Kungfupanda az őssárkányok ellen
További Tech cikkek
- Az Instagram ezentúl korlátozza a politikai tartalmakat
- Japán szigorítana a mesterséges intelligencia fejlesztésén
- Elképesztő változáson esik át a Waze
- Fél évig akár féláron is használhatják a vezetékes internetet a Digi előfizetői
- Aggódik az Apple az iPhone miatt, biztonsági kockázatokat rejthet egy uniós szabályozás
A World of Warcraft kilencedik éve uralja nyomasztóan a fizetős online szerepjátékok műfaját, ami a videojátékok világában elképesztően sok idő, talán a római birodalom uralkodásához fogható. Ráadásul ez az a szegmens a játékvilágban, amiben jelenleg a legnagyobb pénz van, a Blizzard évi egymilliárd dollárt kaszál a havidíjakon, amiből egy fillért sem ad le disztribútornak, nagykernek, kiskernek és hasonlóknak. A gond az a páratlan sikertörténetben, hogy a WoW öregszik.
Az még hagyján, hogy a technológia a játék mögött már bő egy évtizedes, és az összes konkurens nagyságrendekkel látványosabb és fejlettebb, ezt ügyes grafikusokkal, kreativitással, sztorival, játékélménnyel ki lehet váltani. A probléma inkább az, hogy nyolc év alatt óhatatlanul elfogy a felfedeznivaló, és beüt az unalom. Mint egy tévésorozat, ahol a kilencedik évadra már minden szereplő kavart minden szereplővel, megvolt a semmiből előkerülő elveszett ikertestvér, az emberrablás, a házasságon kívül született gyerek, Magdi anyus rejtélyes halála, meg az összes többi sablon.
A WoW hősei már megmentették a világot démonoktól, sárkányoktól, élőholtaktól, és minden földi mitológia minden további lényétől, ami legalább egy kicsit ijesztő. Mi újat lehet ilyenkor bedobni havi 13 euróért? Az egyik megoldás a repülő cápa hátára épített lézerágyún álló T-Rex nyakában ülő élőholt punk gitárral. A másik a kungfupanda.
Keleti kényelem, nyugati izgalom
El lehet képzelni, mekkora felzúdulást keltett a keményvonalas WoW-rajongók köreiben a bejelentés, hogy az új, Mists of Pandaria című kiegészítő főszereplői ember nagyságú harcművész pandák lesznek, a további újdonságok között pedig Pokémon-szerű kisállatgyűjtögetős-harcolós minijáték, és a Farmville-re emlékeztető kertészkedős aljáték tűnt fel. A tízévesek és a kínaiak az új célcsoport – született meg rögtön az összeesküvés-elmélet, elegánsan tudomást sem véve arról, hogy azért lesz még újdonság bőven a kiegészítőben. A hőbörgők persze a klasszikus gyurcsányi recept szerint egy darabig tüntettek, aztán megunták és hazamentek, és a megjelenés után egy héttel most újra roskadoznak a szerverek a játékosok tömegei alatt.
A keretsztori szerint a legutóbbi globális világmegváltás után – ez volt a harmadik kiegészítő, a Cataclysm – Azeroth világának két nagy birodalma, a Szövetség (emberek, elfek, törpék és hasonlók), illetve a Horda (orkok, élőholtak, trollok és társaik) egy új kontinens felfedezése és meghódítása kapcsán akasztja össze a bajuszt. Az új földrész Pandaria, ahol ember nagyságú pandák élnek, naphosszat sörfőzéssel és harcművészetekkel elütve az időt. A konkvisztádor üzemmódba kapcsoló betolakodók jól tönkreteszik a békét meg a harmóniát, és felébred a Sha, ami olyasmi, mint az Erő sötét oldala: minden negatív érzelem manifesztációja, vagy valami hasonló, egy bazi nagy szellem, amit majd a hősök menetrend szerint lemészárolnak.
Pandaria elsősorban gyönyörű és hangulatos, elképesztő, hogy mit ki tudtak hozni a grafikusok egy bő tíz éve toldozott-foldozott technológiából. A keleti stílus ezúttal a klasszikus ősi kínait jelenti, pagodák, jellegzetes keleti sárkánymotívumok, lampionok, harcművészeti utalások, bambusz, lótusz – minden van, amit egy gagyi kínai gyorsétteremben a falra aggatnak, mégsem lesz giccses az egész. Sőt, igazából felüdülés, hogy egy játékban a keleti stílus végre nem csészealjszemű, színes hajú, dinnyemellű manga lánykákat és cuki szőrös állatokat jelent.
Újra dübörög a panda
Az új játszható fajt, a pandarent egyszerűen képtelenség komolyan venni, és nem lehet nem szeretni. A párhuzam a Kung-fu panda filmek Jack Blackről mintázott főhősével letagadhatatlan, a pandarenek viccesek, az életüket az evés, ivás és lustálkodás által meghatározott háromszög közepén, harcművészkedéssel töltik, és a gyakorlatban nem is annyira idegenek a Warcraft világától, mint amennyire tartott tőle a régenmindenjobbvolt-mozgalom kemény magja. (Valójában a pandarenek már a Warcraft 3 Frozen Throne kiegészítőjének egyik titkos pályáján is feltűntek, öt évvel az első Kung-fu panda film előtt.) Pandariát remekül feltöltötték tartalommal, a küldetések körítése, a kibontakozó sztorivonalak egészen elterelik az ember figyelmét arról, hogy nagyjából ugyanazt csinálja, amit kilencedik éve folyamatosan: elmegy X helyre, ahol az Y típusú lényből lever Z darabot, aztán vissza, és felmarkolja a jutalmat.
Bár az új kaszt, a monk, vagyis szerzetes kellemesen újszerű, és a régiek közül is sok esett át alapos átdolgozáson (beleértve a kaszton belüli specializációt lehetővé tevő talentek rendszerét, ami tök új), maga a játékmenet igazából nem sokat változott. Az alapmechanizmusok ugyanazok, ha valaki öt éve abbahagyta a játékot, és most újra belenéz, minden további nélkül fel tudja venni a fonalat. Aki benne van nyakig, annak persze töméntelen az újdonság, ahogy egy Forma–1-es pilótának is sok minden megváltozik a szezonok közti szabályváltozások miatt – de a lényeg ugyanaz marad, körbe-körbe megy az autóval a pályán.
A Mists of Pandariában az iszonyú mennyiségű tartalom feltűnő, az ember az első napokban azt se tudja, hová kapjon. Ott egy új kontinens, amit fel kéne fedezni, a karakterünket felfejleszteni az új szintkorlátig, 90-ig, ki kéne próbálni a pandareneket, a szerzetest, újratanulni a saját kasztunk trükkjeit, megtanulni a szakmákhoz tartozó új kunsztokat, és persze kipróbálni a sokat szidott farmville-ezést és pokémonozást (amit az eddigi visszajelzések alapján imádnak a játékosok). Aztán vannak új arénák (játékos-játékos elleni harc kis csapatban, sok taktikával), új csataterek (ugyanez 20-30 emberrel, általában súlyos káosszal), és egy nagy rakás új, legyőzendő ellenség, egy új nehézségi szinttel, a challenge móddal.
És mindezzel lehetőleg hamar kéne végezni, mert hamarosan elkezdenek megnyílni a raidek, ami nagyjából annyit tesz, hogy aki csak teheti, 10-25 fős csapatokba tömörülve elmegy sárkányt ölni bonyolult taktikákat kidolgozva, esetenként több órás és napos próbálkozással eljutva a győzelemig. Ez hagyományosan az online szerepjátékokban a csúcs, és a WoW-nál jobban és élvezetesebben ezt máig nem találja meg az ember máshol.
What is worth fighting for
Másfél hét és az abba beleférő felfedezés után a Mists of Pandaria simán az eddigi legjobb WoW-kiegészítőnek tűnik. Az igazi, milliárd dolláros kérdés nem is ez, hanem az, hogy mire lesz ez elég. Megállíthatja az előfizetők fogyását? Visszacsábíthatja a játékot abbahagyott milliókat? Hozhat teljesen új játékosokat? A kezdet biztató mindhárom szempontból, de a lényeg csak most jön: tartani kell a lépést a tartalmat habzsoló játékosokkal, és állandóan pakolni eléjük az újdonságokat. Itt szokta általában elszúrni a legendásan lassan dolgozó Blizzard – a kiegészítő előtt a legutóbbi, a játékba új tartalmat hozó minikiegészítő, az Hour of Twilight című patch például tavaly novemberben jött. A cég most nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy hónapokig unatkozni hagyja a játékosokat, többek között azért, mert ott a Pandaria előtt nem sokkal megjelent nagy vetélytárs, a Guild Wars 2. Lapozzon, és megtudja, arról mi a véleményünk.