Bódog Tamás a Hertha kieséséről, Rangnick „szoftveréről” és a Bundesliga magyarjairól

Az interjúban érintettük...

• ... a Hertha bizonytalannak tűnő jövőjét és a következő idényre vonatkozó céljait.
• ... hogy milyen hatást váltott ki a csapatból Ivan Sunjic elzavarása.
• ... kiknek az eladása fájt a legjobban a klubnak.
• ... milyen nehézségei voltak Bódog Tamásnak idehaza a Diósgyőr, a Kisvárda és a Budapest Honvéd edzőjeként.
• ... miért kevésbé életképes elképzelés az NB I-ben a gegenpresszing.
• ... Cristiano Ronaldo és Ralf Rangnick közös manchesteri korszakának általános érvényű tanulságait.
• ... hogy mit tenne Szoboszlai Dominik helyében.

Mindez podcastként itt hallgatható, míg alább az interjú írott verziója olvasható.

Valódi volt a veszély

Megkönnyebbült?

Egyértelmű. A klubnak nagyon fontos volt, hogy megkapjuk a licencet, mert egy ilyen tradicionális egyesületnél a legkevésbé sem szerencsés, ha visszarakják a negyedosztályba. Sokan és sokat dolgoztak azért, hogy megkapjuk végül a szükséges engedélyt. Hála Istennek sikerült időben és úgy benyújtani a papírokat, amiket kértek a labdarúgó-szövetségtől, hogy ne legyen gond. És ez persze számunkra, stábtagoknak is megnyugtató. A munkát azonban nem könnyíti meg, a feladat eddig is az volt, most is az, hogy egy ütőképes csapatot alakítsunk ki. Most már tudjuk, a háttér is adott ehhez.

Valódi veszély volt a kizárás, vagy a német sajtó valamelyest felfújta az ügyet?

A veszélyt nem. Annak idején az Ulmmal játszottam a Bundesligában, és ott bizony megtörtént a csapattal, hogy miután kiesett, én pedig a Mainzhoz szerződtem, kizárták és visszaverték egészen az ötödosztályig. Azóta is szenved, bár pont ebben az évben jutott fel a harmadosztályba... Az Ulm azóta eltelt évei bizonyítják, milyen nagy érvágás lehet egy ilyen kizárás az adott klubnak. Németországban pedig többször is előfordult hasonló, így nem lett volna meglepő, ha velünk is megtörténik. Ezzel együtt mind bíztunk abban, hogy a Herthát – egy ilyen nagy klubot – nem érheti ekkora kár.

Azt már múlt héten bejelentette a csapat, hogy a következő idényben is Dárdai Pál lesz a vezetőedző, miként azt is, hogy ön is marad a szakmai stábban. Ennyire egyértelmű volt, bármi történjen, kitartanak a berliniek mellett?

Ami engem illet, továbbra is érvényes szerződésem volt, amely a másodosztályra is élt. Pali esete más, az, hogy csak most egyeztek meg a közös folytatásról az ő döntésén múlt. Azon kellett gondolkodnia, ha nincsenek meg a feltételek egy ütőképes 2. Bundesliga-csapat kialakításához, adja-e a nevét a projekthez. Végül megfelelő garanciákat kapott. Az egész klub, tényleg mindenki azon volt, hogy maradjon, és nagyon örülnek a csapatnál, hogy végül így döntött. A klubvezetésnek pedig lépnie kellett, léteznie kellett egy tervnek arra az esetre, ha megkapjuk a licencet, hogy minél gyorsabban, gördülékenyebben tudjuk elkezdeni a felkészülést és folytatni a csapat átalakítását. De az sem titok, ha nem tudtunk volna elindulni legalább a másodosztályban, ha nincs licenc, akkor itt csaknem minden szerződés érvényét veszti. A játékosoké és az edzői stábé is – vagyis borult volna minden.

A Hertha utóbbi hónapokban látott drámájának csak egyik része volt a licencprobléma, egy másik fontos része pedig a csapat pályán nyújtott teljesítménye. Finoman fogalmazva sem sikerült jól az idény. Ön múlt nyáron Sandro Schwarz oldalán érkezett a klubhoz. Milyenek voltak az első benyomásai? Gondolta volna, hogy egy ennyire nehéz, küszködős szezon vár önökre, aminek a vége az, hogy az utolsó helyen kiesnek a Bundesligából?

Sandróval három vagy négy éven át játszottunk együtt Mainzban, mondhatom, kiismertem a gondolkodását. Mindenképpen támadó jellegű csapatot akart felépíteni, ám becsúszott néhány személyi hiba. Olyan eladásokra bólintott rá és olyan hibákat követett el a klub már előttünk is az átigazolási piacon, amelyek megbosszulták önmagukat. Elengedtünk két magas alapembert is a védelemből, miközben nem igazoltunk a helyükre megfelelő utánpótlást. Távozott Davie Selke a csatárok közül, aki 194 centi. Az ő helyére jött ugyan másik támadó, de egészen más jellegű. Egyszerre hiányzott belőlünk a magasság és a minőség. Ezek a hibák a többi között oda vezettek, hogy kicsúszott Sandro kezéből az irányítás. Utána törvényszerű volt a váltás.

Nem volt egyszerű, hat forduló volt hátra, ráadásul a Bayern Münchennel kezdtünk. Valamilyen szinten tudtuk, lehetetlen a helyzet, de legalábbis nagyon nehéz. Megpróbáltuk elkerülni a kiesést, nem sikerült. De az a feltámadó lelkesedés, amit Pali visszatérte kiváltott, remélhetőleg fennmarad a másodosztályra is. Ott voltunk a mezőny végén, és mégis, az utolsó pár mérkőzésre is 70-72 ezer ember jött ki, ami nagy dolog. Ha a 2. Bundesligában is így támogatnak majd minket, az nagy lökést adhat nekünk.

Az átigazolásokból sejteni lehetett a bajt

Amikor egy bajnokságból ennyire kevés idő van hátra, mint ez a hat meccs volt, egy edző egyáltalán mihez tud hozzányúlni? 

A csapat mentálisan nagyon leült, Pali előtt ezt nem tudtuk megoldani. A kinevezése után megérkezett a kellő agresszivitás. Sikerült kicsit felrázni a csapatot. Azt is mondhatnám, előtte vattába csomagoltuk a játékosokat, bármi történt, mindig csak a jó hangulat számított. Sandro egyszer sem volt kemény a játékosokkal és ez nem működött. Na most, Pali ennek pont az ellenkezőjét képviselte. Kivágott egy játékost, aki nem dolgozott rendesen, ezzel pedig megteremtette a tekintélyét az öltözőben. Sikerült felépítenünk egy olyan követelményrendszert, ami előtte hiányzott a megfelelő teljesítményhez. Aki pedig nem teljesített, annak a helyére inkább hoztunk egy fiatalt, így a keretben senki sem érezhette magát biztonságban.

Triviálisnak hangzik, hogy egy keretben legyenek magas védők, akik a pontrúgások kivédekezésében segíthetnek. Hogy történhetett meg, hogy Berlinben erre senki nem figyelt a múlt nyári eladásoknál?

Az elején számomra is meglepő volt a helyzet. Bele is álltam a vitába, hogy nem adhatjuk fel a pontrúgásokat, nem „kicsinyíthetjük” le így a csapatot. Nem volt észszerű Jordan Torunarigha és Dedryck Boyata egyidejű elengedése, főleg úgy nem, hogy nem hoztunk a helyükre megbízható, hasonló testi adottságokkal bíró védőket. Nem véletlen, hogy az idényben minden egyes szabadrúgás, minden egyes szöglet veszélyt jelentett ránk. Az egész ligában a legrosszabbak voltunk a pontrúgások kivédekezésében – és ebből sok konfliktusom is volt a stábon belül. Nem tudtam megérteni, ami történt.

És nagyon sok gólt is szereztünk belőlük, amelyekkel nem egy mérkőzést el is tudtunk dönteni a javunkra.

Mennyiben volt kettős a feladatuk Dárdaival? Értem ez alatt, hogy persze, a csapatban tartani kellett a lelket, biztatni az öltözőt, hogy képes lesz kiharcolni a bennmaradást. De közben csak-csak volt egy pont, ahol el kellett gondolkodni azon is, hogyan tegyék le egy olyan csapat alapjait a lehető leghamarabb, amely képes lehet akár azonnal visszajutni a 2. Bundesligából.

Valamilyen szinten Pali kinevezése erről is szólt már. Úgy vállalta a feladatot, hogy tudta, nagy a valószínűsége annak, hogy kiesünk. De ha ez így is lesz, ha a lehetőség adott, akkor megpróbál kialakítani egy olyan csapatot, amely képes lehet a feljutásra.

Na most egyértelmű, amikor megérkezett és rögvest elutaztunk a Bayern Münchenhez, mind tudtuk, hogy nem mi leszünk a meccs esélyesei. De azt is, hogy egy bizonyos napon minden ellenfelet meg lehet lepni. Kell a jó pillanat, a szerencse hozzá, meg az is, hogy a másik fél rossz napot fogjon ki. Mindenki verhető, lehet, hogy tízből csak egy napon, de mi ezzel a hozzáállással igyekeztünk belemenni minden meccsünkbe. Akik nem húzták a szekeret, fokozatosan kikerültek, a helyükre pedig olyan fiatalok jöttek, akik kellően éhesek, és még sok-sok mindent el akarnak érni. A csapat mentális hozzáállása ennek hatására meg is változott. Ahhoz későn jött a váltás, hogy benn is maradjunk, de a szükséges változásokat Pali elindította.

A német futball professzora „szoftverezte”

Szeret fiatalokkal dolgozni?

Abszolúte. Annak idején, amikor a Lipcsénél voltam pályaedző, három évig csak azzal voltunk elfoglalva, hogy megtaláljuk és elkezdjük felépíteni a fiatal tehetségeket. Megvolt a filozófia, az elképzelés, ami alapján dolgoztunk. A fiatal játékosokat pedig még könnyű formálni, megtesznek mindent, hogy bizonyítsanak. Akkor igazoltuk oda Emil Forsberget, Lukas Klostermannt és a még tinédzserkorú Yussuf Poulsent, akit a dán másodosztályban szúrtunk ki. Rengeteget foglalkoztunk velük, ők pedig a mai napig ugyanazt a filozófiát képviselik a pályán, sok-sok embernek szerezve vele örömöt. Azóta is azon vagyok, hogyha lehetőségem van, segítsek hasonló fiatalokból csapatot építeni, mert ez az egyik leghálásabb edzői feladat. Ez persze nem zárja ki, hogy idősebb futballistákat is játszassunk, mert aki jól teljesít, annak nem számít a kora. Csak legyen mögötte teljesítmény.

Ha a lipcsei klubmodell szóba kerül, számomra mindig az a kérdés, Ralf Rangnick valóban olyan meghatározó szereplő volt-e a felépítésében, mint azt sokfelé olvasni...

Szerencsésnek tartom magamat, amiért Németországba kerülve még játékosként dolgozhattam a kezei alatt az Ulmban. Vele kerültünk fel a másodosztályba és ő rakta le annak a csapatnak is az alapjait, amely aztán a Bundesligában is szerepelt. Már akkor is megvolt a saját elképzelése a támadófutballról, ami adott szinten jól is működött velünk. Persze nem olyan jól, mint később Lipcsében, vagy a Red Bull család többi klubjánál Ghánától Brazílián át Salzburgig.

Egyértelmű, hogy az ő letámadásról és gyors visszatámadásról alkotott filozófiája határozta meg a Leipzig építkezését. Ehhez kellett egy olyan anyagi háttér is, amivel a megfelelő infrastruktúra mellett képesek voltak egy világszinten is egyedülálló scoutrendszert kialakítani. És ami szintén kellett, hogy ott a csapathoz tartozó edzőket igenis kőkeményen képezték. Nemcsak oda voltunk rakva, hogy csináljuk, hanem elvárták tőlünk, hogy a lehető legjobban elsajátítsuk a filozófia részleteit is. Rengeteget tanultam abban az időszakban, még úgy is, hogy hála istennek az alapok, mondhatni, a szoftveremben voltak, köszönhetően az Ulmban eltöltött két közös idénynek.

Érdekes az ő pályafutása, vezetőedzőként olyan nagyon mély nyomot nem tudott hagyni a világfutballon, az elméleti, filozófiai és oktatói munkája annál inkább. Ön szerint miért lehet ekkora a kontraszt a megítélésében? Az egyik oldalon ott van, mennyire alulteljesített a Manchester Uniteddel, a másikon pedig az az áhítat és tisztelet, amivel például Jürgen Klopp beszél róla.

Nem véletlen, hogy mind a kettejükre jellemző a támadó, visszatámadó felfogás. Még ha Klopp esetében inkább a labdavesztés utáni visszatámadás is a hangsúlyosabb. Az, hogy Ralf nem tudott a Unitednél olyan eredményt elérni, mint sokan remélték, sajnálatos, de valamilyen szinten várható is volt. Ha belegondol, azok a játékosok, akikkel Manchesterben dolgozott, többnyire már jóllakottak voltak. Kicsit azt is merem mondani, hasonló problémával szembesülhetett, mint mi a Herthánál néhány futballistánk esetében. Őket nehezebb motiválni, tüzelni, meggyőzni arról, hogy úgy fussanak, úgy támadjanak le, és tényleg a végsőkig kitolják a határaikat, hogy olyan teljesítményt nyújtsanak, amellyel tényleg elmennek a falig. A rutinosabb játékosokkal sokszor az a baj, hogy azt gondolják, valamit már elértek, úgyhogy ők majd megoldják a maguk módszereivel.

Nem olyan egyszerű egy Cristiano Ronaldót rávenni arra, hogy ne csak várja a labdát, ne mindig ő legyen a középpontban, hanem fusson csapatjátékosként azért, hogy a végén valaki más rúgjon gólt. Én legalábbis ezt így látom, aztán nem feltétlenül kell, hogy igazam is legyen. De az a meglátásom, hogy ez az intenzív, a letámadásra épülő csapatjáték sokkal jobban passzol a fiatal, jól formálható játékosokhoz. Ez a stílus velük egyszerűen jobban működik.

Miért nincs gegenpresszing az NB I-ben?

Maradva a párhuzamánál, hiába jó az edzői szoftver, ha a hardver, jelen esetben a futballista alkalmatlan a futtatására. Mit gondol, a magyar környezetre, például egy NB I-es klub keretére át lehet ültetni a gegenpresszinget?

Hát is-is. Emlékszem, amikor Diósgyőrbe kerültem, a csapat képes volt olyan szinten dolgozni, hogy már két-három hét után meglátszott a teljesítményünkön. A Fradival játszottunk szinte egymás után háromszor, mert a bajnoki mellett volt egy oda-visszavágós kupacsatánk is. Az Üllői úton pechesen egy góllal kikaptunk, 1–0-ra vagy 2–1-re úgy, hogy közben három-négy gólt kellett volna rúgnunk. Meglepte a ferencvárosiakat, hogy a saját pályájukon agresszíven letámadtuk őket. Erre nem számítottak. Több jó meccsünk is volt ennek a stílusnak köszönhetően tavasszal, ami meghozta a játékosok önbizalmát. A bennmaradást egyértelműen ezzel harcoltuk ki. Ősszel volt egy-két megingás, a játékosaim az érezték, elértek valamit az előző idény végén, pedig csak annyiról volt szó, hogy nem estünk ki.

Próbáltuk továbbra is képviselni ugyanazt a stílust, de ez már nem mindig működött. Ha nem teszel bele minden mérkőzésbe száz százalékot, akkor gyorsan előfordul, hogy nem leszel elég precíz, nem leszel elég agresszív, az ellenfél gyorsabban kiismer. Berúgják a labdákat mögéd, hogyha magasan védekezel, és ha ezeket a szituációkat nem oldod meg tökéletesen, ott is a vereség. A támadó- és a letámadófutball plusz rizikóvállalással jár. De ha megnézi, a Paks vagy a Kecskemét a legutóbbi szezonban olyan támadófutballt tudott játszani, ami nem csak tetszetős, eredményes is volt.

Amikor véget ért az edzői pályafutása idehaza azzal, hogy megköszönték a munkáját a Honvédnál, milyen szájízzel hagyta el a terepet?

Nézze, mikor az embert elbocsátják, az mindig negatív érzés. De annak is megvan a miértje, amiért így alakult. Volt egy időszak, amikor úgy tűnt, fel tudunk építeni valamit. Megígérték, olyan csapatot kapok a kezem alá, amelyben szabadon alakíthatom a stílust, és lesz idő, hogy a játékosok felvegyék ezt a ritmust. Na már most, Magyarországon gyakran előfordul az, hogy szombaton leigazolnak, aztán azt hiszik, vasárnap már működik is az elképzelés, és egyből mindenki úgy játszik. Erre jött még nekünk a Covid, előfordult, hogy 17-18 játékosunk hiányzott betegség miatt, ezért aztán még bátrabban kellett nyúljunk a fiatalokhoz.

Ez nem feltétlenül alakult terv szerint, mert tényleg olyan fiatalokat, 16-17 éveseket kellett bevetnünk, akik ugyan szenzációsan dolgoztak és nagyon akartak, de valahol mégiscsak gyerekek voltak a felnőttfocihoz. Néha olyan volt, mintha utánpótláscsapattal kellett volna kiállnunk, ami az idény végi eredményességet nagyban befolyásolta. A harmadik tényező, hogy nem tudtam olyan edzői stábot kialakítani a kezdetektől, mint szerettem volna. Egyértelmű, hogy amikor kevésbé vagy eredményes, ott vagy a tabellán hátul, akkor már rád nehezedik a nyomás. Nyakamon volt a kés, és sajnos az MTK ellen nem tudtunk nyerni, hiába vezettünk 2–0-ra, 2–2 lett. Aztán elköszöntek tőlem.

Azt gondolom, ha az eredményt vagy a helyezést nézed, akkor reális, de azon kívül pedig sok peches összetevője volt annak a történetnek. Végig hittem, valamit ki lehet alakítani, de sajnos a körülmények nem feltétlenül jöttek össze ahhoz, hogy működjenek is az elképzeléseim.

Lehet, hogy az ön szoftvere jobban működik a német körülmények között, mint idehaza?

Nem is erről van szó. Inkább arról, hogy ha Magyarországon a tizenkét csapatos bajnokságban valaki kétszer-háromszor kikap, akkor a vezetők egyből úgy gondolják, tragédia történt. Hogy egyből váltani kell, mert az feldobja a csapatot. Holott, ha te valamit elkezdesz kialakítani vagy szeretnél egy filozófiát meghonosítani, akkor nem a kapkodásnak kéne jellemzőnek lennie ahhoz, hogy ez meg is valósuljon.

Ahogyan néhány edző mondja, amikor odakerül egy új csapathoz, hogy egy-két évre szüksége van, az egy vicc, ennyi időt soha sehol nem kapsz ahhoz, hogy valamit fölépíts, de mindenképpen kell egy kis türelem. Nyugaton talán jobban elfogadott a támadófelfogás, míg Magyarországon kevés csapat meri fölvállalni, éppen azért, mert benne van a rizikó, hogy esetleg balul sül el valami. Ami a tizenkét csapatos NB I-ben már sajnos nem megengedhető. Így nem kapod meg a lehetőséget és az időt arra, hogy lépésről lépésre valamit kialakíts.

Szoboszlai párját ritkító döntése

A Bundesligát mostanában a legmagyarabb bajnokságként szokás emlegetni. A Hertha idényéről már sokat beszéltünk, de milyennek látta a riválisoknál szereplő magyar válogatott labdarúgók idényét, Szoboszlai Dominikét, Sallai Rolandét, Schäfer Andrásét, Willi Orbánét és Gulácsi Péterét?

Kijelenthetjük, hogy mind húzóemberek a csapatukban. Ebbe beletartozik Gula is, még akkor is, ha pillanatnyilag sérült. Előtte szenzációsan védett, és bízom abban, hogy mielőbb bevethető lesz. Ez érvényes Schäfer Andrisra is. Sajnos tavasz elején épp nálunk sérült meg újra... Hiszek abban, hogyha felépülnek, ugyanúgy meghatározó játékosok lesznek a klubjuknál.

Willi kiemelkedő magabiztosságot és stabilitást ad, a teljesítménye bármelyik csapatnak javára válna, nem véletlenül nagy erőssége ő is a Lipcsének. Sallai esete talán a legérdekesebb, az idény végén, mikor játszott, egyértelműen bizonyította, olyan dolgokra képes, ami előre tudja lendíteni a Freiburgot. Kár, hogy az edzővel való viszonya kissé megsínylette a távozásával kapcsolatos dilemmákat. Ha nincs ez a sok kérdőjel arról, hogy megy vagy marad, a képességei és a hozzáállása alapján alapember kellett volna legyen. 

Mit tenne Szoboszlai Dominik helyében, akit olyan csapatokkal kapcsolatban emlegettek az elmúlt hetekben, mint a Newcastle United, a Liverpool és az Atlético Madrid?

Ha vált, szerintem csakis Anglia jelent neki egyértelmű előrelépést. Persze vannak Olaszországban, Franciaországban és Spanyolországban is topcsapatok, de úgy gondolom, a Premier League lenne számára a legjobb választás. Ott még tovább tudna fejlődni. Amellett, hogy még egy évet Lipcsében is maradhatna, ahol az edző és a társak egyértelműen bíznak benne, és minden körülmény adott egy sikeres szezonhoz – a Bundesligában és a Bajnokok Ligájában egyaránt. Kivívta a közönség támogatását, nem véletlen, hogy akkor is mögötte állnak, ha van egy-egy rosszabb szériája. Nem lépnek át rajta.

Félteni nem féltem, mert meg tudná ugrani, de alapemberként lenne fejlődési lehetősége még Lipcsében is. Az ő döntése, hogyan tovább.

Mi a véleménye a német U21-es válogatottban szereplő Dárdai Mártonról, Dárdai Pál középső fiáról?

Palinak három fia van, mind a három óriási tehetség. Odahaza ott a Fehérvárban szereplő Palkó. Aztán a Herha felnőttcsapatánál most épp a középső fiúval, Marcival tudunk együtt dolgozni. És a legfiatalabb, Bence sincs messze ettől. Csak idő kérdése, hogy ő is lehetőséget kapjon. Az U17-es Európa-bajnokságon is bizonyított, amikor becserélték a német válogatottba. Ráadásul ő volt az egyetlen berlini az Eb-győztes keretben, így külön büszke rá mindenki. Visszatérve Marcira, jó látni azt a mentalitást, amivel hétről hétre edz, készül. Óriási lehetőség előtt áll, mert a másodosztályban alapemberünk lehet, és minden képessége megvan ahhoz, hogy még tovább fejlődjön. Nem véletlenül tagja ő is a német korosztályos válogatottaknak.

Elkerülnék a Hamburg példáját

Mi lesz a cél Berlinben a következő idényben? Támadófutball, rizikóvállalás és irány a top három, de leginkább a garantált feljutást érő első kettő valamelyike a Bundesliga másodosztályában?

Most azt nem mondhatja senki, és mi sem fogjuk, hogy nem szeretnénk egyből feljutni. Egyértelmű cél minél gyorsabban visszakerülni az első osztályba. De a teljes mezőnynek megvan a maga célja, és ha megnézi a Hamburg példáját, ott öt éve erőlködnek, hogy visszakerüljenek. Szóval nem könnyű. Előbb lássuk meg, milyen csapatot tudunk összerakni, hány játékost tudunk el- vagy kölcsönadni az előző idény emberei közül. Néhányuktól meg kell szabadulnunk, mert pillanatnyilag 39 igazolt labdarúgónk van az első keretnél.

Az nagyon sok?

Nagyon, és nem is feltétlenül kell mindegyikük. Június 26-án kezdjük a felkészülést, Palival megbeszéltük, hogy van egy elképzelésünk. De bízom abban, hogy minden problémánk ellenére ütőképes csapatot tudunk kialakítani és eredményes szezonunk lesz. A feljutás abszolút reális opció. Addig viszont nem tudunk igazolni, amíg ebből a 39 játékosból el nem adunk néhányat. Úgyhogy ez még a következő hetek szépsége lesz. De cserébe itt vannak azok a fiatalok, akik az előző szezon végén megkapták a lehetőséget és bizonyították, hogy előttük a jövő, rájuk lehet építeni.

Nem fél attól, hogy rámegy egy idény, mire kitakarítják az öltözőt?

Ez az idény is ráment már sajnos. Bízzunk abban, hogy a kiesésünkkel megfizettük az árat és a következő szezonunk jobb lesz. Mert az legalább már körvonalazódik, a célunkért való küzdelemben kikre számíthatunk és kikre nem.

(Borítókép: Bódog Tamás. Fotó: Matthias Kern / Getty Images)