Erotikus tárgy vagy telefon az iPhone?

Fáradt az arcod, mondom Handrásnak, akinek szépen ívelt táskák nőttek a szeme alá. Talán ha három órát aludtam, ismeri be, ami nem meglepő: másfél hete készül arra, hogy az országban az elsők között megtapogathasson egy iPhone-t, előző este aludni olyan lett volna, mint amerikai focit nézni a nászéjszakán: modortalan.

Bátortalan nyomkodás

Hol van, kérdezem, és közben már keresem a 3,5 colos kijelzőt a kereskedésben, de az elveszik a főnöki fotelben szunyókáló macska, meg a falnyi monitor között. Meglátom, felkapom az asztalról.

Megnyomom a felületen található egyetlen gombot, életre kel a kijelző. Gyönyörű, vaskos színek, éles kép, Handrás ujjlenyomata a bal alsó harmadban. Az iPhone még lockolva van, el kell húznom a virtuális csúszkát ahhoz, hogy a menühöz férjek. Rányomom a 3,5 colos panelre a mutatóujjamat, laza mozdulattal eltolom a gombot, és már fel is oldott a készülék. Aztakurva, mondja a bennem élő, meglepően mocskos szájú hatéves gyerek.

A telefon elég nagy utat tett meg, csak hogy az országban elsőként tesztet írhassunk róla, ráadásul most nem is telefon: a roaming nem működik, úgyhogy se hívások, se sms, csak mi vagyunk meg ő. Június harmincadikán vásárolta az Egyesült Államokban, New Yorkban egy Tökfej becenevű lány, aki a szállításért cserébe azt kérte, hogy a cikkben jelenjen meg a neve. Hát megjelent.

Nem gumi

A 11x6 centis készülék egyszerűen gyönyörű, most még nem sejtem, hogy az órákon belül érkező, fikázásért felelős telefonorientált kolléga sem tud majd egy rossz szót sem szólni a formára, vagy a grafikus felhasználói felületre. Az iPhone kerete ezüstösen csillog, igaz, a dobálós tesztek szerint ha a kijelző nem is törik könnyen, a díszítőelem hajlamos karcolódni. Persze lehetett volna gumiból csinálni, de akkor meg olyan lenne, mintha gumiból csinálták volna.

A telefon megdöbbentően vékony, egy centiméter mindenképp kevés ahhoz képest, hogy mekkora kijelző van a készülékben. Zsebre vágom, sétálgatok pár métert az üzletben, nem tűnik zavarónak. Persze napokig kellene cipelnem ahhoz, hogy kiderüljön, mekkora terhet jelent a 135 grammos iPhone, elvihetem? Jó poénnak találom, de az utánam érkező 10-15 ember is elsüti ugyanezt, úgyhogy lapozzunk.

Csúszka megint ki, lássuk, mire képes a cucc. Természetesen az érintésérzékeny kijelzőre vagyok leginkább kíváncsi, gyorsan belépek a Photos menüpontba, aztán elkezdek lapozgatni a képek között. Nem igaz. Tényleg azt csinálja, amit kell. Biztos voltam benne, hogy a technológia nem lehet ennyire kiforrott, a gép mégis magától értetődően megteszi, amit elvárok tőle. Pöckölöm a kijelzőt az ujjammal, a képek meg ennek ritmusára csúsznak ki, meg be, nincs semmi várakozás, semmi töltögetés, minden olyan magától értetődően történik, ahogy azt az Apple operációs rendszerénél, a Mac OS X-nél megszoktuk. Naná, annak egy módosított változata van az iPhone-on is, el is foglal 700 megabájtot a háttértárból, ami a 4 gigabájtos verziónál már a teljes kapacitás 17 százalékát jelenti.

Hibás mozdulat

Handrás arra bíztat, hogy forgassam el a telefont, akkor elfordul a kép is. Kipróbálom, de nem történik semmi. Visszadöntöm, újra próbálkozom, de megint semmi. Kiderül, hogy rosszul forgatom, pedig esküszöm, eddig fogalmam sem volt arról, hogy nem tudok forgatni. Meg kell tanulni ezt is, és ha az iPhone-t a talajhoz képest állítva, nem fektetve tartom, megérti a készülék, hogy mit is akarok.

Elfordul a kép. Most már azonnal, várakozás nélkül, és szépen kitölti a 3,5 colos kijelzőt. Amíg el nem lopták (égjetek a pokol tüzén!), volt egy iPod nanóm, azokon is lehetett fotókat nézni, talán ha kétszer használtam a funkciót, hála a másfél colos kijelzőnek, de az iPhone egész más, ezen már tényleg érdemes megnézni az albumokat. Csak azt sajnálom, hogy nem lehet hozzá ugyanúgy dalokat rendelni, mint az igazi Mac OS X-ben az iPhoto alatt, meg hogy nem tudja úgy lejátszani a képeket egymás után, hogy közben a fotókba belenagyítva mozgatja azokat a kijelzőn. Hülyeségnek tűnik, de van egy ismerősöm, aki csak emiatt a funkció miatt akart Macintosht vásárolni, annyira megnöveli az élményt a zene és a mozgatás.

Persze másfajta slideshow van, és magunktól azért még bekeverhetünk valami dalt. Kilépek a fotókból, átugrom az iPod-menüpontba. Három perc. Nagyjából ennyi volt megtanulni kezelni a készüléket, a zenék között kutatva már rutinosan lépek ki és be a kategóriákba. Oldalra fordítom a lejátszót, most az albumképek jelennek meg, ezeket löködve tudok lépegetni előre és hátra, komolyan mondom, hol volt ez a kijelző az elmúlt 15 évben? Nem hülye gombok, nem nyomorult ceruzák, csak az ujjam, meg az iPhone, ez már kész pornó.

Elindítunk egy dalt, megszólal a külső hangszóró. Hát, nem mondom, hogy a zenehallgatás új szintjét van szerencsém megismerni, de egész jó, nagyjából hozza azt a hangerőt és minőséget, mint egy laptop, csak még annál is kevesebb a mély benne. Arra bőven jó, hogy megmutassuk egy ismerősünknek a kedvenc dalunkat, minden más esetre meg ott a fülhallgató, azzal pont úgy szól, mint egy iPod.