még át ilyen szituációt, de azt hiszem, abba kell kapaszkodni, hogy az élet megy tovább, minden meccs, minden szezon egy újabb lehetőség.

Feladni egy extra pozíciót az álomért? 

Sok a pletyka a jövőjével kapcsolatban. A sajtó a napokban felkapta a pár évvel korábbi nyilatkozatát Jürgen Kloppról, melyben a futballvilág egyik leginspirálóbb edzőjének titulálta a németet, és a világ legjobb trénerének. Tartja ezt a kijelentését?

Az első felét mindenképp. A másodikra nem emlékszem, hogy pontosan így hangzott-e el. Ha azt mondtam, ő a legjobb, az egy hiba a részemről, mert ilyet nem lehet kijelenteni. Ember legyen a talpán, aki képes objektíven megítélni, hogy ki a világtörténelem legjobb futballedzője. Klopp, Pep Guardiola, Carlo Ancelotti, esetleg Rose lesz az? Felsorolhatnánk megannyi edzőt, aki az elmúlt időszakban sikeres volt a Premier League-ben, vagy bármelyik topligában. Nem hiszem, hogy van a világnak egyetlen legjobb futballedzője. Zseniális, inspiratív edzője viszont akad több is. Nem vállalkoznék arra, hogy megnevezzem, ki közülük a legnagyobb.

Van olyan, akinek a kezei alatt azért szívesen dolgozna és tanulna? Akár annak árán is, hogy kimarad egy-két szezon a Bajnokok Ligájában?

Sejtem, mire megy ki a kérdés, így, hogy Kloppot emlegettük és jövőre csak Európa-liga-indulók lesznek… De higgye el, nem tudok arról, hogy a Liverpool játékos-megfigyelői kinn lettek volna a meccseinken, és ha kinn is lettek volna, épp kit figyeltek a csapatból.

Arányaiban viszonylag kevés futballistának adatik azonban meg mindez, csakis a legjobbaknak. Hiszek abban, hogy elérhetem ezt a szintet, és jó lenne egyszer bármelyikükkel együtt dolgozni. Azzal a kitétellel, hogy itt megint sok-sok nevet felsorolhatnék még.

José Mourinhótól azért szerintem féltené a közvélemény…

Miért?

A híresen pragmatikus, defenzív stratégiái miatt. Miközben ön jóval kreatívabb futballista, mint hogy idényeken át bunkerfocit játsszon!

Pedig tudok védekezni, ha kell! Azt hiszem, ez az utóbbi időben látványos is volt. Azt pedig nem kell megmagyarázni, micsoda sikereket ért el Mourinho az elmúlt húsz évben. Nem véletlenül ő a „Special One”. Izgalmas lenne, noha meglehet, csak elméleti kérdés, mit hozna ki belőlem.

Azt viszont látjuk, hogy Rose mit hoz ki önből!

De azt nem, hogy hosszabb távon még mit hozhat! Ezért is nehéz kérdés, hogy mi következzen most. Az egész eddigi karrieremet tudatosan építettük fel, mindig időben meglépve az újabb szintet, de sosem akkorát, amit túl rizikós lenne megugorni. Magasról nagyobbat lehet zuhanni, és az is ritka, hogy valakinek egy lehetősége adódjon a futball legmagasabb szintjén, nemhogy kettő. Meg kell fontolni minden lehetőséget. Ötévesen álmodtam magamnak egy klubot, tinédzserként egy másikat, látva, hogy nem feltétlenül lehetetlen elérni ezeket az álmokat.

A mérleg egyik serpenyőjében egy jó Leipzig van, egy olyan edzővel, aki bízik bennem, és olyan társakkal, akik befogadtak és szintén hisznek bennem. Ennél egyetlen futballista sem vágyhat többre. Ez egy egészen extra helyzet. Ugyanakkor a másik oldalon ott van az a kérdés, ha most léphetek egyet Európa top öt-hat klubja felé, akkor mondjak nemet a kihívásra? Sosem voltam ilyen típus!

Nagyon jó helyzetben vagyok, hiszen fantasztikus klubban játszhatok. Azt viszont nem akarom, hogy tizenöt év múlva úgy kelljen visszatekintenem a karrieremre, nem hoztam ki belőle a legtöbbet. 

Néha lenne civil, amin a kutya segít

Nem fordul meg a fejében, hogy hátrébb lépjen, ránézzen arra, amit már most felépített?

Nem nagyon. Nincs időm arra, hogy üljek és átgondoljam, hogy milyen életem van valójában, mert én mindennap ebben vagyok benne. A haverjaim mondják, hogy nem normális életet élek, nekem viszont ez lett a normális, hála istennek. De ettől még ugyanolyan ember vagyok, ugyanúgy el tudok menni bárhova. Az egyik haverom kamionos például. A másik tanul, a harmadik streamer, a negyedik focizik egy alacsonyabb ligában. Elmegyek az alacsonyabb ligába megnézni a barátom meccsét, kiülök és szotyizom a többi haverommal, és nem változtam meg olyan téren, hogy azt mondjam, hogy én ilyen emberek közé nem megyek. Beülök egy kamionos kajáldába, ahol büdös lesz a ruhám sajnos, de ugyanúgy beülök, mert ezen nem szerettem volna változtatni. Nyárra egyébként nagy tervem az is, hogy a cimborámat elkísérjem egy-két fuvarra, mert érdekel, milyen élet az övé. 

Miként tud kikapcsolódni?

A PlayStation előtt.

Akkor a FIFA, vagy valami egész más, aminek lehetőleg ne legyen köze a futballhoz?

A Call of Duty sorozattal játszom többnyire. Néha túl sokat is… De ez az egyetlen, aminek a segítségével néhány órára ki tudom kapcsolni az agyamat, és ki tudok szakadni a mókuskerékből. A FIFA-val az a bajom, hogy futballistaként sokszor gyorsabban gondolkodom, mint a játék le tudná modellezni a gondolataimat. Nem mondom, hogy sosem fogom megkedvelni, de jelenleg nem tartozik a kedvenceim közé. Érdekes egyébként, mert tizenhat éves koromig nem volt konzolom, sem Xboxom, sem PlayStationöm, sőt, még telefonom sem.

A barátnőjével nemrég lett egy kutyájuk. A háziállat is egy menekülőút a mókuskerékből?

Igen, sokat segít abban, hogy ki tudjak kapcsolódni. Őszinte leszek, néha úgy érzem, lett egy gyerekünk, attól függetlenül, hogy nem én foglalkozom a legtöbbet vele. Viszont nem lehet csak úgy spontán elmenni vacsorázni ide vagy oda, végig kell gondolni, elvihetjük-e magunkkal, ha nem, kire bízzuk, satöbbi.

A 17-18 éves Szoboszlai Dominikról nem tudtam volna elképzelni, hogy kutyát szeretne tartani. Ez is a jellemfejlődés egyik jele?

Ó, pedig én már akkor is nagyon szerettem volna! Gyerekként volt is egy kutyám, de sajnos rég meghalt. Még egészen kicsi voltam, és nem tudtam vele annyit foglalkozni, mint szerettem volna. Egy nagy testű kutya volt, nagyon szerettem. És igazából most is hasonlóban gondolkodtam, de az nagyon sok meló lett volna, ráadásul nagyon nehéz lett volna megszervezni vele a sok utazást. A repülőgépek utasterében csak nyolc kilogrammnál kisebb állatot lehet utaztatni, a nagyobb testűeket csak a csomagtérben lehet szállítani. Az pedig nagyon nem én vagyok, aki ilyet tenne egy állattal.

Szokott arra vágyni, hogy ne ismerjék meg az utcán?

Ezzel jár, ha sikeres vagy, és ezt elfogadom. Ha odahaza vagyunk, igyekszem kevesebbet járni-kelni. Vagy lemegyünk a barátnőmmel a siófoki nyaralójukba, vagy Pesten, esetleg Székesfehérváron otthon vagyunk. Ahol megvan a kellő privát szféra. Nem szoktam eljárni sehova, néha elmegyek egyszer-egyszer bulizni, amikor pihenőt kapunk, de általában egy étterembe megyek, ha nem otthon maradok.

Huszonkét évesen „atyai” szerepben

Hogy áll a családtervezéssel?

A kutya egy fontos előszoba ehhez, és eddig úgy érzem, a barátnőmmel sikerrel vesszük ezt az akadályt. Ez azonban nem azt jelenti, hogy már tervben lenne egy gyerek, azt pedig főleg nem, hogy esetleg úton is van már. Le ne írjon valaki egy ilyen következtetést! De ha úgy alakulna, hogy viszonylag fiatal apuka leszek, állok elébe. Régebben mindig úgy gondoltam, hogy fiatalon megadatik majd. Azt is gondoltam, milyen jó lenne, ha fiam születne, és érdekelné a futball. Talán nem lennének rossz génjei hozzá, amihez még hozzájönne apukám és az én tapasztalatom… de ráerőltetni semmit sem fogok. Persze ebből jön majd az, hogy biztosan lányom lesz majd. De igazából a legfontosabb úgyis az, hogy egészséges legyen!

Ha ez még odébb is van, a magyar válogatottnál előfordult már, hogy mióta csapatkapitány, kicsit „atyai” szerepet is kell öltenie? 

Olyan volt, hogy Milosra (Kerkez – a szerk.), aki alig fiatalabb nálam, például rászóltam, hogy Csányi Sándor elnök úr is az épületben van, így lehet, halkabban kéne szóljon a zene, amit hallgat. Én magam sem vagyok egy csendes gyerek, ezt mindenki tudja, és nem is akarom elkezdeni játszani a felnőttet, ugyanúgy leülök kártyázni a többiekkel, de közben igyekszem is figyelni minél több részletre. Ezen kívül annyi változott még, hogy közösen készítettünk egy amolyan házirendet. De ez is csak arról szól, hogy amikor Telkiben vagyunk, tényleg ne legyen az, hogy esetleg valaki elkésik egy megbeszélésről, mert semmi más dolgunk nincs, mint a focira koncentrálni, és ránézni a telefonunkra, hogy mikor van videózás, mikor van edzés, mikor kell menni gyúratni, regenerálódni.

Előttünk állnak az újabb Európa-bajnoki selejtezőmérkőzések, júniusban előbb Montenegróval játszik a válogatott idegenben, majd jön Litvánia a Puskás Arénába. Mit vár ezektől a meccsektől?

Egyelőre még a klubomra és a Német Kupa-döntőre koncentrálok, amit nagyon szeretnénk újra megnyerni. Talán az sem véletlen, hogy Marco Rose az utolsó fordulóban úgy döntött, pihentet egy kicsit, és csak csereként küld pályára. De nem tudom azt mondani, hogy ne jutna eszembe, hogy utána milyen kihívások várnak ránk a válogatottnál. Egyetértek Marco Rossival, ki-ki meccs lesz a montenegrói, amit, ha meg tudunk nyerni, jó helyzetbe kerülhetünk már a selejtezősorozat elején. Ha nem, akkor viszont nehéz dolgunk lesz a második helyért is. Szeretnénk elhozni a három pontot, ez pedig egyáltalán nem lehetetlen, megvan hozzá a csapat, az egység, minden, ami kellhet a sikerhez.

És valószínű a telt ház is meglesz mindkét meccsen. Montenegróba 15 perc alatt elkapkodták az összes vendégjegyet, és Litvánia ellen is csak pár ezer belépő maradt erre a hétre. Hosszú évek után az önök generációja az, amely képes volt elérni, hogy ne egy szűk réteg hobbija, inkább széles körben divatos dolog legyen a válogatott meccseire való járás.

Pont volt is erről egy beszélgetés Telkiben, ahol elnök úr mosolyogva megjegyezte, sajnos kicsi lett a Puskás Aréna, mert a Nemzetek Ligája-meccseinkre valószínű 200 ezer jegyet is el tudtak volna adni. Komolyra fordítva a szót, örülünk, hogy meg tudtuk változtatni az emberek legalább egy részének a gondolkodását. Még akkor is, ha nem sikerült, és nem is sikerülhet mindenkit megváltoztatni. Jó érzés, hogy ennyien állnak mögöttünk, és hisznek a sikereinkben. Boldog vagyok, ha sokaknak tudunk örömet okozni, és akár példát mutatni, hogy merjenek minél nagyobb dolgokra vállalkozni a saját életükben is.

(Borítókép: Szoboszlai Dominik. Fotó: Papajcsik Péter / Index)