Csalódottapa-szimulátor lett az istengyilkolásból

A többség már most az év legjobb játékaként, egyesek pedig a jelenlegi konzolgeneráció csúcspontjaként hivatkoznak a nemrég megjelent God of Warra. Pedig papíron ez sem több, mint az eddigi részek, vagyis csak egy nagyon morcos, nagyon maszkulin fickóval rendezünk vérfürdőt, hogy aztán konkrétan isteneket küldjünk újabb másvilágokba. Azonban a 13 éves játéksorozat legújabb része bőven túlmutat a szórakoztató, de kissé agyatlan mészárláson, és a fejlesztők olyan mesterművet tettek le az asztalra, ami évekig hivatkozási alap lehet az iparágnak.

Pedig a God of War meglehetősen nehéz helyzetben van a többi nagy költségvetésű játékhoz képest, mert kizárólag azok játszhattak eddig a sorozattal, akiknek Sony-konzolja (Playstation, Vita) volt. Ezért hiába alakult ki nagyon lelkes rajongói tábor a God of War körül, a Sony exkluzivitása miatt mindig csak a saját gémeruniverzumban számított etalonnak a játék. Ez a trend megváltozhat, miután hetek óta a következő kép jön szembe minden videojátékok iránt érdeklődővel internetszerte:

de mivel a Godmode-on nem szoktunk pontszámokat írni, inkább megpróbáljuk visszaadni az érzést, hogy milyen egy majdnem hibátlan popkulturális remekművel napokat eltölteni. Hiába volt PS1-em és PS2-m is, valahogy egész életemben kimaradt a God of War-sorozat, és kívülről nem is igazán tűnt vonzónak, hogy egy Valton Security-fejű barbárral gyilkoljam le a görög isteneket. Legalábbis én mindössze ennyit tudtam a sorozatról, meg azt, hogy tényleg minden csak a látványos erőszakról és harcrendszerről szól. A mostani God of War viszont egészen más, mint amire számítottam, és valószínűleg ezért hüledezik most nagyokat a gémer társadalom nagyobbik fele.

Te is fiam, Atreus?

Az eddigi játékok a görög mitológián belül játszódtak, a (soft) reboot viszont áthelyezi a történéseket az északi mitológiába. A főszereplő, Kratos nem csak szakállat növesztett, de az is kiderül, hogy van egy Atreus nevű fia, akivel az édesanyja hamvait indulnak szétszórni a kilenc mitológiai világ legmagasabb fokára. És ez már papíron is elég szórakoztató, ugyanis Kratos igazi egydimenziós figuraként lett ismert az elmúlt 13 évben, akit tényleg csak a bosszú és a harc hajt, más öröme nincs az életben. Itt viszont Kratosnak be kell töltenie az apa szerepét is, amitől a játék bőven túlmutat a sima öldöklésen, még úgy is, hogy maga a történet tényleg nem több annál, hogy két karakter eljuttat valamit A-ból B-be.

Ami egészen zseniális a God of Warban, hogy az írók tökéletesen ráéreztek a helyzet abszurditására. Itt van az egydimenziós gyilkológép, akinek mostantól gyereknevelésre is kell figyelni. Kratos nem lehet egyik pillanatról a másikra a könnyeivel küszködő apuka, aki a gyerek minden elrontott lépésére meleg öleléssel, kedves szavakkal, atyai csókkal reagál, meg kell maradnia némileg annak a karakternek is, amiért annyian szeretik. Így kapunk egy "Csalódott Édesapa Szimulátort", miközben természetesen folyamatosan megy a harc. Egyszerre lenyűgöző és megható, ahogy 30-40 játékóra alatt a két karakter kapcsolata változik, szó szerint a szemünk láttára válik két idegen emberből egy család, válik szigorú őrmesterből aggódó apává Kratos, csetlő-botló gyerekből pedig harcedzett férfivé Atreus. Mindez nagyon természetesen történik, fantasztikusan megírt dialógusokkal, és még az is összejött az alkotóknak, hogy az apáskodó Kratosból népszerű mém váljon, mint ez a zseniális supercut, amelyben valaki összevágta, hányszor hívja szimplán "fiúnak" Kratos a saját gyerekét a rendes neve helyett. El lehet képzelni milyen megható pillanat, amikor aztán először Atreusnak szólítja a kölyköt valamikor a játék közepén.

Arról pedig nem is beszéltünk, hogy a nem túl bonyolult történet elég erős csattanóval ér véget, és rendre bukkannak fel kifejezetten szórakoztató szereplők, és az északi mitológia hátterét olyan természetesen, érdekesen, egyáltalán nem arcbamászóan mutatja be a játék, hogy még azoknak is informatív lehet, akiknek herótja van a Thor-filmektől.

A végső ütést azonban még is csak azzal viszik be, hogy bravúros módon sikerült megzavarni a femináciktól rettegőket és az SJW-aktivistákat is, hiszen a God of War azért mégis csak a maszkulinitás csúcspontja, amelyben egy bitang kigyúrt gyilkológép kipipálja a sztereotipikus férfiasság minden rubrikáját, de közben le is bontja a falakat, amelyek gátolták abban, hogy empatikus, érzelmes, másokért aggódó személyiség lehessen. Márpedig 2018-ban legalább akkora bravúr megfelelni a tébolyodott alt-rightosoknak, mint a hasonlóan megvadult SJW-harcosoknak.

Ez az igazi halotti Thor

Anélkül, hogy játszottam volna a korábbi részekkel, azért azt el tudom képzelni, hogy a sorozat népszerűségét mégis csak annak köszönhette, hogy állati jól lehetett benne látványosan harcolni, kaszabolni, elleségeink vérében zuhanyozva teli torokból üvölteni. Azt olvastam sok helyen, hogy eléggé változtattak a kamerán, a harcrendszeren, a gombkombinációkon, de nekem speciel pont kézreáll, hogy L1-gyel védekezik, R1-gyel és R2-vel pedig kicsit vagy nagyot csapok, minden más pedig extra. Kicsit emlékeztet a legutóbbi Assassin's Creed harcrendszerére, amit meg a Dark Soulstól koppintottak, de hát manapság mindenki a Dark Soulst próbálja másolni, nincs ebben semmi újdonság.

Amiben viszont jobb a God of War, hogy igazságos a rendszere, sokszor kifejezetten nehéz, de folyamatosan arra nevel a játék, hogy újabb és újabb stratégiákkal, képességekkel, taktikával próbáld meg legyőzni azt, amit az előző öt alkalommal nem sikerült. Ehhez jól jön a Witcher 3-ból kölcsönzött a bestiárium, egy kódex minden felbukkanó szörnyről és lényről, a gyengeségeikről, erősségeikről, amiben ráadásul folyamatosan frissíti magát minden bejegyzés attól függően, hány lényt hogyan és mikor zúztunk le. Bónuszként segít nekünk az íjász Atreus is, akinek a képességeit és felszerelését ugyanúgy tudjuk fejleszteni, mint a sajátunkat.

Tényleg nehéz szavakat találni arra, hogy milyen adrenalinlöket minden egyes harc a God of Warban. Mint Thor kalapácsa, olyan nekünk Kratos baltája, vagyis el tudjuk dobni, majd utána visszahívhatjuk a kezünkbe. Már ez az apró részlet olyan, hogy ha Marvel lennék és akarnék egy rendes Thor-játékot, ezt tuti ellopnám. Minden ütésnek, csapásnak, kivédett támadásnak súlya van, és az sem ront az élményen, hogy egy-egy komolyabb kombó közepén az ellenfelünket már a levegőben csapkodjuk, mire sikerül szó szerint porrá zúzni. Még minimális quick time eventek is vannak, de ezek inkább hozzáadnak az élményhez, mintsem a fejlesztői lustaságot pótolják ki, ahogyan ez a QTE-k esetében lenni szokott.

Személy szerint mindig többre tartottam a jó történetet a jó harcrendszernél, de a God of War egyik óriási erénye, hogy a végigjátszása után is vissza-visszamegyek felfedezni ismeretlen területeket, hátha szétcsaphatok még pár idegesítő elf között, akik képesek pár másodpercre teljesen elsötétíteni a képernyőt, hogy vakon ugrálva éljem túl a támadásaikat.

Apropó felfedezés! Az északi mitológia alapja az Yggdrasil, ami összeköti a kilenc világot egymással, köztük ugyebár azt a Midgardot is, ahová a Föld tartozik. Nekem még nem sikerült mind a kilencet felfedeznem, és lehet, van olyan, amit majd csak DLC után lehet eljutni, de az alkotók gondoskodtak arról, hogy minden világ, minden pálya egyedi legyen. Bámulatos, ahogy a játék a színekkel, a világítással bánik, olyan gyönyörű a grafika még egy szimpla PS4-en is, hogy az Uncharted-sorozat elbújhat Odin fenekébe szégyenében. Az átvezető videók és a játék közti átmenet teljesen természetes, az egész játék filmszerűen egy nagy snitt, ami már önmagában óriási bravúr.

A másik bravúr, hogy sikerült feltalálni a lineáris játékmenet és a nyitott világ közti tökéletes átmenetet. A God of War nem teljesen open world, hiszen már csak a világot közti utazás miatt is képtelenség egy összefüggő pályát létrehozni, azonban a készítők rájöttek, hogy lehet valami félig lineáris: van egy adott útvonal, amelyen végig kell haladni, de ha a játékosnak van kedve elkolbászolni, akkor adjuk meg erre a lehetőséget. 

Egy jó tanács mindenkinek: tessék csak rendesen körbenézni legalább Midgard vizei körül található partszakaszon, én még egy héttel a játék végigvitele után is találtam egy olyan küldetést, amiben egy sárkányt kellett kiszabadítanom, és ledöntenem Thor szobrát.

Tényleg az év játéka?

Hát, a Red Dead Redemption 2 előtt nem szabadna ilyet kijelenteni. Az én ízlésemnek kicsit túl sokszor bukkantak fel ugyanazok az ellenségek, bántóan kevés északi istennel találkoztam, a falmászós részek érdektelenek, és kicsit túl sokat kellett a már megismert pályán visszafelé haladnom, ráadásul a térkép sem segített sokszor a tájékozódásban. Talán Stöckert kollégával beszéltünk róla, hogy jó, jó, hát azért annyi rossz van benne, hogy nem mindenhova lehet felmászni, ahová tényleg szeretnénk. Ennyi. Az első pár nap játék után mindössze ennyi negatívumot tudtunk ketten felhozni a játék ellen.

Ha azt nézzük, hogy az AAA-s (tehát a nagy költségvetésű, ismert franchise-okra épülő) játékipar egyre inkább abba az irányba tart, hogy félkész játékok jönnek kirengeteg mikrotranzakcióval, és a nagyobb stúdiók szerint egyre kevésbé akarnak az emberek egyedül játszani egy jó történeten keresztül, a God of War olyan, mint friss hegyi levegőhöz jutni egy oszladozó Lada mögött rostokolva a dugóban. Ez az akciójáték műfaj csúcspontja, egy lenyűgöző történet, lenyűgöző látvánnyal, lenyűgöző harcrendszerrel, béna mikrotranzakciók meg kötelező online részek nélkül. Ez önmagában dicséretes, amikor lépten-nyomon azt próbálják lenyomni a gémerek torkán, hogy a single player műfaj halott, mindenki kizárólag arra vágyik, hogy frusztrált idiótákkal meg rasszista hülyegyerekekkel játssza a hónap legújabb battle royale rémségét meg a Call of Dutyt, aminek már 4 órás single player kampánya sem lesz, cserébe ugyanúgy 60 dollárba kerül, és további 10 ezreket lehet majd elkölteni benne fegyverekre, sisakokra, anyámkínjára.

Éppen ezért kezeljük a helyén a God of Wart, mert valahol tényleg elszomorító, hogy a kifejezetten nem online-ra kitalált, történetalapú, látványos, AAA-minőségű kaland- vagy akciójátékokra már csak akkor van esély, ha a Sony belerak egy csomó pénzt, hogy cserébe csak azok játszhassanak vele, akiknek van PlayStationjük. Ilyen a Last of Us, az Uncharted- vagy az Infamous-sorozat, a Bloodborne, a Heavy Rain vagy a Horizon Zero Dawn, vagyis az utóbbi évek legjobb játékai. Jöhet itt a GTA milliárd dolláros mikrotranzakciós bevételeivel, a Fortnite meg a PUBG popkulturális hatásával vagy a WoW a tíz éve folyamatosan többmilliós táborával, semmi sem érhet fel azzal az élménnyel, hogy az ember leül a konzolja vagy PC-je elé, mert van pár óra szabadideje, és azalatt fantasztikus írók és fejlesztők munkáját élvezi harc vagy éppen átvezető videókon keresztül. Miközben az online-ra rákattant barátai másfél órája nem tudnak CoD-ozni, mert lassú a szerver, nem ér rá a Béla, vagy nincs pénze Janinak a legújabb puskára.

Szóval ha valaki eddig nem vett konzolt, és a Red Dead Redemption 2 miatt a PC szóba sem jöhet, a God of War önmagában egy ok a PlayStation mellett, mert úgy néz ki, a Sony holdudvara az utolsó hely a játékiparban, ahol még van igény történetre, karakterekre, és van kapacitás arra, hogy ezeket remek játékélménnyel és fantasztikus grafikával támogassák meg. Soha ennyire nem volt jó érzés isteneket gyilkolni, és alig várom, mi jöhet még a franchise-tól a jövőben.