Amit Djokovics tud, azt nem lehet tanulni. Arra születni kell

SIKLÓS ERIK

Vasárnap óta a sportvilág egyértelműen kinevezte Novak Djokovicsot a férfitenisz GOAT-jának (Greatest Of All Time), minden idők legjobb játékosának. A valóban bámulatos 24. Grand Slam-sikerével már kettővel előzi Rafael Nadalt és néggyel Roger Federert. Amikor a svájci megnyerte a huszadikat (Australian Open, 2018), akkor a szerbnek pont feleannyi állt a vitrinjében, mint most. Nem ez az oka annak, hogy sokan évek óta értelmetlennek tartják a GOAT-kérdést. Nem nagyon tudni ugyanis arról, hogy más sportágakban ennyire kiélezték volna ezt a témát. 

Ki például a labdarúgás, a kosárlabda, az atlétika, az Formula–1, vagy az ökölvívás GOAT-ja? Lehet és kell is tisztelni, csodálni Djokovicsot, de következetesen feleslegesnek lehet mondani az összehasonlításokat. A férfiteniszezők közül immár övé a legtöbb Grand Slam – a női szakágban Margaret Court rekordja ugyancsak 24 -, és a szerb klasszis más bődületes rekordokat is felállított már, de fog ő még újabb csúcsokat dönteni.

Ez motiválja, élteti, tartja fiatalon. Ennél azonban sokkal érdekesebbnek tűnik, hogy mit lehet tanulni tőle, vajon mitől lett ennyire különleges? Mert Djokovics egyáltalán nem indult üstökösként.

Pedig a kezdés még visszafogott volt

Novak Djokovics 2005 januárjában játszott először Grand Slam-torna főtábláján: az Australian Openen, ranglista 188. helyezettjeként 6:0, 6:2, 6:1-re kapott ki a negyedik kiemelt orosz Marat Szafintól a 128 között. Még egy évvel később sem gondolhatta senki komolyan, hogy egyszer majd ő lesz Melbourne királya: megint a 64 közé kerülésért vesztett, ezúttal az amerikai Paul Goldstein ellen (6:2, 1:6, 6:3, 6:2), akinek 2006 áprilisában az 58. hely jelentette a világranglistán a karriercsúcsot, és soha nem nyert ATP-viadalt. Djokoviccsal azóta egyszer sem fordult elő, hogy az első fordulóban búcsúzzon egy Grand Slamen!

Ha igazán lenyűgöző számokon akarunk álmélkodni, gondolkodni, akkor 2010 szeptemberétől érdemes nézni a szerb pályafutását – azért az is 13 év. Addig nem igazán tudott beleszólni Roger Federer és Rafael Nadal rivalizálásába. Eljutott ugyan a US Open döntőjéig 2007-ben, de ott három szettben kikapott a svájci világelsőtől (7:6, 7:6, 6:4). A valódi áttörést az sem hozta el, hogy néhány hónappal később visszavágott Federernek az AO elődöntőjében (7:5, 6:3, 7:6), és először ünnepelhetett Grand Slam-serleget. A következő tíz GS-versenyen a döntőig sem jutott, de a 2010-es US Open elődöntőjében 5:7, 6:1, 5:7, 6:2, 7:5-re legyőzve Federert. A trófeáért Nadallal játszhatott, de megint elbukott – az volt sorozatban az ötödik veresége a spanyol ellen GS-tornán.

A 2010-es US Open, még inkább a decemberi belgrádi Davis Kupa-döntő azonban új pályára állította Djokovicsot. A franciák 3-2-es legyőzésével nemzeti hős lett, ami új szintre emelte a hitét, az önbizalmát. A legutóbbi 52 Grand Slam-versenyből 49-en indult és 34-en minimum döntő játszott, 23-at megnyert. Elképesztő, döbbenetes mutatók!

Ebben az aranykorban csak egy gyengébb időszaka volt: a 2016-os Wimbledontól hét Grand Slam-tornán maradt serleg nélkül. Ennek mentális és fizikai okai egyaránt akadtak. Előbb pályafutása során először megnyerte a Roland Garrost 2016-ban – amivel ő lett mind a négy Grand Slam-versenyen a címvédő –, majd ezt a dicsőséget már ő sem tudta kezelni. Élvezte az életet, fürdőzött a népszerűségben, aminek megfizette az árát. Akkor még a húszas éveiben járt. Ma már hasonló nem fordulhat elő vele, csak citromos vizet iszik, szigorú napirend szerint él és következetes diétát követ az év mind a 365 napján, plusz persze négyévente a szökőnapon. Valószínűleg ennek is köszönheti, hogy túl a harmincon pont úgy 12 GS-trófeát nyert, mint előtte.

Ebben az összeállításban nem vállalkoznánk megfejteni a Djokovics-csoda titkát. Bár az elmúlt évekből tucatnyi emlékezetes csatát idézhetnék fel, amik mind magyarázattal szolgálnának.

Az egyik jellemző példa a 2019-es wimbledoni döntő. Minden mértékadó statisztikai mutatóban Roger Federer volt a jobb. Összességében több pontot nyert (218/204), több ászt (25/10), kevesebb kettőshibát (6/9) és több nyerőt (94/54) ütött, mint Djokovics. A svájcinak 63 százalékban jöttek be az első adogatásai (a szerbnek 62), 79 százalékban nyerte meg a pontokat az első és 51 százalékban a második szervája után (Djokovic 74 százalék és 47 százalék), valamint hétszer tudta brékelni ellenfelét (13 fogadóelőnyből), míg a világelső háromszor nyolcból. A ki nem kényszerített hibákból ugyan tízzel több van neki, de ezt az adatot a nyerőkkel együtt szokás nézni és úgy is elképesztő a fölénye: neki plusz 32, Djokovicsnak plusz 2. Joggal teszi fel a kérdést, akkor bárki, mégis miért, hogyan nyerte meg a csatát Novak Djokovics? A válasz roppant egyszerű, az igazán fontos, meghatározó pillanatokban és a három rövidítésben a szerb koncentrált jobban, akkor teniszezett extrán.

„Ő olyan srác, aki gyorsan elfelejti a vereségeket”

A vasárnap esti sikert követően az interjúszobában Goran Ivanisevic – Djokovics horvát edzője, aki játékosként ugyancsak világklasszis szintet képviselt – lelkendezett, mielőtt a győztes „tanítvány” megérkezett volna. A mérkőzésről azt mondta a horvát edző, hogy az első szett ajándék volt Medvegyevtől és a másodikban, ha az orosz megnyeri a rövidítést, akkor teljesen más meccs, más eredmény lehetett volna, de a tenisz ilyen, júliusban, a wimbledoni döntőben is a tiebreak volt a kritikus pont. Majd kitért Djokovics is, akiről kezdésnek annyit mondott: amit elért az elképesztő, megcsinálta, amiért jött.

„Még mindig éhes, még mindig rekordokat dönt és még mindig hihetetlenül teniszezik. Jó dolog nézni őt a lelátóról, egy jó helyről és élvezni az egészet. Ő olyan srác, aki gyorsan elfelejti a vereségeket, gyorsan túllép rajtuk. Ezért annyira jó. Ezért tudott annyira boldog lenni az elvesztett wimbledoni döntő után mikor megérkeztünk az Egyesült Államokba, hogy újra játszhat itt. Amit ő tud, azt nem lehet tanulni. Arra születni kell. Ő géniusznak született. Sportszempontból nincs sok hozzá hasonló a világon. Amit elért, az sporttörténeti, az egyik legnagyobb teljesítmény. És most nem teniszről beszélek, a sportról összességében. Ő egy született győztes. Ha azt mondom neki, hogy valamit nem tud megcsinálni, be fogja bizonyítani, hogy képes rá, nincs kifogás. Mindegy, hogy épp nincs jól, sérült, vagy nem sérült mindig próbálja megtalálni az utat a győzelemhez. Élvezi az egészet, szereti a kihívásokat. Ha megnyeri majd a 25. serleget, akkor a 26. jön. Nagyon vigyáz magára, minden apró részletnek tökéletesnek kell lenni körülötte. A Los Angeles-i olimpiáig gondolkodik. Mikor is lesz, 2028-ban? Nagyon komolyan veszi a számokat, mindig többet akar elérni. Nem tudom, születik-e valaha hozzá hasonló sportember.”

Aztán persze megérkezett a főszereplő Novak Djokovics is, aki azzal kezdte gondolatát: a döntő előtti 48 órában mindent megtett annak érdekében, hogy kizárja a gondolataiból annak fontosságát.

„A csapatom, a családom tudta az utolsó 24 órában, hogy senki nem beszélhet nekem a meccs történelmi tétjéről. Tényleg mindent elkövettem, hogy a megszokott rutin szerint készüljek, mint minden más mérkőzésre, egyszerűen. De természetesen az ember fejében nagyon sok gondolat cikázik ilyenkor. A különböző »mi van, ha... «  kezdetű mondatok. Mi van, ha győzök, és mi van, ha veszítek. Ezeket próbáltam kizárni. Komoly küzdelem volt, hogy ezt megoldjam, megfelelően felkészüljek a döntőre, de úgy gondolom, megcsináltam. Két éve ez nem sikerült és alulteljesítettem, de megtanultam a leckét.”

A szerb szerint a mérkőzés kulcsa a második játszma volt.

Talán soha nem játszottam hosszabb szettet életemben. A második játszmában talán ellenfelem volt a jobb játékos, jobban megérdemelte volna, mint én, hogy megnyerje. Aztán valahogy mégis sikerült megfordítanom a dolgokat a rövidítésben. Amikor igazán számított, eggyel többször tudtam visszaütni a labdát, mint ő, és ez elég volt. Aztán két szett és brékelőnynél visszatért az energiám, mert a másodikban gyakran kapkodtam a levegőt és a lábaim is fáradtak. Szóval nagy megkönnyebbülés volt a második szett megnyerése, utána már csak azért imádkoztam, hogy a meccslabdánál hibázzon.

Djokovics kiemelte: az edzéseken, a regenerálódásban, a mentális felkészülésben mindig vannak változások, és mindig próbál hozzátenni valamit, ami pár százalékkal javíthatja a játékát. Az egyik legfontosabb lecke szerinte, amit megtanult az évek alatt, hogy hiába talál rá valaki egy új formulára, ami működik, nincs rá garancia, hogy az akár középtávon eredményes lehet. „Sőt – tette hozzá –, a legvalószínűbb, hogy már a következő szezonban sem fog.

„Ezért kell folyamatosan újítani, fejleszteni, mert mindenki más is ezt teszi. Manapság erre sokkal több időt és figyelmet kell szentelnem, mint korábban, hogy formában tartsam a testem és állandóan a legmagasabb szinten tudjak teljesíteni. Hívhatnak ezért perfekcionistának, de nem én vagyok az egyetlen. Tudom, hogy sok nagy bajnok, különböző sportágakban hasonló utat jár. Elég csak LeBron James vagy Tom Brady példáját említeni.”

„Mi szükségem erre, azután, amit eddig elértem?”

A szerb természetesen nem kerülhette meg a motivációs, jövőjét firtató kérdéseket sem.

Alkalmanként felteszem magamnak a kérdést, mi szükségem erre, azután, amit eddig elértem? Mennyi ideig akarom még ezt. De úgy vagyok vele, hogy amíg a csúcson vagyok, addig nem hagyom abba. A gyerekkori álmom már régen teljesült, wimbledoni bajnok és világelső lettem, de mindig találtam új célokat, mindig magasabbra tettem a lécet.

Novak Djokovic hétfőn a 390. hetét kezdte a világranglista élén, ami természetesen szintén csúcs, és folyamatosan javítja tovább, mert „győzelemre született”.

A szerb klasszis végezetül köszönetet mondott családjának, akik rengeteg áldozatot hoztak meg érte, illetve azért, hogy ő elérhette ezeket a magasságokat. Emlékeztetett: családjukban semmilyen hagyománya, előzménye nem volt a tenisznek, a szülei azonban hittek benne, ráadásul rendkívül nehéz időben támogatták a fejlődését egy drága sportágban. Mindezt úgy, hogy közben olykor azt sem tudták: lesz-e kenyér az asztalukon.

Tarics Sándor, az 1936-os berlini olimpián aranyérmes magyar vízilabdacsapat tagja mondta azt tíz évvel ezelőtt, a századik születésnapján – egykori kiválóságunk 2016 májusában hunyt el –, amikor a teniszre terelődött a szó, hogy Nadal azért nyer, mert annyira utál veszíteni, Djokovics viszont azért nyer, mert annyira akar győzni.

Ennyi év távlatából, látva a szerb eredményeit, sikereit, ellenállhatatlan teljesítményét lassan talán megértjük, mire célzott a magyar sport egyik legendás alakja.

(Borítókép: Novak Djokovics a győztes trófeával a 2023-as US Open teniszbajnokságon a USTA Nemzeti Teniszközpontban 2023. szeptember 10-én. Fotó: Tim Clayton / Corbis / Getty Images)