További Net cikkek
Hugh MacLeod tévéreklámokat írt 15 évig Chicagóban és New Yorkban, majd a 90-es évek vége felé elkezdett névjegykártyák hátuljára képregényeket rajzolni. Ezekből nőtt ki a Gapingvoid, Hugh blogja, ahol részben kacagva temeti a hagyományos reklámipart, részben próbálja kitalálni hogy mi lesz utána. Nem a képregényekből akar megélni, azokat mindenki ingyen letöltheti az oldaláról.
"A geek vacsorára jöttem," mondom a lánynak az ajtóban. "Ja, a Microsoft bulira? Fent van az emeleten." Fehér patkónyomok vezetnek a lépcsőig a marhakoponyákkal és egyéb texasi kellékekkel díszített falak között. Leteszem a 20 fontos beugrót, feltűzöm a névkártyámat és szétnézek.
Quesadilla és kommunikációs forradalom
Robert Scoble a bárpultot támasztja és vigyorogva gesztikulál egy finom vonású brit programozónak, a nyakában a Microsoftos belépőkártyája lóg. A teremben vagy 150 ember hömpölyög; üzletemberek, IT-tanácsadók, programozók, újságírók, befektetők. Malomkeréknyi tálcákon kínálják a spenótos és csirkés quesadillát, repülnek a névjegykártyák, guacomolétól ragacsos kezek csapnak össze. Ami közös mindenkiben: nincs olyan ember itt, aki ne írna blogot. Valakit húszan olvasnak, valakit húszezren.
Egy kis kitérő: a blog nem műfaj, hanem technológia. Egy dologra jó, végtelenül egyszerűen lehet a segítségével online publikálni. Blogot nem csak az ír, akinek nincs semmi dolga és szeretné megosztani a világgal, hogy mit vert le a polcról a macskája. A jó blogot viszonylag könnyű definiálni: gyakran frissítik, rövid és precíz bejegyzéséket tartalmaz, fókuszált, hozzá lehet szólni, és az író személye nem önmagáért szerepel. Robert Scoble a blogja segítségével elérte, hogy a Microsoft kibújt a gonoszságában a Galaktikus Birodalommal vetélkedő mammutvállalat köpönyege mögül és kiderült, hogy csak egy cég, ahol rengeteg okos geek dolgozik. Hugh MacLeod a reklámipar jövőjéről szóló elképzeléseit próbálja ki a Gapingvoidon: egy időben folyamatosan gyerekkori barátja, David Mackenzie első filmjéről, a Young Adamről írt (az Index kritikája a filmről itt, interjú Mackenzie-vel itt), aminek az lett a vége, hogy több tízezer ember értesült közvetlenül 2004 egyik legjobb filmjéről.
A pincérek közben összerakták a tálalót, marhahúsos és csirkés fajitát adnak. A tálak előtt kígyózik a sor, egy barátságos kétméteres IT-tanácsadóval beszélgetek a thai nyelvű szoftverlokalizáció kihívásairól, a hússal és zöldséggel megpakolt tányérokkal egyensúlyozunk az asztalok felé. Valaki már készíti is a podcastet, apró mikrofon nyúlik be az emberek közé, egy angol programozó csámcsogva beleszól.
Blog or die
Scoble szerez egy Marshall erősítőt és mikrofont ragad. A geek sereg felnéz a marhahúsból és a babpüréből és vigyorogva fényképezni kezd. Amióta csinálja a blogját, nemcsak a külvilág és a Microsoft között változott meg a beszélgetés, hanem a cégen belül is. Persze nincs egyszerű dolga: az üzleti titok ugyan fontos dolog, de a legtöbb cég annyira szeret titkolózni, hogy ez aztán a vállalat és az ügyfelek közötti kapcsolat rovására megy. De a cégeken belül is legalább ekkora a titkolózás és Scoble ezt is igyekszik lerombolni, videókamerával és tablet PC-vel mászkál a különböző részlegek között, és mindenkinek azt mondja: mesélj a munkádról. Mondd el, hogy mit csinálsz, mi érdekel, miért jössz be minden nap ide. A saját blogján kívül ott van a Channel 9, ahová az ilyen és ehhez hasonló anyagok kerülnek, persze bárki hozzászólhat. Kommunikálni manapság villámgyorsan kell. Tavaly történt, hogy megjelent egy videó a neten, amiben valaki egy eldobható Bic tollal kinyitott egy Kryptonite biciklizárat. A Kryptonite U-lakatokat gyárt és termékei a legjobbaknak számítottak. A videó órák alatt végigsöpört a neten, a cég viszont hallgatott. Napokkal később is hallgatott. Ma a "kryptonite" keresőszóra az egyik első találat az, hogy a lakatok kinyithatók egy eldobható tollal.
A technológiának köszönhetően ma egy vásárló ezerszer gyorsabb és okosabb, mint akár néhány éve volt. Ha ez ez eset 10 éve történik, hónapok alatt sem ment volna körbe. Ma viszont, amikor mindenki videófelvételt tud készíteni a mobiltelefonjával és azonnal feltölteni a netre, órák alatt kell reagálni. A Kryptonite elkerülhette volna a közröhejt, ha valaki a cégben nyit egy blogot és nem a PR-osztályon keresztül, hanem a saját szavaival leírja: itt vagyunk, figyelünk rátok, dolgozunk a javításon, mindenki kap új lakatot, ha behozza a régit, még jó hogy kiderült.
Scoble hatalmas tapsot kap, visszateszi a mikrofont a Marshall tetejére és elmegy még egy sörért. Az asztalokat közben leszedték, a geekek Scoble példáját követve elindulnak tankolni a bárpulthoz.
Nyílt lapok
Persze amit Scoble csinál, az nem veszélytelen. Fel is röppen időnként egy történet, hogy valakit a blogja miatt rúgnak ki a munkahelyéről. Természetesen nem a blogolással van a baj, hanem az ítélőképességgel. Ha Scoble vállalati titkokat írna a blogjára, ha nem óvatosan tesztelné a cég rugalmasságát, órákon belül nem lenne állása. Egyébként meg azt mondja: "Ha kirúgnak, estére felvesz a Google vagy az Apple kétszer annyi pénzért, mint amit most kapok. Ha félnék attól amit csinálok, akkor nem tudnám őszintén csinálni, úgy meg nem lenne értelme."
De mire jó egy blog, ha az ember nem egy nagyvállalatot lökdös a jövő felé?
A Savile Row kis utca Londonban, arról híres, hogy ott dolgoznak Anglia legjobb szabói, ők készítik a hagyományos és méregdrága bespoke öltönyöket. Kevés konzervatívabb és tradicionálisabb ipar van a világon: az üzletek nagy részének nincs weboldala és az egyik leghíresebb szabóságban, az Anderson & Sheppardban pár évvel ezelőttig nem lehetett kártyával fizetni.
Thomas Mahon fiatal szabó a Savile Row-n, régi barátja Hugh MacLeodnak. MacLeod azzal kereste meg fél évvel ezelőtt, hogy kezdjen el blogolni. Mahon nyitott egy oldalt English Cut néven, ahol mesél a munkájáról, anekdotázik, feltesz időnként egy képet, és elmondja, mire kell figyelni amikor az ember elhatározza, hogy 4000 dollárt költ egy öltönyre. Tiszta, első kézből származó, szűretlen információt közöl egy olyan zárkózott, titokzatos világról. Az English Cutot pár hét alatt felkapta a média, szerepelt a CNN-en és a Guardianben, írt róla a New York Times. A publicitás ingyen volt: Mahon 2-3 naponta ír néhány bekezdést munka után, nincs marketingosztály, reklámügynökség, nincsenek PR-tanácsadók. Az eredmény: legutóbbi New York-i útján Mahon a szokásos 2-4 helyett 20 öltönyre vett fel megrendelést.
A jövő
MacLeoddal állok a pultnál, lime-os margaritát iszunk. Elővesz egy tollat és egy névjegykártyatartót, "a stúdióm," mondja, és villámgyors, követhetetlen mozdulatokkal rajzol nekem egy képregényt. Szögletes vállú, vicsorgó öltönyös alak áll rajta, a felirat szerint "evil corporate bastard having fun being evil corporate bastard", azaz "gonosz vállalati gazember, amint élvezi a gonosz vállalati gazemberséget". Azt mondja, ha újrakezdhetné a karrierjét, nem reklámszakember lenne, hanem mesterember. Vízvezetékszerelő például, vagy asztalos. És lenne egy blogja, ahol ír a szakmájáról, ahol az emberek megtalálnák, nyugodt jómódban élne, azt csinálná amit szeret. Megjön az utolsó kör ital is, a bárpultnál lassan elkezdenek pakolni. A jövő a blogoké, ez már világos, és egyre inkább az is, hogy hogyan. Az első kör az online naplók és a személyes újságírás volt, de ezek még nem használják ki ezt az új csatornát arra, amire igazán jó. Az lesz érdekes, amikor mindenki blogol a munkájáról, amikor minden kis- és nagyvállalat blogokon keresztül kommunikál, amikor a droidoknak szóló és droidok által írt vállalati weboldalak helyét átveszik az alkalmazottak blogjai. Kint állunk a szélben a Trafalgar Square mellett, néhány BBC-s, Scoble és a felesége, MacLeod. Lassan elindulok a metró felé, valaki már tölti fel a képeket a telefonjáról a Flickrre, elmegy egy emeletes busz a Piccadilly Circus felé. Geeknek lenni jó.