Németh Hunor: Koppenhágában nőttem fel, de a szívem magyar maradt

„Imádom a felelősséget és a nyomást.” 

Egyszerű, határozott és valahonnan ismerős kijelentés. A debreceni Mercure Hotel felé tartva egy dologban voltunk biztosak, bár a magyar sajtó megannyiszor hasonlította már össze őket, az U19-es labdarúgó-válogatottunk meghatározó egyéniségének számító Németh Hunor Vajkot még véletlenül sem szeretnénk az új Szoboszlai Dominikként bemutatni. Nem mintha tehetségnek bármilyen szinten is híján lenne a Köbenhavn légiósa, akit klubcsapata sportigazgatója is a magyar és a dán labdarúgás egyik legnagyobb ígéreteként emleget. Inkább épp azért, mert a jelek szerint minden adottsága megvan ahhoz, hogy hasonlítgatástól mentesen a saját – remélhetőleg nagyon messzire és magasra vezető – útját járja.

Aztán rögvest az interjú első percében jön egy olyan mondat, ami pár évvel ezelőtt egy nagyon hasonló szituációban szinte szó szerint elhangzott Szoboszlaitól.

„Akkor szoktam a legjobban játszani, amikor azt érzem, nagy a tét, nagy a nyomás rajtunk. Egyszerűen felpörget, hogy jönnek a nézők, hogy kiemelt figyelem övez minket a médiában. A társaimnak is szoktam mondani, ha azt érzik, nem bírják, próbálják áttenni rám a felelősséget és az ezzel járó nyomást, mert elbírom, szeretem, sőt akarom érezni a terhet a vállamon. Tegnap is kitűztem magam elé célként, hogy – esélyek ide vagy oda –, lepjük meg a dánokat. Kár, hogy nem lett meg a győzelem, vagy legalább a döntetlen, de azt is éreztem, megvoltak a helyzeteink, kellemetlen szituációkba tudtuk kényszeríteni a riválist. Szombaton nem jött be, de biztos vagyok benne, hogy lesz még esélyünk emlékezetes sikerekre” – tekintett előre, felvillantva a Dánia ellen 1–0-ra elvesztett elitkörös Európa-bajnoki selejtező másnapján azt a mentalitást, ami a legtöbb sikeres labdarúgót ugyancsak jellemez.

Nincs igazi kudarc, csak a reméltnél később kamatozó tapasztalat.

Koppenhágából magyar szívvel

Bár szombat este sem neki, sem a társaknak nem jött össze, ott volt a lábában a gól. Két remek átlövéssel is jelentkezett, a hajrában pedig akadt egy kifejezetten nehezen kivitelezhető, ígéretes kapáslövése, ami után a labda csak fél méterrel kerülte el a rövid felsőt. Az egész mérkőzésen az volt az ember érzése, hogy Németh Hunor kiemelkedően aktív. Nyilvánvaló, pikáns volt számára a párosítás, hiszen hároméves kora óta Dániában él a családjával, aminek köszönhetően akár a helyi korosztályos válogatottat is választhatta volna. Ám mint meséli, sosem okozott dilemmát neki a kérdés: ha mindkét országból hívják, melyiknek a színeit képviselje.

„Győrben születtem, otthon mindig is magyarul beszéltünk, és amikor csak szünet volt az iskolában, jöttünk haza a nagyszüleimhez, amit mindig élveztem. Csupa jó emlékem van gyerekkoromból Magyarországról, legyen szó egy pesti kirándulásról, egy balatoni nyaralásról, jó érzéssel töltenek el az emlékek, amelyek eszembe jutnak az országról. Koppenhágát is imádom, bár az időjárás lehetne egy picit jobb… Ettől függetlenül Magyarországra gondolok a hazámként.”

Kívülről, pusztán a rideg számok mentén úgy tűnhet, egy dán korosztályos válogatott labdarúgóból hamarabb lesz 15-20 millió euróért értékesített játékos, mint magyarból. Arról nem is beszélve, az 1992-es Európa-bajnok hátszelével a topligák felé is egyenesebb út vezet. Elég csak megnézni, az elmúlt 33 évben hány magyar és hány dán válogatott fordult meg a világ legerősebb bajnokságaként emlegetett angol Premier League-ben. Tizenkettő a nyolcvannyolc „ellenében”.

„Dániában nevelkedtem, minden támogatást, minden lehetőséget megkaptam az ottani rendszertől, amiért hálás vagyok, de ettől még nem lettem dán. Ha be tudok robbanni, azt így is, úgy is a Köbenhavnnál tehetem. Nem hiszem, hogy a klubcsapatomnál végzett munkám más megítélés alá kerülne pusztán azért, mert nem a dán színeket képviselem a válogatottakban. Ezen egy percig sem aggódtam, nem okozott dilemmát. Sőt. Emlékszem, mennyire remegett a lábam, amikor először beléptem a magyar válogatott központjába Telkiben. Ez szerintem az ember szívéről szól. Koppenhágában nőttem fel, ennek köszönhetően pedig kaptam egy tágabb szemléletet a világról, de a szívem magyar maradt. Ezért sem volt kérdés, melyiket válasszam, ha választhatok” – válaszolt a felvetésre.

Az osztrákverés meghatározó mámora

„Kicsiként is a magyar válogatottért rajongtam. Kilencévesen otthon néztem a 2016-os Európa-bajnokság mérkőzéseit. Emlékszem, a környéken élő többi magyar is átjött hozzánk. Az az élmény, ahogyan ott szurkoltunk együtt a csapatért, belém égett. Akkor fogalmazódott meg bennem, ha elég tehetségesnek bizonyulok, egyszer magyar válogatott akarok lenni. Hogy szeretnék a pályán is részese lenni hasonló sikernek, mint az osztrákok 2–0-s legyőzése volt a torna nyitómeccsén.”

A középpályán szinte bármely poszton bevethető játékos szülei 2010-ben költöztek az északi országba. Eredetileg úgy tervezték, néhány év után visszatérnek Győr környékére, ám kint ragadtak. Hunor húga már Dániában született, a család pedig apránként gyökeret eresztett. A fiúról ötéves korára derült ki, igencsak jó érzéke van a labdához. Édesapja, Németh Tamás korábban megyei szinten futballozott, az így megszerzett tapasztalatokat kamatoztatva kezdett foglalkozni a fiával, akivel rengeteg különmunkát végeztek már a kezdetek kezdetén is. A magyar tehetséget a Koppenhága agglomerációjában fekvő Hörsholm utánpótlás-nevelésre specializálódott kis klubjából, a HUI-ból nyolcévesen nézte ki a Köbenhavn.

„Gyerekként az ember járja a tornákat, élvezi, hogy játszik, hogy gólokat szerez, hogy egy-egy alkalommal kihívják a díjátadón a közönség elé, mint a nap legjobb játékosa. Sokat dicsértek kicsiként is, de tudtuk, ez nem azt jelenti, hogy egyenes út vezet a profik világába. Rengeteget készültünk, edzettünk külön édesapámmal. De akkor még csak egy távoli álomnak tűnt, hogy hivatásos futballista legyek. Az első alkalom, amikor el mertem hinni, hogy tényleg sikerülhet, hogy nemcsak az átlagnál vagyok tehetségesebb, hanem elég jó is lehetek ahhoz, hogy egyszer bemutatkozzak a Köbenhavn felnőttcsapatában, az az a nap volt, amikor tizenöt évesen aláírtam az első profinak is tekinthető szerződésemet.”

Egy irreálisnak tűnő vágy

Dán lapok már akkoriban is két dolgot emeltek ki vele kapcsolatban: a kiemelkedő játékintelligenciát és a nagy lövőerővel párosuló rúgótechnikáját. Míg idehaza önkéntelenül is az új Szoboszlainak titulálták, addig odakint inkább a fiatal Luka Modriccsal állították párhuzamba, noha a dánokra kevésbé jellemző ez a fajta hasonlítgatás.

„Melyik magyar gyereket ne inspirálná Szoboszlai Dominik? Ezek az összehasonlítások nekem is jólesnek. Bóknak tekintem őket, de semmi többnek. Sokáig imádtam Cristiano Ronaldo játékát és karakterét, azért a munkáért, az egész életviteléért, amit képviselt. De ahogy idősödtem, úgy vált egyre inspirálóbbá számomra Modric. Ha valakit példaképnek tekintek, akkor ő az. Alig több mint 170 centiméter, de nem tudod elvenni tőle a labdát. Ha kell, bármilyen párharcba belemegy, harcias, technikás, ravasz. Arról nem is beszélve, mennyire elképesztő mindaz, amit a horvát válogatott vezéreként letett az asztalra. Olvastam az életrajzi könyvét is, hogy miként állt fel abból, hogy gyerekként a Hajduk elutasította, noha az egész családja a klub szurkolója volt. Inspiráló történet, ahogyan aztán a Dinamo Zagreb színeiben összejött neki az áttörés.”

A szeptemberben már 40 esztendős, a Bajnokok Ligájában és a spanyol bajnokságban egyaránt rekordbajnok Real Madrid keretében még ma is kulcsfigurának számító horvát klasszissal kapcsolatban csak egy dolog bántja: valószínűleg egyszer sem léphet pályára, nemhogy az oldalán, még ellene sem.

„Sajnos ketyeg az óra. Ő kifelé tart a profi labdarúgásból, én pedig még nem léptem be a kapuján. Nagyon nagy vágyam, elképesztő dolog lenne, ha lehetőségem nyílna játszani ellene, de nem tűnik reálisnak, hogy összejöhet.”

Hunor szeme szabályosan csillog, miközben a horvát klasszisról beszél, szavaiból pedig kitűnik, nem a technikai tudást, mint inkább a mentalitást tartja egy futballista legfőbb erényének.

„Ez határozza meg, hogy kiből lesz jó játékos, alapember, később esetleg sztár. A rengeteg edzés, a technikai és fizikai képességek nélkülözhetetlenek, de egy bizonyos szint után ez már alapnak tekintendő. A Köbenhavn utánpótlásában nincs olyan tinédzser, akiről ezeket ne lehetne elmondani. De azt látom, hogy a profivá válás szempontjából a legfontosabb kérdés, hogy ki miként kezeli a nyomást, mennyire hajlandó felvállalni a felelősséget. Hogy készen állsz-e arra, hogy a kilencvenedik percben nulla–nullánál odaállj a labda mögé, és aztán az esetek jó százalékában be is tudd lőni. Szerintem az összes világklasszis mezőnyjátékosra jellemző, hogy tud mondani egy, az utolsó utáni pillanatban szerzett rendkívül fontos találatot a pályafutásából. Ezért aztán én is így fogalmazom meg az önmagammal szembeni elvárásokat. Ez valahogy belülről jön, nem a szüleim nevelték belém, nem otthonról jött, mint megfogalmazott cél. Egyszerűen ha a pályán vagyok, az éltet, az hajt, hogy szükség esetén, szorult helyzetben ki tudjam segíteni a csapatomat a bajból.”

Görcsölő lábbal panenkázni? Miért is ne!

Ilyen szempontból eddigi pályafutása egyik legszebb momentumának a Zsolna elleni Ifjúsági Bajnokok Ligája-mérkőzést tartja.

„Vagy ez, vagy a Nantes elleni meccs. Mindkettő extrém jó volt, legalább tizenötezer néző előtt, nagyon magas színvonalon. Akkora szurkolás volt mind a két mérkőzésen, egy szót nem hallottunk egymásból a pályán. Amiért mégis inkább a Zilina elleni találkozót mondom, az az egésznek a menete. Nem becsültük le őket, de azért azt éreztük, hogy papíron erősebb csapat a miénk. Aztán kimentünk bemelegíteni, és azt láttuk, jóval nagyobb, alkat és fizikum szempontból erősebb játékosokból áll szinte az egész csapatuk. A második percben ítéltek ellenünk egy büntetőt, ami szerencsére kimaradt. Óriási küzdelem volt végig, és a tizenegyesekre maradt a döntés. Tényleg szeretem a nyomást, szóval szinte kérleltem magamban az égieket, hogy a hazai ultrák előtt lévő kapura lőhessünk. Előtte pedig – talán először az életemben ilyen helyzetben – azt éreztem, kicsit mégis izgulok. Extrém intenzív 90 perc volt a lábamban, görcsöltem, és oda kellett állnom lőni. Az volt a fejemben, ha megpróbálom magasan nagyon a szélére helyezni, szinte biztosan fölé fogom rúgni. Szóval mit csináljak? Hát panenkáztam egyet, gondolva, hogy ez a legtutibb…”

A szemtelennek tűnő megoldás bevált. Ahogyan Hunor jellemzi a dán–magyar kettős identitást, szerinte a koppenhágai embereknek köszönheti, hogy ennyire kiélezett szituációkban is optimista és laza tud maradni, azt pedig a magyar vérének, hogy mer rafinált és csibész megoldásokhoz nyúlni. Ezekből együttesen következik, hogy téthelyzetben is gyorsan és higgadtan gondolkodik. Mint elmesélte, a konkrét példánál egy korábbi interjúélmény segítette: az argentin világbajnok Emiliano Martínez egyik nyilatkozata villant be neki, melyben arról beszélt a labdarúgó, ha egy tizenegyespárbajban a rivális kapusa közvetlenül előtte véd, akkor a következő lövésnél nem fér bele, hogy állva maradjon a másik hálóőr. Zsolnán is pontosan ez történt.

Talán ez az a hozzáállás, ami miatt néhány hete született vezéregyéniségként jellemezte őt Sune Smith-Nielsen, a koppenhágaiak sportigazgatója is. Ám az, hogy nem fél odaállni kritikus pillanatban is a labda mögé, nem jelenti azt, hogy mindig sikerül is jól megoldania a helyzetet.

„Vannak keményebb hónapok. Most is volt ilyen. Nagyon reméltem, hogy az év végén összejön a bemutatkozásom a Köbenhavn felnőttcsapatában, de nem így alakult. Pontosan tudom, micsoda lehetőség, hogy rendszeresen az első kerettel edzhetek, igyekszem tenni a dolgomat, és optimistán állni a helyzethez. Tudom, hogy előbb-utóbb eljön a bemutatkozásom pillanata, akkor pedig szeretnék a lehető legjobb állapotban lenni. Ha van egy rosszabb napom, igyekszem a keserűségemet pluszmunkába, például egy kondiedzésbe fojtani.”

Pályafutása eddigi legnehezebb szakaszaként a négy-öt évvel ezelőtti időszakot jelölte meg. Hiába volt tehetséges, a teste fizikai érése kissé elmaradt a csapattársaiétól, így pedig 12-13 éves korában elmaradoztak a sikerélmények is.

„A többiek, akikkel hasonlóan tehetségesnek gondoltak, már feljátszottak egy-két korosztályt, én pedig maradtam a korosztályomban, és ott sem játszottam mindig annyit, mint korábban. Próbáltam küzdeni, küzdeni, valahogy átvészelni ezt az időszakot, de nem volt könnyű, még akkor sem, ha tudtam, be fog indulni a növekedés nálam is. Ez egy olyan átmeneti időszak volt, amit nehéz volt megélni. Amikor nagyon kellett és nagyon sokat segített a szüleim támogatása.

Tisztelettel, de megalkuvás nélkül

A szituációt hasonlónak találja a mostani helyzetéhez, amikor az utánpótlásról a felnőttfutballra való átállásért küzd. A tapasztalat segít is neki türelmesebbnek maradni az áttörésre várva.

„Nyártól jöhet el az én időm a bajnokságban. Addig az a legfőbb célom, hogy a bemutatkozás összejöjjön. Ám hogy ez mikor sikerül, nem csak tőlem függ. A keretben hatan vagyunk a posztomon. A másik öt rutinosabb labdarúgó nálam, érthető, ha kiélezett helyzetben egyelőre ők élvezik az edző bizalmát. Ami rajtam múlik, hogy az edzéseken mit mutatok: milyen mennyiséget, milyen intenzitással futok, hogy olyan mentalitást tükrözzek minden pillanatban, ami tetszik az edzőmnek.”

Félteni nem kell: a téli felkészülés alatt egy egy az egy elleni küzdelemnél a Köbenhavn ikonjának számító, a klubbal öt bajnoki címet is nyert Thomas Delaney-vel akaszkodott össze, nem hagyva, hogy a 81-szeres dán válogatott csak úgy leintse.

„Igyekszem megadni mindenkinek a tiszteletet, de meccsen vagy épp edzésen, egymás elleni játék közben nem az a típus vagyok, aki kétszer is megnézné, kivel megy bele egy párharcba. Valami nem tetszett neki, reklamált, én pedig visszaszóltam. Egy darabig dohogott, de nem lett belőle probléma. Sőt, volt is egy nyilatkozata rólam, amiben nagyon kedves, elismerő dolgokat mondott. Nem mondom, hogy utána nem futott át az agyamon, hogy észnél vagyok-e, pont Delaney-vel kell leálljak vitatkozni. Hogy ez már nem az U19, hanem egy olyan csapattárs, akiről tíz éve még nem tudtam volna elképzelni, hogy akárcsak együtt edzünk. Ez is hozzátartozik a futball világához: tudni kell, hogy az ember mikor legyen tisztelettudó, és mikor kell, hogy a tetteivel bizonyítson.”

Reményei szerint ezek a tettek odáig vezetnek majd, hogy 2025-ben be tudja verekedni magát Köbenhavn első csapatába, egy év múlva pedig már alapembere legyen az együttesnek. Az ennél távolabbi jövőre nem koncentrál, noha gyerekként a spanyol bajnokság meccseit nézte a legszívesebben, egyelőre sem a klub, sem az országváltás nem motiválja. Ha lehetne egy kívánsága – a Modric elleni játék mellett – a közép-távoli jövőre nézve, az az, hogy töretlen maradjon a fejlődési íve, így pedig néhány év múlva a magyar felnőttválogatottban is bemutatkozhasson.

Lehetőleg a telt házas Puskás Arénában.

(Borítókép: Németh Hunor az U19-es válogatott tagjaként az Európa-bajnoki selejtezők elitkörében. Fotó: Wacha Judit)