Menthetetlennek tűnik az AMD

Az AMD-féle sikertsztori akkor fordult át rémálomba, amikor az Intel 2006-ban piacra dobta a Core 2-eseket. Ezzel a nagyobbik gyártó zárójelbe tette a Pentium 4-es időszakot, és visszatért arra az útra, amit a Pentium III-assal félbehagyott. Az új csip gyorsabb volt és kevesebbet fogyasztott, mint elődje, de tönkreverte az Athlon FX-eket, a kor leggyorsabb AMD-it is.

Kétséges üzlet

Tovább nehezítette a helyzetet, hogy a kisebbik gyártó belemászott egy kockázatosnak tűnő pénzügyi manőverbe, amit azóta sem értenek a piaci elemzők, sőt, már az AMD is bevallotta, hogy rossz lóra tett: 2006 nyarán 5,4 milliárd dollárért megvásárolta az Atit, az Nvidia mellett a másik nagy grafikusmag-készítőt, amivel gyakorlatilag minden tartalékát, sőt, talán még annál is többet, a jövőjét is felélte a társaság.

Az Intel közben egészpályás letámadásba kezdett: a felsőbb kategóriában ellenfél nélkül maradtak a Core 2-esek, lejjebb meg a Pentium 4-esek növelték dömpingárukkal a vállalat piaci részesedését.

Az AMD-nek nem maradt sok választása, a drága csipek piacára nem tudott komoly ellenfelet a ringbe küldeni, lejjebb meg kénytelen volt árat csökkenteni, ha nem akart drasztikus piacvesztést elkönyvelni. Ez viszont már rövidtávon is öngyilkossággal ért fel: mivel a cég gyártástechnológiája fejletlenebb volt a riválisénál, drágábban gyártotta le ugyanazt a teljesítményt, mégis olcsóbban volt kénytelen árulni azt.

Az öngerjesztő folyamat beindult: az Atival kapcsolatos beruházás elvitte a tartalékok jelentős részét, és óriási adósságot generált, miközben a meglévő processzorkínálat is csak szerény hasznot hozott, ha egyáltalán. Az eredmények negyedévről negyedévre romlottak, a gyártó lassan két éve folyamatosan mínuszban van. A fejlesztésekre is kevesebb pénz jut már egy ideje: miközben az Intel körülbelül hatmilliárd dollárt költ az új processzorgenerációkra, addig az AMD-nek kevesebb, mint kétmilliárdból kell gazdálkodnia: harmadannyi pénzből kéne behoznia lemaradását.

A gyártó a Barcelona kódnevű csippel készült visszavágni, ami 2007 végén, féléves késéssel jelent meg, cserébe ez volt az x86-os világ első valóban négymagos processzora. Bár hasonlót már az Intel is gyártott, az fizikailag csak kétszer kétmagos volt, amiről az AMD azt híresztelte, hogy rossz hatásfokkal működik, nem képes nagy teljesítményre. A Barcelonák piacra kerülésekor aztán kiderült, hogy hatékonyság ide vagy oda, az Intel hónapok óta kapható négymagosai gyorsabbak, jobbak, mint az AMD csipjei, ráadásul rögtön a nagy dirrel-dúrral beharangozott premier után kiderült, hogy az új processzorok számolási hibát vétenek: a probléma kijavítása hónapokat vett igénybe. Telis D. Bertsekas, az MFS Technology alapítója nyilatkozta egyszer, hogy az AMD tipikusan az a cég, amelyiknek többször lehetősége nyílt már a technológiai elsőség megszerzésére, de a gyártásnál mindig elrontottak valamit. Egyetértett vele az azóta vezérigazgatóvá választott Dirk Meyer is: "Elszúrtuk, és nagyon megalázottnak érezzük magunkat az eset miatt. De tanultunk a hibáinkból, és többet nem követünk el hasonlót", mondta a szakember. "Egy rakás dolgot jól csináltunk, de egyvalamit nem", vallotta be Meyer. Az biztos, hogy a Barcelona óriási presztízsveszteséget szenvedett, és a hiba kijavítása után már csak az árcsökkentés maradt, ami tovább nehezítette a cég pénzügyi helyzetét.

Közben az Ati is gyengélkedett, egyre rosszabb negyedéveket produkált, új csipjei nem voltak versenyképesek a rivális Nvidia Geforce-aival szemben, amik folyamatosan növelték piaci részesedésüket. Bár az új, 4800-as sorozat ígéretesnek tűnik, és lassan beérnek azok a fejlesztések is, amiket sokan a felvásárlás okainak tartanak - a processzort és grafikus gyorsítót egy tokozásban kínáló rendszerek - már az AMD is belátta, hogy közel 2,5 milliárddal többet fizetett az Atiért, mint amennyit az ért. A helyzet abszurditását mutatja, hogy jelenleg az egész AMD-Ati birodalom 2,8 milliárd dollár ér, 2,6 milliárddal kevesebbet, mint amennyit 2006-ban a processzorgyártó a partneréért fizetett.

Mélypont

Az AMD jövője meglehetősen kilátástalan. Legutóbbi negyedévét 1,19 milliárd dolláros veszteséggel zárta, ami kétszeresen felülmúlja az egy éve tapasztalt, szintén óriási 600 millió dolláros mínuszt. Bár az eredményt meghatározta az Ati 800 millió dolláros értékcsökkenés-leírása, mégis túlságosan optimistának tűnnek azok a várakozások, melyek szerint év végére nyereséges lehet a vállalat. Nincs ugyanis mire alapozni a pozitív jövőképet, és elsősorban ebben különbözik a mostani helyzet a 2003-astól. Akkor csak az volt a kérdés, hogy mikorra készül el a Pentium 4-eseket lemosó Athlon 64, most azonban látszólag nincs semmi az AMD kezében, amivel csapást mérhetne ellenfelére.

Bár a Barcelona magasabb órajelű és olcsóbban gyártható, 45 nanométeres verziói rövidesen piacra kerülnek, ezek már az Intel Core 2-esekkel is csak rendszerszinten versenyképesek, önmagukban nem. Éppen ezért olyan rossz hír, hogy a rivális év végén piacra dobja a Nehalemet, a Core 2-es utódját, ami azonos órajelen 40-50 százalékos gyorsulást mutat, az AMD tehát óriási lemaradásba kerül, és nem látszik olyan csip, ami egy éven belül változtatni tudna a kialakult helyzeten.

Marad tehát a dömpingár, ami viszont tovább csökkenti a beruházásra fordítható összeget egy olyan időszakban, amikor valami forradalmian újjal kéne előállni. Lehet, hogy a vállalatalapító Sander régi receptjét kéne elővenni, aki leépítés helyett a nehéz időszakokban mindig túlórát rendelt el a vállalatánál, mert nem akart senkit kirúgni, és mert abban bízott, hogy a gyorsabban elkészülő újgenerációs termék majd kirángatja a csávából a cégét. Jelenleg azonban már nincsenek olyan tartalékai az AMD-nek, amikből fedezni tudná a magasabb fordulatszámra kapcsolt munkatempót, úgyhogy jelentős tőkeinjekció nélkül a lassú lecsúszás marad. Ahogy Kevin Landis befektetési tanácsadó megfogalmazta, az AMD a béka, amit régen láttunk utoljára ugrani, pedig nagy szüksége volna rá, hogy mutasson végre valamit. A közeljövőt túlélheti a társaság a 2009-ben érkező hat- és tizenkét magos processzorokkal, de a gödörből kimászni nem tud majd velük. Mindenesetre a mostani folyamatokhoz hasonlót már láttunk: a Cyrix a kilencvenes évek végén hasonlóan csúszott lefelé az alsóbb kategóriákba, mint most az AMD, mára meg már alig akad valaki, aki emlékezne a vállalatra.

Mindenesetre a cég irányítását közvetlenül Sanderstől megöröklő Hector Ruiz lemondott: a mexikói üzletember 2002 óta vezette a céget, ő vitte sikerre az Athlon 64-et, de hozzá köthető a vitatott Ati-felvásárlás, valamint részben az ő felelőssége az is, hogy az AMD nem készült fel az Athlon 64-esek utáni időszakra. Ruizt Dirk Meyer váltja, aki az Intelnél kezdte a pályafutását, majd 1996-ban átigazolt az AMD-hez. Az egyik Wall Street-i elemző, Cody Agree szerint a csere segíthet majd a vállalaton, mert Meyer jobban szót ért a szakértőkkel, újságírókkal.

Egy biztos, az egyenes beszéd ide már kevés lesz.