Teljesen beszippant ez a Neurománc

A műfajteremtő William Gibson legjobb regényeit (például a Neurománcot) idézi a Cyberpunk 2077, amelyben Keanu Reeves egy vagány rocker, lázadó és terrorista, Johnny Silverhand digitális szellemét alakítja. A CD Projekt Red szerepjátéka Night City metropoliszában játszódik, és „V”-t: az általunk kialakott, tetszőleges múltú és nemű zsoldost irányíthatjuk. Xbox Series X-en, Xbox One X-en, PS4 Prón és Google Stadián is teszteltük a játékot.

A hihetetlenül sikeres Witcher 3 fejlesztői 2012-től tervezték, és négy évig fejlesztették a Cyberpunk 2077-et, minden idők egyik legjobban várt szerepjátékát, amely egyben a Cyberpunk 2020 című asztali szerepjáték alapján készült.

Mivel kamaszkorom óta hatalmas William Gibson- és Neurománc-rajongó vagyok, a nyolcvanas-kilencvenes években népszerűvé vált sci-fi-irányzat is a kedvenceim közé tartozik, továbbá szerintem a Witcher 3 is minden idők legjobb szerepjátéka, így én is tűkön ülve vártam, hogy végre-valahára megjelenjen a CD Projekt RED következő alkotása. A nyár elején még a speciális dizájnnal ellátott Cyberpunk 2077-es Xbox One X-et is megvásároltam (akkor még azt hittem, hogy majd szeptemberben már játszhatok vele, ugyanis az volt a második megjelenési dátum), ám végül a következő generáción: Xbox Series X-en teszteltem a legtöbbet a játékot.

Nem is bántam meg a generációs ugrást... De mielőtt kicsit részletezném az óriási blamát, amelyet a Cyberpunk 2077 megélt (attól függetlenül, hogy a játék eladásai egyébként kirívóan jók), nézzük meg először: mi az, amit nagyon eltaláltak ebben a sci-fi-szerepjátékban, és mi az, ami kevésbé működik? 

„Ez a város egy távoli bolygó, itt élni nem rossz, és itt élni nem jó” (Európa Kiadó)

A Cyberpunk 2077 eseményei a címben szereplő évben Night City kitalált városában játszódnak. William Gibson regényeihez hasonlóan ebben az univerzumban és metropoliszban is ázsiai megavállalatok irányítanak mindent és mindenkit a kormányok, politikusok helyett, virágzik a bűnözés, a prostitúció és a drogkereskedelem – illetve ezek különféle digitális változatai is.

A bandákba verődött bűnözők, hackerek és zsoldosok, sőt, még az átlagpolgárok is a legváltozatosabb kibernetikus végtagokat vagy belső szerveket használják, és „adatszilánkokat” (egyfajta adatokat tartalmazó jövőbeli USB drive-okat) tudnak csatlakoztatni a tarkójukon lévő porton keresztül az agyukhoz, így virtuális szoftvereket indíthatnak el, vagy akár mások digitális emlékeiben is kutathatnak.

Az irányítható főszereplő V, egy tetszőleges nemű és múltú zsoldos: a játék elején mi magunk választhatjuk ki, hogy városi srác, corpo vagy nomád karaktert indítunk. A háromféle karakter interaktív előtörténete teljesen másmilyen – már csak emiatt is érdemes új karakterrel legalább belenézni a játék legelejébe.

Keanu Reeves overdrive

A játék másik főszereplője nem más, mint a Keanu Reeves által alakított Johnny Silverhand: egy régóta halott rocker és terrorista digitális szelleme, akit a játék bizonyos szakaszaiban irányíthatunk is. Hozzá kötődik a Cyberpunk 2077 fősztorija is, amelyet a Witcher-játékokról elhíresült CD Projekt Red ismét vérprofin írt meg. 

az egész Silverhand-sztoriszál, a párbeszédek, a városon és az alvilágon is uralkodó japán techvállalat, a játék univerzuma az író nyolcvanas években megjelent alkotásait idézi. Mindezt ráadásul úgy, hogy emellett a Cyberpunk 2077 története egészen egyedi, és nagyszerűen illeszkedik ebbe a cinikus, kegyetlen, disztópikus világba. Talán az egyetlen része a Cyberpunknak, amellyel a csalódott gamerek is maximálisan elégedettek, az a főtörténet: egyértelmű, hogy a CD Projekt Red még mindig a videójátékos történetmesélés mestere.

Sokat nem akarok elárulni a sztoriból, csak annyit, hogy ahogy az Gibson regényeire is jellemző: itt hősök és antihősök nincsenek, csak átvert balekok, akik nagy vagánynak hiszik magukat, irgalmat nem ismerő cégvezetők, akik saját szeretteikben sem bízhatnak, olyan kormányzati félkatonai szervezetek, amelyek sokszor még a bűnözőknél is piszkosabb módszerekkel dolgoznak, rafinált prostik és félig már kiborgtestű, profi hackerek. Az eseményeket mi alakítjuk a választható párbeszédek során, és ahogy azt a CD Projekt Redtől megszokhattuk: 

Polihisztor?

A Cyberpunk 2077 játékmenetében rendkívül ambiciózus vállalkozás, hiszen használ klasszikus szerep- és akciójátékos elemeket, van benne egy adag Grand Theft Auto (ugyanúgy elvehetünk különféle járgányokat, csak éppen belső nézetből), egy csipetnyi Thiefre vagy Deus Exre emlékeztető, belső nézetes lopakodás és persze hackerkedés óraszámra.

Bár engem teljesen magába szippantott a Cyberpunk 2077 univerzuma, és összességében élveztem a játékot, azt el kell ismernem, hogy 

A különféle autók irányítását például szokni kell: párszor előfordult, hogy a gyalogosok közé hajtottam véletlenül, aztán a gázolás után rám szállt a rendőrség, és szitává lőttek.

Másrészről viszont a mesterséges intelligencia nem mindig brillírozik – és az említett járókelők esetében ez még enyhe kifejezés. Jó párszor előfordult, hogy hiába dudáltam rájuk, vagy lőttem le közvetlenül mellettük valakit, rá sem bagóztak – mintha mi sem történt volna, álltak, és néztek ki a fejükből.

A különféle ellenségeket is elég könnyű kicselezni – sokszor elég, ha csak mögéjük lopakodunk, és hátulról csendben eltörjük a nyakcsigolyájukat, vagy elkábítjuk őket. Éppen ezért az egyébként rendkívül komplex szerepjátékos karakterfejlődés kicsit feleslegesnek is tűnhet, ha a lopakodást részesítjük előnyben, továbbá ilyenkor a játékban megtalálható irgalmatlan mennyiségű fegyvernek vagy spéci öltözéknek sincs túl nagy jelentősége.

Mindettől függetlenül a CD Projekt Red RPG-je rendkívül élvezetes és addiktív, illetve olyan egyedi megoldásokat is tartalmaz, mint tárgyak, hangfoszlányok vagy egyéb nyomok után való kutatás mások digitalizált emlékeiben, amit úgy oldottak meg, mintha egy virtuális térben videóvágó szoftverrel dolgoznánk. Az ilyen és ehhez hasonló egyedi ötletekért tehát bőven jár a piros pont a CD Projektnek.

PlayStation 4: „Számláló nullára”

Aki viszont egy kicsit is követte a játékvilág eseményeit, biztosan hallott már a játék előző generációs konzolos grafikáját érintő, egyre dagadó botrányról. Kicsit paradoxon is: bár a játékot az előző, PS4/Xbox One generációra fejlesztették (nextgen konzolos verzió nem is készült belőle), mégis, pont ezeken a masinákon fut kegyetlenül rosszul. Annak ellenére, hogy a Cyberpunkot már 2012-ben elkezdték tervezni, a 2013-ban megjelent gépeken minden olyan csúfsággal találkozni lehet, ami csak egy gamer rémálma: szaggatás, csigalassan (vagy sehogy sem) kipakolt textúrák, alatta ocsmány 3D-s vázzal, bugok, fagyások – és még sorolhatnám.

Én magam ugyan nem találkoztam ilyenekkel, mert Xbox Series X-en szerencsére aránylag hibamentesen és szép grafikával megáldva pörög a lengyel RPG, de van pár olyan ismerősöm, aki PS4-en vagy PS5-ön (!) futtatta, és ők bizony ejtettek pár krokodilkönnyet a sok fagyás és egyéb hiányosságok miatt. Viszont én PS4 Prón is kipróbáltam a Cyberpunk 2077-et, és ott viszont érdekes módon élvezhető és aránylag szép volt a játék. Végül megnéztem Stadián is: ha nem is volt tökéletes a grafika (a ray tracing bizony hiányzott), de ez a verzió is a jobbak közé tartozik.

A jövő hírnöke?

Ennyire elszúrt startot már rég láttam – a Cyberpunk 2077 bizony nem ezt érdemelte, mert egyébként egy elképesztően profi történetű, kiváló kaland- és szerepjáték. Ezt a játékot 

amíg ki nem gyomlálják a sok bugot, illetve amíg nem optimalizálják kellőképpen a képfrissítést minden platformon. (Mindenesetre várjuk a további szoftveres javításokat – főleg a beígért nextgen konzolos patchet, amelynek hála végre megjelenik a ray tracing Xbox Series X-en és PS5-ön is.)

Vagy a másik opció az lehetett volna, ha elengedik a régi generációt (hiszen PC-n és az új generációs Xbox Series X-en a játék pazar) – csak hát azzal ment volna ugye a levesbe 140 millió PS4- és Xbox One-felhasználó is.   

A nagy kérdés most már csak az, hogy megérte-e lejáratni a CD Projektet, a Cyberpunkot és 25%-ot bukni a tőzsdén csak azért, hogy kierőszakolják az elmúlt generációra is ezt a nagyszerű játékot? A kérdés költői...