Eszembe sem jut, hogy feladjam a harcot

Hétfőn kora estig az új Honda NSX-et vezettem a Hungaroringen egy élménynapon, de ez sem tudta elterelni a gondolataimat a hétvégi versenyről. Sokat segített egy-egy séta Johannával és Mirával, úgy általában a közelségük, de még mindig tagadhatatlanul csalódott vagyok. Amikor a defekt miatt elúszó első futam után kiszálltam az autóból, Thed Björk egyből odajött hozzám, és bocsánatot kért. Nem igazán tudtam akkor mit válaszolni neki, még a sisakomat sem vettem le, és bevonultam a garázsba. Nem akartam, hogy látszódjon rajtam, mennyire dühös vagyok, mert fontosabb volt, hogy a rövid időn belül kezdődő második futamra visszanyerjem a koncentrációmat.

Mindig elmondom, hogy milyen sok szeretet kapok a szurkolóktól a Hungaroringen, és így volt ez az elmúlt hétvégén is. De arról kevesebbet beszélek, hogy milyen nehezen viselem, amikor nem tudok visszaadni ebből valamennyit azzal, hogy dobogóra állok a magyar zászlóval. Erre most az első futamon lett volna jó esélyem: ha Björk nem jön nekem, és emiatt nem kapok defektet, a harmadik hely összejöhetett volna.

Mindegy volt, mennyi helyet hagyok

A rajt után stabilan negyedik voltam, de a hármas kanyar bejáratán Björk hibázott, lecsúszott a pályáról, lendületet vesztett, így a kanyar kigyorsításánál mellé értem. Ezután belülről csak annyit éreztem, hogy a négyes kanyar előtt erősen nekem csapódott balról, amire az autóm egyből vibrációval és elferdülő kormánnyal reagált – akkor már sejtettem, hogy nem fogom tudni befejezni a futamot. A négyes kanyart még mindketten bevettük, az ottani összeérésünk már annak a következménye volt, hogy ő jobb hátsó, én bal első defekttel és megsérült futóművel vezettünk, de az már nem számított, az első ütközés okozta a bajt.

Björk először azzal védekezett, hogy Tom Chiltonnal összeért előtte, amiben megsérült az autója, és ezért jött nekem, de a meghallgatáson már nem volt ebben olyan biztos. Próbálta védeni a saját igazát, a felvételek alapján viszont a felügyelők számára is egyértelmű volt, hogy ő volt a felelős az összeütközésünkért. A visszajátszásokon egyértelműen látszott, hogy a többi autóhoz képest én helyezkedtem leginkább a pálya belseje felé az ideális ívről le is térve, tehát helyet hagytam neki a visszatéréshez. Azon felesleges lett volna vitatkozni, hogy elegendő helyet kapott-e, mert akkora erővel csapódott nekem, hogy ha 20–30 centivel több tere van, akkor is simán belém jön. 

Semmit sem csinálnék másként

Úgy gondolom, hogy Björk nem mérte fel jól annak a jelentőségét, hogy ilyen nagy sebességnél, füvön és rázókövön keresztül visszatérni a pályára mennyire kockázatos, hiszen könnyen elveszítheti az egyensúlyát az autó, ahogy ebben az esetben is történt. Mindig a pályát elhagyó, és onnan visszatérő versenyzőé a felelősség, ezért is kapott figyelmeztetést. Ez persze rajtam nem segít, ahogy Bennani büntetése sem segített, miután Monzában kilökött az első helyről.

Nem érzem magam kényelmes helyzetben, hiszen ez a két eset elég volt ahhoz, hogy 61 pontos lemaradásban legyek a világbajnoki címért folytatott versenyben. Sokat gondolkodtam azon, hogy mit csinálok másként, mint tavaly, ugyanis nem hiszek a szerencsében, balszerencsében. Mindig is abban hittem, hogy apró döntések sorozata vezet valakinek a kedvező vagy kedvezőtlen helyzetéhez. De akármennyire is próbálom megtalálni a hibát, a monzai Bennani- és a hungaroringi Björk-féle esetnél is tízből tízszer ugyanígy csinálnék mindent, ahogy eredetileg tettem.

Az időmérőt ki kell elemeznünk Gergővel

Ha valamit utólag mégis másként alakítanék a Hungaroringen, akkor az az időmérő volt. Jobban jártam volna, ha a Q2-es második kört elengedem, és akkor a kilencedik hellyel a fordított rajtrácson a futamgyőzelem is cél lehetett volna. Ezt persze csak utólag könnyű ilyen egyértelműen megmondani, de mivel nem volt messze a Q3, ott és akkor nem volt ennyire magától értetődő a döntés. Gergővel már beszéltünk róla, hogy ki kell elemeznünk ezt a szituációt, hogy a jövőben a lehető legkifizetődőbb döntéseket hozzuk meg közösen az időmérőn.

Nehéz megélnem a helyzetet, hogy miközben nekem így alakultak a dolgaim, addig Tiago szárnyal a szezonban. Jóban vagyunk, egy csapatban ugyanazért a célért küzdünk, de ellenfelek is vagyunk a pályán. Bevallom nem az elsők között gratuláltam neki az újabb dobogójához, ám később természetesen megveregettem a vállát. Látom rajta, hogy futamról futamra épülő önbizalommal áll fel a rajtrácsra, magamon pedig érzem, hogy valamilyen szinten görcsössé tesz a nagy lemaradás, a tudat, hogy most már muszáj minden egyes futamon nagyot dobni.

A következő 2-3 verseny kulcsfontosságú

Még csak három forduló ment le, hét még hátra van, és én még nem engedem el a világbajnoki címet. Sok mindent láttam és megtapasztaltam már a pályán, tudom, hogy van esély rá, hogy csökkenjen a hátrányom, sőt arra is, hogy megforduljon az állás. Megtanultam, hogy amíg van lehetőség a győzelemre, addig nyomni kell, ami a csövön kifér, és pontosan ezt fogom tenni. Ugyanakkor realista vagyok annyira, hogy tudjam, a következő két-három versenyen jelentősen csökkennie kell a lemaradásomnak ahhoz, hogy a szezon hajrájában még legyenek valós esélyeim.

Az a kulcs, hogy meg tudom-e fordítani a csapaton belüli dinamikát, el tudok-e kapni egy olyan sikerszériát, amilyenben Tiago volt idáig. Sajnos nem tudom a pontos receptet. Amit viszont tudok, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy sikerüljön. Szűkíteni fogom a fókuszt, innentől kezdve nem a nagy cél, a világbajnoki cím fog lebegni a szemem előtt, hanem mindig csak a soron következő feladat.

A 61 pont hátránynak bénító ereje van, a még hátralévő 14 futam viszont lehetőségeket tartogat. Az előbbit el kell felejtenem, az utóbbiakat meg kell ragadnom. Ha sikerül, bármi lesz a szezon végén az állás, nem kell majd a sisak mögé rejtenem az érzéseimet!