Pénzért háborúznak, nem egy ügyért

Márciusban azonosítók nélküli, maszkot viselő, oroszul beszélő fegyveresek tűntek föl Ukrajnában, és rövid idő alatt teljesen átvették az uralmat a Krím-félsziget fölött. A katonák valószínűleg nem az orosz hadsereghez tartoznak; a szakértők szerint a Vnyevedomsztvenaja Ohrana (VO) emberei lehetnek. A katonai szervezet elvileg privát biztonsági cég, de igen szoros kapcsolatokat ápolnak az orosz belügyminisztériummal.

Hogy az álarcos katonák pont a VO-hoz tartoztak-e, vagy egy másik katonai magáncéghez (PMC), nem tudni. Viszont a mostani alkalmazásuk jól mutatja, hogy a modern hadviselésben egyre nagyobb teret kap a tűzharc nélküli, privatizált háború.

A zsoldos lesz az új katona

A zsoldosok alkalmazását, finanszírozását és kiképzését tiltó ENSZ-megállapodást, a United Nations Mercenary Conventiont csak 33 ország írta alá. Érthető, mivel a magánhadseregek üzemeltetése nagyon jó üzlet. Nyilván mást mondanának, akik megsebesültek, megnyomorodtak vagy poszttraumás stresszt szenvedtek el a harcokban, viszont a számok azt mutatják, hogy még ez sem elég ijesztő.

Egy 2008-as könyv szerint a PMC-k az Egyesült Államok Hírszerző Közösségének 29 százalékát teszik ki. P. W. Singer, a Corporate Warriors: The Rise of The Privatized Military Industry szerzője szerint a kilencvenes években 50 hivatásos katona jutott egy PMC-alkalmazottra, de mára ez az arány 10 az 1-hez – egyértelmű a növekvő tendencia.

A PMC-k által szerződtetett katonákat az különbözteti meg a zsoldosoktól, hogy utóbbiak jellemzően pénzért harcolnak egy háborúban, egy idegen hatalom megbízásából. Ez régi, bevett formája a hadviselésnek; a magyar szabadságharcokban éppúgy alkalmaztak zsoldosokat, ahogy az amerikai függetlenségi háborúban (hogy II. Ramszeszről ne is beszéljünk). A zsoldosok már akkor is drágábban dolgoztak, mint a reguláris erők, vagy a háború idején besorozott milíciák; logikus, elvégre ők nem meggyőződésből, nem egy ügyért, nem az országukért harcoltak.

A genfi egyezmény viszont már elkülönítette a lawful combatant (LC) és az unlawful combatant (UC) kategóriákat is. Az LC-k azok a katonák, akik az adott állam reguláris hadseregéhez tartoznak; ha őket elfogják, hadifogoly (POW, prisoner of war) státuszba kerülnek, így nem bánthatják, kínozhatják, vagy ölhetik meg őket. A genfi egyezmény viszont a zsoldosokra nem vonatkozik: akit elkapnak, azt kivallathatják, megkínozhatják, vagy akár meg is ölhetik.

Ugyancsak a genfi egyezmény, pontosabban az 1977-es kiegészítő jegyzőkönyve írta le a zsoldos definícióját. Eszerint zsoldos az, aki

• pénzért vesz részt egy fegyveres konfliktusban, de nem tartozik a megbízó ország fegyveres erőihez;
• részt vesz fegyveres összecsapásban;
• többet keres, mint az állam saját katonái;
• nem állampolgára a konfliktusban részt vevő országoknak;
• egy fegyveres konfliktus során nem tartja be az ország vonatkozó törvényeit.

A magánhadseregek tagjainak létszáma állítólag ma már meghaladja az amerikai reguláris erőkét is. Becslések szerint az az iraki háborúban összesen 180 ezer, PMC-k által szerződtetett katona teljesített szolgálatot. 2003 és 2007 között az USA kormánya 85 milliárd dollár értékű szerződéseket kötött PMC-kkel – ez a háború költségeinek nagyjából 20 százaléka volt.

A jól fizetett második vonal

Hogy mi értelme ennyi pénzt ölni privát hadseregek finanszírozásába? Az, hogy békeidőben nagy, állandó hadsereget fenntartani éppen olyan értelmetlen, mint egy nyaralás kedvéért megvenni egy egész lakást. Márpedig a hidegháború után a hadseregek létszáma erősen visszaesett. Nem nagy háborúkra, hanem kisebb konfliktusokra kellett készülni, és ezeknél csak részben volt szükség nyers erőre: legalább ilyen fontos volt a gazdasági, társadalmi és  politikai támogatás is.

Később azonban, ahogy megjelentek az egyre fejlettebb haditechnikai eszközök, a katonáknak meg kellett tanulniuk ezekkel bánni. A kormányok tehát privát partnerek után néztek; ezek voltak a PMC-k, akik jó pénzért elvállalták, hogy foglalkoznak ezzel.

Ezek a cégek a kilencvenes években kezdtek elszaporodni, de akkoriban még nem háborús övezetekbe küldték őket, és főleg nem harci feladatokat láttak el. Elsősorban technikai támogatással, fegyverrendszerek tesztelésével, különleges egységek kiképzésével és logisztikai feladatokkal foglalkoztak.

A PMC-k alkalmazottjainak – a megbízás jellegétől függően – sokféle feladatuk lehet. Egyesek a hivatásos hadseregek különleges egységeinél tartanak kiképzéseket; mások kormányhivatalokat védhetnek vagy testőrként szolgálhatnak háborús övezetekben. A fejlődő országokban az értékes nyersanyagokat és erőforrásokat (például az iraki olajmezőket) PMC-kkel őriztetik.

Bár nem bevetésekre küldik őket, a PMC-k megkövetelik a bűnüldözésben vagy a hadseregben szerzett gyakorlatot. A brit PMC-k például előszeretettel alkalmaznak egykori SAS katonákat, azaz a brit különleges egység volt tagjait. A tapasztaltabb katonák magasabb fizetést is kapnak. Egy PMC-katona általában 600-700 dollárt kap naponta, az igazán profik egy ezrest is besöpörhetnek. Ebben nincsenek benne a juttatások, és lejönnek belőle a társadalombiztosítási és egészségügyi járulékok is. És spórolni kell a nyugdíjas évekre is.

(Fontos: ezek elsősorban a brit és amerikai PMC-k tarifái, a fejlődő országokban olcsóbb a munkaerő. A Defion Internacional például Peruból és más dél-amerikai országokból toboroz; ők csak havi ezer dollárt fizetnek egy katonának. Igaz, ez még mindig az ötszöröse annak, amennyit a hivatásos perui katonák keresnek.)

A levonások után a PMC-knél még így is jobban lehet keresni, mint a reguláris erőknél, ráadásul nem is vállalnak olyan veszélyes bevetéseket. A PMC-k eleve nem is indíthatnak támadó hadműveletet. Rendfenntartóként arra persze fel kell készülniük, hogy bármikor megtámadhatják őket, de ők maguk nem kezdeményezhetnek.

Rossz társaság

A PMC-kre éppúgy a katonai törvényhozás szabályai vonatkoznak, mint a reguláris egységek tagjaira. Támadó hadműveleteket a PMC-k nem indíthatnak, csak védekezhetnek, ha megtámadják őket, de egy háborús zónában nehéz pontosan megmondani, hogy ki lőtt először és mi történt pontosan.

Számos tisztázatlan ügy alapján sejteni lehet, hogy a PMC-k élete nem csak játék és mese. Néhány komolyabb túlkapás:

• Korrupció és államcsínykísérlet. A brit Sandline International 1997-ben csapatokat küldött a dél-csendes-óceáni Bougainville szigetére. Az Executive Outcomes, egy dél-afrikai PMC bérelte fel a 44, a szigetre küldött zsoldost; ők papíron békefenntartóként dolgoztak Afrikában, mégis sikerült olaj- és gyémántkereskedelmi ügyletekbe keveredniük. Amikor 2007-ben az Executive Outcomes államcsínyt akart végrehajtani Egyenlítői Guineában, az végképp betette a kaput: a Sandline-t és az EO-t vezető Simon Mannt, a brit hadsereg egykori tisztjét 34 év börtönre ítélték.
• Ártatlan civilek megölése. A Unity Resources Group egy dubaji központú, ausztrál tulajdonú katonai magáncég. Sok más PMC-hez hasonlóan ők is részt vettek az iraki háborúban. 2007. október 9-én a cég emberei Bagdadban agyonlőttek egy autóban két örmény keresztény nőt. Az eset hatására Irakban zavargások törtek ki – részben azért, mert a Blackwater nevű PMC korábban hasonló botrányba keveredett. 
• A Blackwater-botrányok. A fent említett eset vizsgálata még mindig tart, de a céghez fűződő kétes-mocskos ügyeknek komplett weboldala van. Nem véletlen, hogy a cég ma már Academi néven működik. Valószínűleg hamarosan kénytelenek lesznek ismét nevet váltani, mert 17 rendbeli szövetségi bűncselekménnyel, többek között fegyvercsempészettel vádolják őket. És feltételezik, hogy a négyszáz katona, akik most tűntek föl Ukrajnában, szintén az Academihez tartoznak.
• Bérgyilkosságok a CIA megbízásából.  Az Atlantic cikke szerint az iraki háborúban a CIA megbízásából a Blackwater katonáival likvidáltatták az al-Kaida több, magas rangú vezetőjét. Az ügyet hét éven át titokban tartották a kongresszus előtt, és a Blackwaternél végzett vizsgálat szerint nem voltak összefonódások. Ugyanakkor a cég több munkatársa is azt állítja, igazak a vádak. Ez persze nem megerősített információ – később az Atlantic is kiegészítette a vonatkozó cikket –, de jól illusztrálja, hogy milyen kockázatai lehetnek a zsoldosok alkalmazásának.

Fehér gallér, mocskos ügyek

A fentiek ellenére nem mindegyik PMC-nek az a célja, hogy félőrült ex-zöldsapkás biztonsági őröket küldjön minden sivatagi ellenőrzési ponthoz. Az International Intelligence például nemzetközi hírszerzéssel foglalkozik: ipari kémkedéssel, megfigyeléssel, vállalati bűnügyekkel. A megbízásaik többsége nemzetközi jogi cégektől érkezik, és elsősorban gazdasági bűncselekmények felderítésével foglalkoznak.

A brit katonai magáncéget, a 2002-ben alapított Aegis Defence Servicest a svájci AEGIS Group Holding támogatja; konkrétan 1 125 000 részvényük van a cégben. Az Aegis három év alatt 293 millió dollárt keresett az iraki háborúban, azzal, hogy az újjáépítéseket biztosították. Többnyire békefenntartói státuszban dolgoztak: őrizték a választások biztonságát, konvojokat felügyeltek, raktárakat őriztek. Gyakorlatilag jól megfizetett őrként látták el nagy hatékonysággal azt a munkát, amit a nemlétező helyi rendőrség amúgy sem tudott volna.

Ez egész ártatlanul hangzik, de nem árt tudni, hogy a jövőben komolyabb feladatokat is rájuk fognak bízni. Bár az Egyesült Államok már régen bejelentette, hogy kivonják a csapataikat Afganisztánból – beleértve a szárazföldi erőket és a légvédelmet is –, az Aegis emberei ott maradnak, és közösen fogják ellátni a védelmi feladatokat egy másik PMC-vel, a DynCorp Internationallel.

Ez az USA-nak nyilván kényelmes, de érdemes megemlíteni, hogy 2005-ben az Aegis rendfenntartóit is megvádolták több iraki civil megölésével. És ha már itt tartunk, a DynCorpnak sem tiszta a keze: két, egymástól független forrás is megerősítette, hogy néhány emberük szexrabszolga-kereskedelemmel foglalkozott Boszniában.

A PMC-kkel kapcsolatos aggasztó tényeket és spekulációkat hosszan lehetne sorolni.

• Áttekinthetetlenné teszik a hadműveleteket. Amikor háborúhoz toboroznak zsoldosokat, ott a katonák egy közös ellenséggel harcolnak. A PMC-k viszont tulajdonképpen munkaerő-kiszervezéssel foglalkoznak egy kormány megbízásából, magáncégként. Mivel a hivatásosok más feladatokat látnak el, mint a PMC-k emberei, nem tudnak információkat cserélni, pedig ez mindkét félnek hasznos lenne.
• Alááshatják a hadsereg morálját. Egy hivatásos katona kevesebbet keres a seregben, mintha elmenne egy magáncéghez dolgozni. Ez a PMC-k megerősödéséhez vezetne, akik versenyeztethetik a munkaerőt és csak a legjobbakat alkalmaznák. A seregbe meg mehetnek azok, akiket csak oda vesznek föl. És miért gondolnák úgy a jó katonák, hogy ötödannyi pénzért kéne keccsölniük a Hazáért, mikor elmehetnek egy multihoz, ahol úgyse fogják őket szuronyrohamra vezényelni?
• A zsoldosok drágák, és meg kell őket fizetni. Bár általában elmondható, hogy a jól megfizetett zsoldosok jó szolgálatot teljesítenek, történelmi példák igazolják, hogy nem árt időben fizetni nekik. Ha ez elmarad, akkor ugyanis nem köti őket a lojalitás a saját országuk iránt – elvégre nem azért harcolnak. És a megbízónak kellemetlen lehet, ha a katonái dezertálnak, vagy éppen ellene fordulnak.

Ma még az állam, holnap a Facebook

Sokan amiatt aggódnak, hogy ma még csak az állam, de holnap már egy másik magáncég is felbérelheti a PMC-k szolgáltatásait. Ma még csak az International Intelligence vállalatibűnözés-felderítő szolgáltatását, holnap már az Academi bérgyilkosát. A túlkapások és korrupciós ügyek láttán az aggodalom nem alaptalan; jó, ha az állam kiengedi a kezéből az erőszak-monopóliumot?

Mások azzal érvelnek, hogy a kellően szigorú törvényi szabályozás mellett a PMC-k működése jó a magáncégeknek és a hadseregeknek is; a zsoldosok már sokszor bebizonyították, hogy igenis jó szolgálatot tehetnek. De, és ez talán nem túl borúlátó figyelmeztetés, senki ne lepődjön meg, ha a jövőben a PMC-k újabb túlkapásairól, korrupciós ügyeiről vagy bérgyilkosságairól hallana.