A nagy jugoszláv U20-generáció befutott

A magyar futballt körülvevő edzőknek, menedzsereknek, tanácsadóknak most nagyon össze kell kapniuk magukat, hogy a húsz év alattiak vb-bronzérmes válogatottjából minél többen neves csapatokba jussanak el, páran sztárok lehessenek. Nálunk szerencsésebb futballfejlődésű országoknál sem mindig sikerült átmenteni egy ígéretes generációt. Nyilván sok függ az állománytól is, mert az a tehetség és elhivatottság, ami még megfelelő 20 évesen, pár év múlva, igen keveset érhet. De sok függ a nevelő és fejlesztő munkától is.

1995-ben például a győztes argentin csapatból Juan Sorin vitte a legtöbbre, két év múlva ellenben már sokkal többen: Cufre, Samuel, Cambiasso, Riquelme, Placente. Mindannyian neves játékosok lettek Európában, igaz a válogatottal eddig nem nyertek semmit.

1997-ben Uruguay döntős lett, veszített, Marcelo Zalayeta a leghíresebb játékos, de ő sem ért a világklasszis kategóriába a Juventusban. A 93-ban győztes brazil csapatból Dida kapus lett a leghíresebb, Jardel pedig kispados volt.

97-ben a magyar csapat is játszott a vb-n - a későbbi győztes Argentínától kapott is hármat -, Kabát Péter mellett Ferenczi István futott be kisebb karriert a csapatból, Szili Attila nagy reményekkel indult, de nem sokra futotta erejéből. Csordás Csaba jól megragadt az élvonalban, bár Kecskeméten nagyon büszkék rá. Olyan nevekkel találkoztunk azonban, hogy erős gondolkodás árán sem sikerült felidézni egy mozdulatot sem tőlük, még a hazai bajnokságból sem.

De nézzük, akiknek sikerült: a portugáloknál 1991-ben feltűnt Luis Figo, aki a történelemkönyvek szerint hármassal játszott, Rui Costa, Joao Pinto is nyert ugyanekkor, Eb-bronzig jutott az ő aranygenerációjuk.

Xavi a spanyolok vezéregyénisége volt 1999-ben, Marchena is már a védelem oszlopa. Iker Casillas ugyanekkor még csak csere, ők hárman viszont alapemberek a tavalyi Eb-aranyérmes csapatban.

A tehetség kiteljesedését a kisebb nemzetek közül eddig legsikeresebben talán az 1987-ben győztes Jugoszlávia és utódállamai vezényelte le, sok világsztárt adott, hiszen a védelemben Robert Jarni, Igor Stimac és Szinisa Mihajlovics szerepelt, a középpályán Zvonimir Boban és Robert Prosinecski osztogatott, a csatársort pedig Predrag Mijatovics és Davor Suker alkotta. Hat klasszis ritkán játszik egy csapatban már ennyire fiatalon. És akkor nem említettük a csak néhány évvel idősebb Dejan Szavicsevicset, aki szintén a generáció tagja volt.

Más kérdés, hogy a délszláv háború után már nem egy csapat színeiben érték el sikereiket, de az 1998-as világbajnokságon Horvátország bronzérmet szerzett. Szerbia is ott volt, miután Magyarországon 12-1-gyel átgázolt a pótselejtezőben.

A már említettekhez hasonlóan 1969-ben született Vladimir Jugovics is klasszis lett Olaszországban, bár nem került be a korosztályos csapatba. (Akkor még a 18 év alattiak szerepeltek.) Természetesen hárman vagy négyen teljesen eltűntek.

Amikor a jugoszlávok nyertek, az ezüstérmes nyugatnémet csapatban Andy Möller játszott, és jutott legtovább, a bronzérmes keletnémetnél Matthias Sammer. Ők lettek igazán nagy játékosok, páran megütötték a Bundesliga és a válogatott szintjét – Witeczek, Preetz, Reinhardt, Wosz -, de az első osztály sokaknak magas volt a reményteli indulás után.

Ezt a jugoszláv mintát érdemes lenne másolniuk a magyar edzőknek, a hangzatos nyilatkozatokat pedig inkább mellőzni. ("Kossuth díjat érdemelne a Mezey György vezette edzőképzés.")

A játékosok mindenesetre partnerek lesznek, mert a többség nagyon szerényen nyilatkozik a bronzsiker után is.