Két és fél éve összetört az álma, Bulgáriában kárpótolhatja érte az élet

A Dunaszerdahelyről az NB I-be igazolt futballistával a többi között még arról is beszélgettünk...

• hogyan küzdötte vissza magát válogatottszintre térdszalagszakadása és az azt követő 16 hónapos kihagyás után;
• miként fér meg a családcentrikusság az élsporttal;
• mit vár a bolgárok elleni Európa-bajnoki találkozótól;
• mi hibádzott a litvánok elleni idegenbeli Eb-selejtező első félidejében;
• miként értékelné a hazatérése óta eltelt három hónapot;
• milyen szerep juthat neki a Ferencváros elleni rangadón;
• valamint arról, mi Marco Rossi és a jelenlegi magyar válogatott legnagyobb varázsa.

Kiegyenesedni látszik a Fehérvár teljesítménye az NB I-ben, kívülről pedig úgy tűnik, ebben kifejezetten nagy szerepe van. A legutóbbi fordulóban az Újpest ellen fordítottak bravúrral, a játék képe pedig az ön beállása után változott meg jelentősen. Belülről miként élte meg? 

Köszönöm a dicséretet. Örülök, ha hozzá tudtam tenni a játékunkhoz, az pedig külön öröm, hogy győzelem lett a vége. Az edzőnk, Bartosz Grzelak azzal küldött pályára, hogy próbáljak hatos pozícióból amolyan mélységi szervezőként labdákat osztani, egyúttal kontrollálni a játékunk tempóját. Nem mindegyik passzom sikerült úgy, ahogyan elterveztem, de igyekeztem az átlagosnál több kockázatot is vállalni velük. Fontos, hogy csapatként fordítottunk, már 0–1-nél is volt három-négy ziccerünk, a végén pedig sikerült begyötörnünk azt a két gólt. A második félidőben egyértelműen jobban akartuk a győzelmet, így szerintem megérdemelten nyertünk.

A Diósgyőr elleni bajnokit kisebb sérülés miatt ki kellett hagynia, az Újpest ellen bő 30 percet töltött a pályán, most pedig következik a Ferencváros elleni rangadó. Milyen állapotban van?

Még a szerbek elleni október eleji válogatottmérkőzésen kaptam egy rúgást a térdemre. Vállaltam a játékot Debrecenben, de éreztem, hogy nem vagyok százszázalékos, hátráltatott a játékban, ezért abban maradtunk, inkább kihagyom a Diósgyőr-meccset, és fokozatosan térek vissza a terheléshez. Az Újpest elleni bajnoki előtt két nappal kezdtem újra az edzéseket, és úgy számoltunk, hogy fél órára nagyjából jó leszek. Ezen a héten már semmi gondom nem volt, teljesen rendben vagyok. Alig várom az FTC elleni összecsapást.

Kiindulva a két csapat augusztus 8-ai bajnokijából, amelyen a Vidi 3–2-re is vezetett, végül 5–3-ra kikapott odahaza, nem ígérkezik könnyű találkozónak a szempontjukból. Igaz, azon a mérkőzésen ön még nem volt a Fehérvár játékosa...

A Ferencváros a legerősebb ellenfél az NB I-ben, mégis, szerintem bárkit megkérdez a riválisok közül, mind azt fogják mondani, ellenük szeretnek a legjobban játszani. Sok néző, valódi futballhangulat és egy olyan kihívás, amiért megéri élsportolónak lenni. Szerintem jó mérkőzés lesz, az elmúlt fordulókban egyre inkább összeállt a játékunk, a Debrecennel meggyűlt ugyan a bajunk, ahogy az FTC-nek is. Három pontra van tőlünk a dobogó, nagyszerű érzés lenne úgy előzni, hogy közben a bajnokság legjobb csapatát sikerült meglepnünk idegenben. Ráadásul a mi malmunkra hajthatja a vizet, hogy a rivális csütörtök este fontos kupameccset is játszott.

Ami a hazai meccsünket illeti, 3–2 után valóban hatalmas rohanás lett, és ebből a Fradi tudott jól kijönni. Néztem a meccset, emlékszem, volt egy-két védelmi megingás is, de azóta rengeteget fejlődtünk, főleg az összhang terén. Szerintem sokkal szervezettebbek vagyunk, jobban érezzük az egyensúlyt, mikor kell gyorsan támadni, mikor érdemes kissé lassítani a játékot. A játékunk megfelelő ritmusának megtalálásában valóban fontos szerepem lehet, már csak a pozíciómból adódóan is, de az elmúlt években ez Dunaszerdahelyen is így volt. Élvezem ezt a feladatkört. 

Húszas évei elején sokszor játszott a széleken, a DAC-nál volt irányító, szükség esetén hamis kilences. Mégis inkább a hatos pozíció, a mélységi szervezői feladatkör lenne leginkább az öné?

Ez jó kérdés. Tényleg nagyon szeretek hatosként szerepelni, de azt is szeretem, amikor kissé előrébb játszhatok, például nyolcasként, ahol a játékszervezés mellett több lehetőségem van a kapu elé érni, gólpasszokat, gólokat szerezni. Mindkét pozícióban közös, hogy én dönthetem el, mikor gyorsítunk, mikor lassítunk. Őszintén megvallva, amikor igazán játékban vagyok, és a fizikumom is a csúcson van, nyolcasként talán eggyel hatékonyabb tudok lenni. Huszonnyolc évesen azonban megtanultam nem presztízst csinálni ebből, ott játszom, ahová az edző betesz. Függetlenül a pozíciótól igyekszem kihozni magamból a maximumot.

Elégedett az első három hónapjával Fehérváron?

Maximálisan sosem vagyok elégedett, de persze örülök a góljaimnak, a gólpasszaimnak és az együtt elért győzelmeinknek. Viszont úgy gondolom, ahhoz, hogy tényleg zökkenőmentes legyen a beilleszkedésem, nagyon kellett a menet közben kialakuló csapategység is. Hétről hétre jött meg az önbizalmunk és a harci kedvünk. Sokkal többet futunk, harcolunk a labdákért, mint a szezon első meccsein. Változott a játékrendszerünk is, amiben, úgy érzem, hatékonyabbak vagyunk. Abban pedig biztos vagyok, hogy leszünk még ennél is jobbak. Magammal szemben is ezt várom el, most, hogy újra játékban vagyok, még több futás, még több jó labda, még több jó döntés kell tőlem is.

Ezerszer ismételt toposz, hogy a profi futballisták mindig csak a következő mérkőzésre koncentrálnak, de engedje meg, hogy kicsit kizökkentsem ebből az állapotból. Megkapta a behívóját, a Ferencváros elleni bajnoki után irány Telki, aztán a Bulgária elleni, kulcsfontosságúnak ígérkező Európa-bajnoki selejtező.

Mindenképpen úgy megyünk oda, hogy pontot, pontokat kell szereznünk. Biztos vagyok benne, hogy a motivációra és a jó hozzáállásra nem lesz panasz.

A bolgár szövetség az utolsó pillanatban áttette a mérkőzést Plovdivba, egyúttal a helyi ultracsoportok fenyegetőzései miatt zárt kapus rendezés mellett döntött. Ezzel együtt érdekelne, mi jut eszébe elsőként, ha azt mondom: Szófia.

2020 októberében döntő mérkőzést játszottunk ott, amit 3–1-re megnyertünk. Utána fogadhattuk Izlandot a Puskásban, azon a meccsen aztán kijutottunk az Európa-bajnokságra. 

Egy igencsak emlékezetes Kalmár-szabadrúgással és Willi Orbánnak adott gólpasszával...

Különleges meccs volt az én pályafutásomban is, valóban. És milyen az élet, hogy most ismét Bulgária ellen játszunk sorsdöntőnek ígérkező mérkőzést. Kell az az egy pont, hogy végre biztos legyen az Európa-bajnoki részvételünk. Ez a fő célunk, amiből nem engedhetünk. De nem is csak ezt az egy meccset várom, hanem azt, hogy abban a közegben lehessek ismét, ami a válogatott körül kialakult. Nem véletlen, hogy sok csapattársam egy nagy családként jellemzi a mostani válogatottat, jobb szót én sem tudnék mondani rá. Ráadásul olyan egység alakult ki, hiába csak havonta-kéthavonta találkozunk, az az ember érzése, mintha hétről hétre együtt töltenénk az időt, együtt futballoznánk.

És a zárt kapuról mi a véleménye?

Nagyon sajnálom, mert a hírek szerint kétezer magyar szurkoló is kilátogatott volna a meccsre, ami azért nagyot dobott volna a hangulaton. Ez ellen azonban nem tehetünk semmit. Arra kell koncentrálnunk, hogy Rossi mester milyen taktikát mond el a kezdés előtt, és hogy azt minden körülménytől függetlenül a lehető legpontosabban megvalósítsuk. A gondolataink között csakis az lehet ott, noha ez most egy zárt kapus meccs, idehaza milliónyian szorítanak értünk. Ha a stadionban nem is lesznek ott velünk a szurkolóink, ebből erőt kell tudnunk meríteni a céljaink eléréséhez, bármennyire is megpróbálja megnehezíteni a dolgunkat a bolgár válogatott.

Ez lehetne az utolsó lépés, amivel sikerül biztosítani az Európa-bajnoki részvételünket, de ilyen helyzetben egyszer már volt ez a keret Litvániában, és akkor úgy tűnt, a tét megnyomta a játékosok vállát...

Igen. Az sem volt könnyű mérkőzés, főleg kívülről. A litvánok nagyon jól felkészültek belőlünk, és a pálya állapota sem kedvezett a mi játékstílusunknak. De nem szabad erre fognunk az első félidei gyenge teljesítményt, mert fejben valahogy tényleg nem álltak össze a dolgok arra a meccsre. Ami viszont pozitívum, hogy szünetben le tudtunk ülni, összeszedte magát a csapat, Rossi mesterrel együtt átbeszéltük, hogyan kell folytatni a mérkőzést, és aztán ezt sikerült is megvalósítani. A második félidőben szereztünk két gólt, és azt éreztem, a hajrában bennünk volt a harmadik is. Egy kis szerencsével összejöhetett volna már ott is az Eb-kijutás, bár ez nem sikerült, a csapatunk erejét mindenképpen bizonyítja, hogy kétgólos hátrányból vissza tudtunk jönni, és nem adtuk fel.

Kaunasban a szerbek elleni ki-ki meccs végén összeszedett piros lapja miatt kényszerült a partvonalon túlra. A 2–1-es siker után kifejezetten feldúltan nyilatkozott, azt mondta, a szerbek nagy arccal érkeztek Budapestre, lenézték önöket, cserébe üres kézzel bandukolhatnak haza. Ez a dac munkált önben, amikor összeakadt a 202 centis Vanja Milinkovics-Szavics kapussal? Néhány hét távlatából, lehiggadva miként látja a történteket? 

Ott azért még dolgozott bennem az adrenalin. Ez vitt rossz irányba. Elképesztően akartuk a sikert, és brutálisan kemény volt a mérkőzés. Aki focizott, az tudja, hogy ilyenkor nehéz megőrizni a hidegvérünket. A kiállítást bánom a legjobban, nem lett volna szabad megtörténnie, de aki ismer, az tudja, alapvetően nem jellemző, hogy ilyen szituációba kerüljek. Tanultam belőle, és megbűnhődtem miatta.

Valóban nem jellemző, el lehet képzelni, hogy ezek után mennyire „ette a penész”...

Rossz érzés volt kívülről figyelni a litvániai meccset, ráadásul, ha nincs az eltiltásom, valószínűleg kezdő lettem volna... De a feszültség – főleg egy ennyire fontos, telt házas mérkőzés esetében – a játék része, és ebben néha az is benne van, hogy egy-egy helyzetet, ütközést vagy mondatot sajnos túlreagálunk. Felelőtlen voltam, amivel nemcsak magamnak ártottam, hanem a csapatot is hátráltattam. Ezt bánom belőle a leginkább. 

A felnőttválogatottban történt 2014-es bemutatkozása óta robbanásszerű a nemzeti csapat népszerűségnövekedése. A folyamat részese volt onnan, hogy a Groupama Arénában mindössze öt-tízezren voltak kíváncsiak egy-egy meccsükre, odáig, hogy a több mint 65 ezres Puskás Arénából kettőt vagy hármat is meg tudnának tölteni. 

Elképesztő, hogy a Montenegró elleni, idei utolsó mérkőzésünkre alig több mint két óra alatt elfogyott az összes jegy. Szoktunk Telkiben is beszélgetni arról, mennyire szerencsések vagyunk, hogy ennek mind részesei lehetünk. Fantasztikus érzés, hogy ennyi ember szeret minket, és hogy örömet okozhatunk nekik a sikereinkkel. Ez a tudat rengeteget számít.

Mit gondol, mi Marco Rossi legnagyobb varázsa szövetségi kapitányként?

A kommunikáció. Hogy mindig ösztönösen tudja, hogyan szóljon egy-egy játékosához. Beszélhetnénk a taktikai felkészültségéről, a munkamoráljáról, de ha egyvalamit kell kiemelni, akkor az a kommunikáció lenne. Olyan hangulatot tudott teremteni a válogatott körül, amire talán még sosem volt példa. Kicsit mindannyiunk apja, aki mindig azt mondja, amit épp hallanunk kell, cserébe pedig minden játékos kész tűzbe menni érte. Kulcsszerepe van abban, hogy tényleg egytől egyig ilyen boldogan és jó szívvel megyünk Telkibe. Persze a stratégia is fontos, az a háromvédős rendszer és a hónapról hónapra finomított, reszelgetett taktika, amit a kapitánysága alatt meghonosított a válogatottnál, de ha nem lenne ez a csapatszellem és szenvedély, ami az irányítása alatt jellemez minket, sokkal nehezebb lenne a taktikai elgondolást megvalósítani.

Eközben csaknem a teljes keret lecserélődött ön körül. Valahogy mégis az az érzésem, Kalmár Zsolt nem egy utolsó mohikán, inkább a Szoboszlai Dominikkal, Szalai Attilával, Sallai Rolanddal beérett generáció első képviselője. Ön hová pozicionálja magát ebben a keretben?

Mindenekelőtt hálás vagyok Pintér Attilának, mert Győrben, később a válogatottnál is ő adott nekem először lehetőséget. Azzal együtt, hogy akkoriban, tizenkilenc éves fejjel, hol keretben voltam, hol nem, hol játszottam néhány percet, hol nem. A válogatottbeli karrieremben egyértelműen Marco Rossi kinevezése hozta el az áttörést. Onnantól, ha egészséges voltam, rendszeresen számított rám a mester az összetartásokon. Volt másfél év, amikor tényleg nagyon jól alakult minden. A DAC-ban sikereim voltak, a szlovák bajnokságban a gólkirályi címért harcoltam. A válogatottban is jól ment, folyamatosan játszottam, összejött az Eb-kijutás, és úgy éreztem, nagyon közel vagyok a lehető legjobb teljesítményhez, amire képes lehetek. 

Magasról lehet igazán nagyot esni: jött az andorrai térdszalagszakadása.

Amikor megtudtam, pontosan mekkora a baj, hogy az oldal- és a keresztszalag is sérült, és biztosan lemaradok az Európa-bajnokságról, azt éreztem, szertefoszlott az álmom. Lelkileg nagyon mélyre kerültem, amiből ugyanolyan nehéz volt felállnom, mint magából a sérülésből. Tizenhat hónapig nem futballozhattam, és a rehabilitáció minden napján az lebegett a szemem előtt, hogy visszatérhessek még a válogatottba, hogy még részese szeretnék lenni ennek a csapatnak. 

A jövő évi Európa-bajnoki részvétel elégtételt, vagy inkább úgy mondom, kárpótlást jelentene a 2021-esért?

Óriási lehetőségként tekintek rá. Kár lenne tagadni, mennyire fájt, hogy nem lehettem részese az Eb-szereplésnek két éve. 2016-ban is ott voltam a keret közelében. Amikor Lipcséből az FSV Frankfurthoz kerültem a német másodosztályba, abban a reményben váltottam klubot, hogy a több játéklehetőség mellett jobb esélyem lesz bekerülni Bernd Storck keretébe. Aztán a tavasz pocsékul sikerült a csapatnak és nekem is, így nem volt meglepetés, hogy nem utazhattam Franciaországba.

Ellenben a 2021-es Európa-bajnokság előtt teljesen más volt a helyzet... Életem addigi legjobb formájában voltam. Szóval igen, ha nem is az elégtétel rá a legjobb szó, de, ha most sikerül kijutnunk Németországba, és jövőre bekerülnék a keretbe, az nagyon sokat jelentene. Azért is küzdök mindennap, hogy hétről hétre bizonyítani tudjam a mesternek, helyem van a válogatottban, számíthatnak rám.

Mi segített túlélni azt a tizenhat hónapot?

A családom és a szurkolók. Elképesztő támogatást kaptam a dunaszerdahelyiektől. De leginkább mégis a családomnak vagyok hálás, a feleségem és a testvéreim tartották bennem a lelket, akkor is, amikor legszívesebben sírtam volna otthon. És a fiam, Noel. A páromnak különösen nehéz dolga volt, Noel akkortájt kezdett igazán önállóan járni, így extra figyelmet igényelt, miközben én ágyhoz voltam kötve hat hétig, és egyáltalán nem állhattam lábra. Besegített tesóm és anyukám is, akik szerencsére közel voltak hozzánk. Ha nincs a családom, akikre támaszkodhattam volna ebben az időszakban, biztos vagyok benne, hogy nem tartanék itt. Óriási támaszt jelentettek.

Most, hogy ismét egészséges, otthon gyakran előkerül a labda?

Időnként szoktunk játszani, a teqballasztaltól kezdve minden adott ehhez, de a kisfiamat nem annyira érdekli a labdarúgás. Inkább a keresztfiamat, szinte kizárt, hogy ne focizzunk egy keveset, ha nálunk van. Ő egyébként igazi megszállott, ha tehetné, napi nyolc-tíz órát csak a labdát kergetné.

Mivel kapcsolódik még ki? Szoboszlairól tudom, hogy hatalmas Call of Duty-rajongó, Schäfer András pedig Wikipédia-mániás, és nagyon szeret pókerezni.

Nálam is hasonló a helyzet. Régebben sokat playstationöztem, de mióta apa vagyok, ez is megváltozott. Ha van egy-egy napom pihenni, sokkal szívesebben töltöm az időt a családommal, mint a konzol előtt.

Ha már Schäfer, ha végre egészségesek lesznek mindketten, kié lesz a tizenhármas mez a válogatottban?

Már akkor felajánlotta, hogy vár vissza a mez, mikor még a rehabilitációt csináltam. Valami egészen elképesztő, hogy az elmúlt években mindig szinte váltogattuk egymást a keretben, hol egyikünk, hol másikunk hiányzott komoly sérülés miatt. Bízom benne, hogy ez az időszak hamarosan lezárul nála, és onnantól mindketten a válogatott rendelkezésére állhatunk gond nélkül. Szurkolok, hogy mihamarabb visszanyerje a formáját.

Nem lehet, hogy mégiscsak a mez a balszerencsés?

A tizenhármas a tizenhármas – ezt megtapasztaltam a saját bőrömön.

Mégis kitart mellette. Miért választotta egyáltalán ezt a számot?

Győrben választást ajánlottak, a tizenhármas volt az egyik opció, a másikra pedig, őszintén bevallom, már nem is emlékszem. Mivel édesapám január tizenharmadikán született, ezt választottam, és azóta is, ha az adott csapatomnál szabad ez a mezszám, akkor ebben futballozom. 

Szóval a családcentrikusság nyert a babonával szemben?

Igen.

Nemcsak a mostani válogatottban volt az első fecskék egyike, hanem korábban Lipcsében is. A csapatot hosszú ideje a legmagyarabb német együttesként emlegetik. Igaz, hogy anno a német szaktekintély, Ralf Rangnick személyesen nézte meg?

Ráadásul több meccsemre is kijött. Az egyik után hosszasan beszélgettünk is, igazából ez döntött. Voltak jól hangzó megkereséseim Hollandiából és Görögországból, de az igazi kérdés az volt, Lipcsébe vagy Salzburgba megyek a Red Bull-csoport kötelékén belül.

Végül mi alapján dőlt el a kérdés?

Rangnick mondta ki a végső szót. Lipcsében olyan keretet szerettek volna kialakítani, amelynek azonnali esélye van feljutni az élvonalba is. Ez végül egy idénnyel később sikerült. Ha anno Salzburgba kerülök, a fokozatosság jegyében lehet, jobb lépés lett volna az NB I után. Főleg most, látva Szoboszlai Dominik útját, akit fokozatosan építettek fel a Bundesligára, aztán a Premier League-re. De arra szoktam gondolni, a lipcsei tapasztalatoknak hála sokkal komplexebb futballista lettem, mint előtte voltam. Egészen más stílust ismertem meg ott, mint előtte tíz éven át tanultam. Mindezek mellett rá kellett jönnöm arra is, nem véletlenül mondogatják, hogy fontos a nyelvtudás. Nem volt könnyű időszak, de a stábban ott volt Bódog Tamás, aki sokat segített. Később megérkezett Gulácsi Peti is, akinek ugyancsak rengeteget köszönhetek a tanácsokért és a támogatásért, amit a fiatal Kalmár Zsoltnak adott. Mind a kettejükkel nagyon jó viszonyt ápolok azóta is. Végül, ha nem is sikerült letennem a névjegyemet Lipcsében, az egész kaland jó ugródeszkának bizonyult, mert Dunaszerdahelyen rengeteg dolgot tudtam kamatoztatni abból, amit a németeknél tanultam.

Megbánt pályafutása ekkori szakaszából bármit?

Azon szoktam néha gondolkodni, lehettem volna türelmesebb, és akkor talán több bizonyítási lehetőséget kaptam volna. De fiatal voltam, nagyon szerettem volna játszani, ott volt a 2016-os Eb is, ezért inkább kértem, engedjenek el valahová legalább kölcsönbe. Amikor Lipcsébe igazoltam, a csapat a másodosztály újonca volt, és még nagyon más focit játszott, mint manapság. Minden az előrevágott labdákról, a párharcokról, a megszerezhető lepattanókról szólt. A le- és visszatámadásról rengeteget tanultam, de összességében annyira fizikai alapokra épített futball volt a Leipzigé, aminek köze sem volt ahhoz, amit addig tanítottak nekem. Az ETO-nál az utánpótlásévektől kezdve a felnőttcsapatig a rövid passzos játékon, a szép labdakihozatalokon volt a hangsúly. Míg a Győré egy játszós futball volt, addig a lipcsei a darálásról és a párharcokról szólt. Én meg voltam vagy 70 kiló, mikor kikerültem, ami messze volt az ideálistól egy ilyen játékhoz. Ugyanakkor azt mondom, ha több időt hagyok magamnak, tudtam volna alkalmazkodni, ráadásul a Bundesligába kerülve a csapat stílusa is jelentősen megváltozott, amihez azért már jobban passzoltam volna.

Nem mintha nagyon öreg lenne, de tegyük fel, hogy jövő nyáron kipipálhatja a karrierjében az Európa-bajnoki részvételt. Mit gondol, utána mi lesz a legnagyobb cél, ami még hajtani fogja?

Előbb legyen meg az Eb! Most ez a legfontosabb. Ehhez pedig az is kell, hogy Fehérváron továbbra is jó teljesítményt nyújtsunk. Nem gondolom, hogy öreg lennék. Sőt. Mostanra tanultam meg igazán, milyen sok fontos apróság van, amire érdemes odafigyelni a csúcsteljesítmény érdekében, kezdve a pihenés fontosságától a megfelelő táplálkozásig. A komoly sérüléseket remélhetőleg letudtam a következő évekre. Négy országban futballoztam eddig, és szívesen kipróbálnám magamat idővel egy ötödikben. Nem úgy jöttem haza, hogy örökre feladtam volna a légióséletet. Aztán ott a 2026-os világbajnokság, az is egy szép cél lehet még. Nem hiszem, hogy egyhamar motivációs gondjaim lennének.

(Borítókép: Kalmár Zsolt és Dibusz Dénes ünnepli a szerbek elleni sikert a Puskás Arénában)