Több rekordot döntött a sztratoszféraugró

A Red Bull Stratos világrekord-kísérlet keretében harminckilenc kilométeres magasságból ugrott le Felix Baumgartner osztrák bázisugró. Csapattagként Baumgartnert segítette a korábbi magassági rekord beállítója, Joe Kittinger is, aki 1960-ban ugrott 31,3 kilométerről. A helyszín az új-mexikói Roswell volt (Baumgartner már nem Ausztriában él), mivel a környék eléggé ritkán lakott, megvan a szükséges infrastruktúra, és optimálisak az időjárási viszonyok - igaz, pont az erős szél miatt halasztották a héten korábban többször az ugrást.

Bázisugrónak lenni nem életbiztosítás: épp a múlt hónapban végződött halállal egy terhes bázisugró búcsúugrása. Baumgartnerre pedig még a szokásosnál is több veszély leselkedett, hiszen eddig nem látott magasságból, a sztratoszférából hajtotta végre ugrását - az osztrák extrémsportoló alapvetően bázisugró, igaz ez az ugrása ejtőernyősugrás volt. Baumgartner ballonja magyar idő szerint fél hatkor indult felfelé, két óra alatt érte el a 36 kilométeres magasságot, ezek után a ballon emelkedése lassulni kezdett. Háromnegyed nyolckor érték el az ugrási magasságot, ekkor mentek végig a teendőkön, ellenőrizték a rendszereket, hogy biztonságos legyen az ugrás. Magyar idő szerint 20:08 perckor ugrott ki a kapszulából, 39 kilométeres magasságból. Baumgartner közvetlenül az ugrás előtt azt mondta, hogy néha igazán magasba kell jutnod ahhoz, hogy lásd milyen kicsi vagy. Az erős szelek megnehezítették a földet érést, de végül sikeresen végrehajtotta az ugrást. Landolás után Gárdi Balázs (többek közt a Red Bull fotósa) volt az első ember Baumgartner mellett.

For science

Ezzel a mutatvánnyal három rekordot is megdöntött: ez a legmagasabbról végrehajtott ugrás, emellett ballonnal ilyen magasra még nem jutott ember, sőt ő az első, aki szabadesés során átlépte a hangsebességet (bár ezt még nem erősítették meg). Nem sikerült azonban megdönteni a leghosszabb ideig tartó szabadesés rekordját, ugyanis (egyelőre nem hivatalos adatok szerint) 4 perc 19 másodpercig tartott maga az ugrás.

A tervek szerint minimum 36 576 méteres – az utasszállítók általában 10 kilométer magasan közlekednek – magasságot ért volna el, ezt a bázisugró jóval meg is haladta. A korábbi rekord 31 333 méter volt. A rekordkísérlet az űrjárművekből való menekülés lehetőségeinek tudományos vizsgálata is volt egyben.

Rocket science

Ilyen kísérlethez nem mindennapi felszerelés társul. A NASA űrruháit is gyártó DavidClark Company négy évig fejlesztette Baumgartnernek az asztronauták felszerelésére emlékeztető, és céljaik szerint a hangsebesség terhelését is kibíró szkafandert.

Az ugrás a sztratoszférában indult, ahol az alacsony légnyomásból eredően kisebb a légellenállás és a súrlódás, ez a zuhanó testeket forgó pályára készteti. Ha a centrifugális erő magával ragadta volna Baumgartnert, akkor a többszörös g-erő hatására az eszméletét is elveszthette volna: ez a G-loc néven ismert állapot, amely halált is okozhat. Ennek elkerülésére egy g-erőt mérő karóra került a sportoló csuklójára, amely egy hat másodperces periódusban 3,5-szörös vagy nagyobb erőhatásra kioldott volna egy stabilizációs ernyőt.

Amikor Baumgartner elhagyta az őt ugrási magasságba szállító űrkapszulát több mint -20 Celsius-fokos hideg várta, de 15-20 kilométer zuhanást követően a sztratoszféra alsó határánál már -56 fokot kellett elviselnie. Hogy megakadályozzák, hogy a férfi lélegzetéből kicsapódó pára átláthatatlanná tegye sisakja sildjét, a mérnökök 110 vékony fűtőszálat ragasztottak a műanyag-kompozit pajzsra, amely Nomexből készült. Ez egy tűzálló anyag, egyúttal hőszigetelőként is szolgál.

Alatta egy gázcellákból álló, hálószerű bélés, legbelül pedig egy lélegző réteg található. A felszerelés különlegessége, hogy a növekvő légellenállás hatására merevvé vált, ezzel segítette az ugrót abban, hogy minden körülmény között tartani tudja a delta-pózt (feje lent, lábai fent).

3,5 bar

A dekompressziós betegség és a kihűlés elkerülése érdekében Baumgartner tiszta oxigént lélegzett, a ruha belsejében pedig állandó, 3,5 baros nyomást tartottak. Utóbbit egy aneroid barométerhez – folyadék nélküli légnyomásmérőhöz – kapcsolt membránpár biztosította, ami tízezer méteres magasságtól lefele fokozatosan kiegyenlített.

A ruha technológiai központja a mellkasnál található. Ez tartalmaz egy adó-vevőt, egy 120 fokos, szuperszéles látószögű nagyfelbontású kamerát, egy gyorsulásmérőt és egy giroszkópot. A szerkezet mérte a hangrobbanás erejét és szögét is. A szükséges energiát egy pár lítiumionos akkumulátor biztosította. Az eszközök hibátlan működéséhez külön jégtelenítő is helyet kapott a ruhában.

Az négy és fél perces útra Baumgartner egy lassító, egy fő és egy tartalék ernyőt vitt magával. Utóbbi kettőt a szokásos kilenc-, illetve hétcellásra tervezték, de további óvintézkedések céljából ezek 2,5-ször nagyobbak a megszokottnál. Az extrém ernyőzés korábbi, nagy sebességen történt kioldási balesetei miatt négy külön kart szereltek fel, amelyek a különböző zuhanási szituációkban is biztonságos kioldást tesznek lehetővé.

Rekordhalmozó

1999-ben Baumgartner szerezte meg az épületből elvégzett legmagasabb ejtőernyös ugrás rekordját azzal, hogy kiugrott a Kuala Lumpur-i Petronas-tornyok tetejéről. 2003 júliusában pedig a világon elsőként, egy speciális, szénszálas szárnnyal átejtőernyőzött a La Manche csatornán.

Ő tartja a világ legalacsonyabb bázisugrásának rekordját is, ezt a Rio de Janeiro-i, A Megváltó Krisztus szobrának tetejéről érte el, ahonnan mindössze 95 lábnyit (29 métert) zuhant. 2004 júniusában ő ugrott le először a franciaországi Millau-i völgyhídról, 2006-ban pedig elsőként hajtott végre bázisugrást a malmöi Turning Torso épületéről. 2007 decemberében ő volt az első, aki leugrott a világ legmagasabb kész épületéről, a tajvani Taipei 101-ről.