További Jog cikkek
A magánszférájuk sértetlenségére kényes aktivisták egyre hangosabban lázadoznak amiatt, hogy életüket térfigyelő, lopás- és betörésgátló kamerák kereszttüzében kell leélniük. Mivel a hatályos törvények alig foglalkoznak a kérdéssel, az aktivisták egy része fegyvert fog a megfigyelő kamerákra: egy másik kamerát.
Megfigyelőkamera-megfigyelő túrát szervezett április közepén Steve Mann professzor a Seattle-ben megrendezett Computers, Freedom and Privacy (Számítógépek, szabadság és magánszféra) elnevezésű konferencia résztvevőinek. A kalandra vállalkozók fényképezőgépekkel, illetve a nyakba akasztható belépőjükre applikált minikamerákkal indultak a térfigyelő és lopásgátló rendszerek nyomába, azzal az elhatározással, hogy felvételeket készítenek a róluk felvételeket készítő eszközökről. Maga Mann, a Torontói Egyetem tanára és a Massachusettsi Műszaki Egyetem viselhető hardvert fejlesztő laborjának egyik alapítója olyan saját gyártmányú szemüveget viselt, ami egy beépített kamerával készít digitális felvételeket, és azokat további feldolgozásra vagy tárolásra egy számítógépbe továbbítja.
Kamera a plüssmackóban és a Kijárat táblában
Az elektronikus megfigyelő eszközök elleni demonstratív akciónak sok gyakorlati haszna nem volt, bár arra felhívta a figyelmet, hogy egyre több üzletben használnak figyelőkamerákat, amelyeket leggyakrabban az egyik oldalról átlátszatlan üveg mögé, máskor plüssállatokba vagy az ajtón elhelyezett "Kijárat" feliratú táblákba rejtenek.
Ráadásul a figyelők egyáltalán nem örülnek annak, ha visszafigyelik őket. A Wired beszámolója szerint nem egy boltvezető biztonsági őrrel távolíttatta el az akadékoskodókat, akik ellátogattak a Nordstrom és a Gap üzleteibe, illetve egy Mont Blanc-tollakra szakosodott boltba is. Mann viszont azt tartja: ha valaki felvételeket készít róla, viselje el, hogy ő visszafényképez. A professzor szerint a megfigyelés - franciául 'surveillance', fentről való lenézés - elleni harc adekvát eszköze a 'sousveillance', ami alulról felfelé való nézésnek fordítható, az eredmény pedig az 'equiveillance', vagyis az egyenlőségen alapuló, kölcsönös kukkolás.
Figyelnek - nyilván tartanak
Mit mond a törvény?
A felvételkészítésre vonatkozó, Polgári Törvénykönyvről szóló 1959-es törvény szűkszavúan csak annyit mond, hogy személyiségi jogokat sért a képmással vagy hangfelvétellel való visszaélés, a nyilvánosságra hozatalhoz pedig az érintett hozzájárulása kell. A rendőrségnek a rendőrségi törvény, a közterületeseknek a rájuk vonatkozó paragrafusok teszik lehetővé a felvételkészítést, a sportlétesítmények üzemeltetőit pedig a sporttörvény egyenesen kötelezi arra, hogy kamerázzák a szurkolókat. Ennél részletesebb jogszabályok híján a témában Majtényi László volt adatvédelmi biztos 2000-es ajánlása az iránymutató: eszerint a kamerázók mindenképpen személyiségi jogokat sértenek, ha rejtetten működtetik a berendezéseket. A közintézményekben és nyilvános magánterületeken csak rögzítésre nem alkalmas kamerák telepíthetők, de erről is tájékoztatni kell az érintetteket. Magánterületen biztonsági céllal lehet ugyan videózni, de a felvételeket csak addig szabad megőrizni, ameddig feltétlenül szükség van rájuk, és azt is lehetővé kell tenni, hogy az érintett kérhesse az anyag törlését.
A No Kamera külföldi példák ismeretében alakult meg - az egyik legismertebb amerikai szabadságjogi szervezet, az ACLU például már pereket is indított olyan ügyekben, amelyekben szerinte diszkriminatív megfigyelésre került sor, mások pedig olyan térképeket tettek fel a netre, amelyek segítségével kiválasztható egy-egy kameramentes útvonal. A hazai csoport megalakulásához ezzel együtt közvetlen kiváltó okok vezettek: Lenkovics Barnabás általános ombudsman egy 2001-es tájékoztatójában azt írta, hogy a személyes jelenlétet helyettesítő technikai megfigyelés nem minősül adatkezelésnek, és így személyiségi jogi, illetve adatvédelmi szempontból nem kifogásolható.
"Ezzel egyáltalán nem értünk egyet" - mondta a jogász. "A kamerás megfigyelés ugyanis teljes mértékben különbözik a rendőri jelenléttől, inkább titkos nyomozati tevékenységhez hasonlít, mivel a kamera esetén nem tudjuk, hogy hová néz, viszont - ellentétben az emberrel - mindent lát. Azzal sem értünk egyet, hogy az ilyen jellegű kamerás megfigyelés nem minősül adatkezelésnek, hiszen ebben az esetben is személyes adatokon végzett műveletről van szó" - mondta Simon. A No Kamera webszájtján, a figyelnek.hu-n (ami most technikai okokból nem elérhető) a csoport elkezdte összegyűjteni a Budapesten elhelyezett megfigyelő kamerákról készített fényképeket amelyeket térképen is megjelenítenek.
Több kamera, kevesebb bűn?
A jogász szerint nem állnak meg a lábukon azok az érvek, amelyek a bűnözés visszaszorításával, illetve a gonosztevők utólagos azonosíthatóságával próbálják indokolni a kamerás megfigyelést. "Semmiféle adatunk nincs arra vonatkozóan, hogy a kamerák jelenlététől valóban csökken-e a bűnözés, vagy csak átrendeződik", mondta Simon. "Amikor a bűncselekmények számának csökkenéséről szóló híreket olvassuk, azt sem tudjuk, milyen bűncselekményekről van szó. A kamerák jelenléte egyetlen terrortámadást vagy bankrablást nem akadályoz meg. Sokkal inkább hatással van viszont a mindennapi életvitelre: arra kényszerít, hogy a társadalmi elvárások szerint éljünk."
Bár a rendelkezésre álló statisztikák szerint ennyire nem egyértelmű a helyzet, annyi bizonyos, hogy a kamerák jelenléte és az általuk szemmel tartott területen elkövetett bűncselekmények száma között alig mutatható ki közvetlen összefüggés. A brit belügyminisztérium idén februárban közzétett jelentése arról számol be, hogy a megvizsgált tizenhárom bekamerázott területből csak hat olyan akadt, ahol szignifikánsan csökkent a bűncselekmények száma; míg a többi hét területen nemhogy változatlan maradt volna, hanem egyenesen nőtt. A jelentés szerint a bekamerázott területeken kevesebb előre megfontolt akció - például autólopás - történt ugyan, de a hirtelen felindulásból elkövetett cselekmények számában nem volt lényeges változás.
Panopticon: a Nagy Testvér nagyapja
A kamerás megfigyelő rendszereket működési elvük miatt gyakran hasonlítják a Panopticonhoz, ahhoz a börtönhöz, amelynek terveit a XVIII. század végén rajzolta le Jeremy Bentham angol filozófus. A Panopticon (mindent látó) olya körkörös alaprajzú építmény lett volna, amelyben külső és belső ablakok révén el lehetett volna érni, hogy a cellába zárt rabokat akár egyetlen börtönőr is megfigyelhesse úgy, hogy ők nem tudnak róla. Bár a Panopticon sohasem épült fel, ma is vannak olyan börtönök a világon - Ausztráliában, az Egyesült Államokban, Indiában és Nagy-Britanniában -, amelyek a Bentham-féle terv szerint működnek.
A gyakorlati alkalmazásnál is érdekesebb az elv, miszerint a Panopticon őre a "láthatatlan mindentudás" érzésével végzi munkáját, ami megelőlegezi az orwelli Nagy Testvér eljövetelét. Michel Foucault Felügyelet és büntetés című munkájában egyenesen arra a következtetésre jut, hogy - legalábbis elméletben - a börtönök mellett a hadsereg, az iskolák, a kórházak és a gyárak is a Panopticon mintájára jöttek létre (a kötet megírásakor a kamerás megfigyelés még gyerekcipőben járt.) A francia társadalomtudós szerint a Bentham-féle börtön célja, hogy a tudatos és folyamatos láthatóság érzetét keltse a rabokban, ami automatikusan biztosítja a megfigyelőknek a hatalmi pozíciót. A benthami értelmezésben a hatalomnak láthatónak de bizonyíthatatlannak kell lennie, írja Foucault, vagyis a rabok sohasem tudhatják, figyelik-e éppen őket, de abban biztosak lehetnek, hogy ez bármikor megtörténhet.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
