A klímakatasztrófa legyőzéséhez saját magunkkal kell szembenéznünk

Nem is olyan régen a klímaváltozás az emberek jó részének még csak valami homályos tudományos rétegtéma volt, amiről ugyan lehetett néha hallani itt-ott, de főleg kutatók és ráérő természetvédők riogatták vele egymást. Az utóbbi években azonban visszafordíthatatlanul a mindennapjaink részévé vált a téma, naponta érkeznek újabb hírek arról, hogyan pusztul a természet, egyre többször vagyunk kénytelenek apokaliptikus, mégis aggasztóan reális jóslatokkal szembesülni, és egyre inkább tematizálja a közbeszédet, hogy fogy az idő, szűkül a mozgástér, és tennünk kell valamit, amíg még lehet.

Arról viszont ma még kevesebbet beszélünk, hogy a rohamtempóban elfajuló klímaváltozás és a szüntelenül kongó vészharangok a mentális egészségünkre is komoly hatással lehetnek. Pedig a közelgő klímakatasztrófa híreinek szaporodásával egyre többekre ül rá az ezekből táplálkozó félelem, és az állandósuló egzisztenciális fenyegetettségérzet klímaszorongásba torkollhat.

A klíma- vagy ökoszorongás még viszonylag új, de egyre gyakrabban felbukkanó kifejezés. De pontosan mi is ez, mit lehet vele kezdeni, és egyáltalán betegség-e – ahogy a neve utal rá –, vagy reális aggodalom egy nagyon is reális veszély miatt, amellyel meg kell tanulnunk együtt élni? És mit tehetünk, hogy kordában tartsuk a félelmeinket?

Valós veszély. Túlzott félelem?

Szorongás gyakorlatilag bármitől kialakulhat, akár önmagukban teljesen ártalmatlan dolgok is kiválthatják, ezért alapvetően irracionális, és jellemzően valamilyen mélyebb ok húzódik meg mögötte, amelyről a félelem áttolódik a szorongás tárgyára. Ilyen szempontból a klímaszorongás dinamikája hasonló bármilyen más szorongáséhoz – mondja Dúll Andrea környezetpszichológus, az ELTE PPK Szervezet- és Környezetpszichológia Tanszékének vezetője. Annyiban mégis sajátos, hogy mivel a klímaváltozás tudományosan alátámasztott tény – és aki aggódik miatta, feltehetően el is fogadja ezt –, így racionális fenyegetést jelent. Ebben az értelmezésben azt mondhatjuk, hogy a klímaszorongás egy racionális veszélyre adott irracionális mértékű válasz.

Kőváry Zoltán klinikai szakpszichológus, az ELTE oktatója szerint még azt se lehet biztosan állítani, hogy tényleg irracionális mértékű-e ez a reakció, mert a jelenlegi helyzet akár ilyen extrém választ is indokolttá tehet: „A klímaváltozás riasztó következményeit annyira a saját bőrünkön tapasztaljuk mindennap, hogy nagyon nehéz megmondani, hogy a klímaszorongás kóros jelenség-e, vagy a megváltozott körülményekre adott általános emberi reakció; és akik ezt most fokozottabban mutatják, nem biztos, hogy neurotikusabbak, mint mások, legfeljebb tudatosabbak, és jobban átgondolják ezeket a következményeket. Treuer Tamás pécsi pszichiáter megfigyelése szerint a kényszerbetegek tünettanában például évtizedekkel ezelőtt nagyon jellegzetesek voltak ezek az ökológiai jellegű szorongások, mert akkor még az akkori állapotokhoz képest ezek irracionálisak voltak. Viszont most, hogy reálissá váltak, eltűntek a tünetegyüttesekből, mert már nem tudják betölteni ezt a funkciójukat.”

Bár a jelenséggel egyre több szakember foglalkozik, főleg a nyugati országokban, még kevés kutatás született róla, így se az elnevezés – klímaszorongás, ökodepresszió, ökobűntudat, stb – nem egységesült, se a kapcsolódó jelenségek nincsenek szétválogatva – mondja Csizmadia Máté pszichológus-agrárközgazdász, a Zöld Pszichológia blog szerzője. Már az is felmerült, hogy felvegyék a mentális betegségek hivatalos listájára, de ő ezt egyelőre nem tartja valószínűnek. A klímaszorongás szerinte elsősorban amúgy se a személyiségpszichológiára tartozik, mert inkább egzisztenciális kérdéseket feszeget.

A világvége mint kulturális mém kultúrákon átível, tulajdonképpen ennek egy megjelenési formájának tartom most az ökoszorongást is mint az élet végességével való szembenézésnek a problémáját.

Egy kapcsolódó jelenség az ökogyász, azaz az élővilág pusztulása, az egyes fajok kihalása vagy akár a szűkebb személyes természeti környezet megváltozása – például kivágott fák – miatt érzett gyász, ami a szorongás előszobája is lehet.

„A gyász és a kontrollvesztés érzése nem is igazán választható el egymástól. Amikor azt halljuk, hogy kihalt egy faj, akkor mindenkiben megmozdul valami. Ez részben evolúciós kód, mert még nem szakadtunk el annyira az élővilágtól. Másrészt viszont az ember ezt egy picit magára is vonatkoztatja, ahogy egy szomszéd halálakor is mindenkinek eszébe jut, még ha nem is tudatosan, hogy mi lesz, ha ő hal meg” – mondja Dúll Andrea.

„Eleve a fajokhoz való viszonyulás is nagyon heterogén. Meg szoktak különböztetni két környezet iránti attitűdöt, az egyik a humáncentrikus, a másik az élőlénycentrikus. A humáncentrikusban, ami az emberek többségét jellemzi, azért izgatja őket a fajok kihalása, mert az szerintük az emberek (jól)létét veszélyezteti. A másik, ami a valódi ökológiai szemlélet, de kevesebbekre jellemző, azt mondja, hogy azért ne haljon ki egy faj, mert az az ökológiai lánc fontos része.”

Visszavenni az irányítást

A klímaszorongás olyan, más szorongásokhoz hasonló tünetekkel jár, mint az álmatlanság, a nyugtalanság, a depresszió vagy a pánikrohamok. De a legfőbb jellemzője a tehetetlenség érzése: hogy bármit csinálunk, egyedül képtelenek vagyunk változtatni a katasztrófával fenyegető helyzeten. Mit lehet ezzel kezdeni, milyen segítséget kaphat, aki ilyen klímaapátiába zuhan?

„A legelső lépés mindenféleképpen az információszerzés, mert addig mindig félelmetesebbnek látszik egy dolog, amíg meg nem ismerjük. Ez egyébként ugyanúgy szorongással töltheti el az embert, mert egyszer kiderül, hogy például van lebomló műanyag, aztán kiderül, hogy az mégse bomlik le, az ilyesmik nehezítik ezt az információkeresést. De minden témában, a táplálkozástól a szemétszedésen át az állatvédelemig vannak civil szervezetek meg egyesületek, amelyek ezzel foglalkoznak, gyűjtik az információkat, ellenőrzik, hozzájuk mindenképpen érdemes fordulni" – mondja Csizmadia Máté.

„A másik a kontroll kérdése. Elég nonszensz elvárni egyéni szinten, hogy valaki kontrollal rendelkezzen egy olyan komplex jelenség felett, mint a klímaváltozás. Itt lép be a rítus kérdése, mert annak mindig van egy nyugtató hatása. Erre sok példa van a minimalizmustól elkezdve a zero waste mozgalmakon át egészen a csomagolásmentességig, ezek mind adnak egy olyan keretet, ami megteremti a kontroll érzését, mert az ember érezheti azt, hogy tud tenni a dolgok ellen.” Ezért ebből a szempontból másodlagos kérdés, hogy az ilyen egyéni akcióknak, mint a műanyagmentes július, van-e számottevő gyakorlati hasznuk a nagy környezeti problémák megoldásában, mert az egyén szorongásának csökkentésében mindenképpen fontos szerepet játszhatnak.

Kőváry Zoltán szerint is fontos az aktivizálás, de ezt meg kell előznie a szembenézésnek. „Egyrészt fel kell tárni azt, hogy az illetőnek személyesen mit jelent ez a téma és ezek az érzések, hogy jutott idáig, mert biztos, hogy ebben rengeteg egyéni vonatkozás van. De ezt követően mindenképpen olyan terápiát kell alkalmazni, ahol a filozófiai-egzisztenciális aspektusok is szerepet kapnak, hogy az ember tudatosítsa a világban elfoglalt helyét és a természethez való viszonyát, és ennek a tudatában tudja megfogalmazni, hogy ő személy szerint mit tehet azért, hogy pozitívabb irányba forduljanak a dolgok. Például azáltal, hogy kiket támogat, milyen akciókban vesz részt, mert az nyilvánvaló, hogy az aktív cselekvés része kell hogy legyen a megoldásnak. Ugyanúgy, ahogy a traumaterápiákban is leírják, hogy a traumából való gyógyulásnak nagyon fontos része az, hogy az egyéni érzelmi zavar helyreállítását követően az illető aktívan részt tudjon venni mások gyógyulási folyamatában. Nagyon sok traumatizált páciensnél megfigyelhetjük azt, hogy valamilyen polgárjogi aktivista lesz, attól függően, hogy őt személy szerint milyen trauma érte.”

Én ugyanezt gondolom erről a témáról is, hogy igazából ebből nem lehet kigyógyulni, viszont hogyha az egyén azt érzi, hogy megértette ennek a mibenlétét, tudatosította a saját felelősségét ezzel kapcsolatban, és megfogalmazta azt, hogy ő a saját eszközeivel mit tud ennek érdekében tenni, akkor eljuthat arra a szintre, ahol úgy érezheti, hogy a kezébe vette a maga módján ezt a kérdést.

A megszégyenítés nem megoldás

Nem minden környezettudatossági kampány hordoz pozitív üzenetet. Több olyan mozgalom is indult, amely a szégyenérzet felébresztésével próbál nagyobb fogyasztói tudatosságra nevelni, például a környezetterhelő repülés mellőzését hirdető svédországi flygskam vagy a nemzetközi #stayontheground.

Csizmadia Máté szerint egy közösség normáinak betartásában lehet szerepe a normaszegők megbüntetésének, de az ilyen negatív töltetű kampányok egy idő után inkább kontraproduktívnak bizonyulnak. Sokkal hatékonyabbnak tartja, ha az ember internalizálja, belsővé teszi ezeket a normákat, és saját meggyőződésből vesz részt egy ilyen akcióban.

Dúll Andrea se tartja jó ötletnek a sokat repülők megszégyenítését, mert például a dohányzással kapcsolatos tapasztalatok is arra utalnak, hogy negatív érzelmekkel kampányolni ilyen témákban nem túl gyümölcsöző, inkább ellenállást vagy akár a másik végletbe való átcsapást válthat ki, esetleg lebénítja az illetőt cselekvés helyett. Sokkal célravezetőbb lenne szerinte az emberek kompetenciaérzetét növelni, hogy az adott helyzetben felelős döntést tudjanak hozni.

A környezet védelme legyen mindig szempont, de ha valamiért nekem repülőre kell szállnom, vagy műanyagot kell vennem, akkor ezt meg tudjam tenni, ugyanakkor érezzem, hogy ennek van jelentősége. Szerintem meg lehet hagyni az embernek azt a kompetens döntési jogot, hogy bizonyos helyzetekben úgy döntsünk, hogy most éppen klímabűnözik, mert ez hosszabb távon megtérül: ha nem veszíti el a kompetenciáját, énazonos döntéseket tud hozni, és talán éppen emiatt nem lesz majd klímaszorongó.

Már csak azért sem árt óvatosan bánni mások morális pellengérre állításával, mert nagyon nehéz lenne olyan tudatos állampolgárt találni, akinek semmilyen klímastikli ne lenne felróható az élet egyik vagy másik területén. Nem azért, mert mindenki álszent lenne, hanem mert a környezetvédelem meglehetősen komplex és sokrétű téma, ezért szinte lehetetlen minden részletére odafigyelni.

Másrészt az a tapasztalat, hogy a környezethez való hozzáállásunkban hajlamosak vagyunk az önellentmondásokra. A környezeti attitűdök három komponensből állnak össze, és Dúll Andrea szerint olyan összetett a pszichológiai működésünk és olyan sok tényező hat az attitűdjeinkre, hogy ez a három komponens – a tudásbeli, az érzelmi és a viselkedésbeli – szinte soha nem tart össze. Lehetséges például, hogy valaki átlátja, hogy autóval munkába járni környezetterhelő; lehet, hogy fontosnak is tartja ennek a terhelésnek a csökkentését; de végül mégis autóval fog munkába járni, mert túl messze van a munkahelye. „Ráadásul ezek külön tématerületekre is igazak, tehát lehet, hogy valaki az állatvédelemben nagyon jó, károsanyag-kibocsátásban meg nem. Nem nagyon van olyan, hogy »a Földdel kapcsolatos pozitív attitűdök«.”

Zöld fotelforradalmárok

Na és mi a helyzet azokkal, akik fontosnak tartják a klímaváltozás elleni harcot, elvben támogatnak is minden ilyen kezdeményezést, de az aktivitásuk gyakran kimerül egy ökoharcos cikk facebookos megosztásában vagy egy klímatüntetéses esemény belájkolásában – vagyis mi a helyzet velünk, a társadalom nagy részét adó átlagemberekkel, akik többé vagy kevésbé, de mindannyian hajlamosak vagyunk megelégedni az efféle látszatcselekvésekkel?

Ez az egyik legnagyobb kérdése a környezetvédelemnek, hogy amíg szavakban nagyon sokan kiállnak mellette, a konkrét cselekvések már ritkábban valósulnak meg. Hogy ezzel mit lehet tenni, arra kismillió módszer van

– mondja Csizmadia Máté.

Példaként említi a két éve Nobel-díjat kapott viselkedésközgazdász, Richard Thaler választástervezési koncepcióját, amely „figyelembe veszi az embernek ezt a korlátozott racionalitását, ezeket a szertartásokban kimerülő cselekvéseit, és azt mondja, ha valaki olyan helyzetbe kerül, hogy választást tervez, mondjuk egy bolt vagy egy étterem tulajdonosa, akkor úgy érdemes megtervezni ezt a választást, hogy bizonyos noszogatásokkal elősegítsük a számunkra kedvező választási lehetőséget. A mi esetünkben például úgy kell alakítani a körülöttünk lévő rendszereket, hogy ezt a környezetvédelem javára fordítsuk. Amikor egy boltban szemmagasságba tették a bioélelmiszereket, akkor nagyobb arányban választották ezeket a vásárlók. Vagy ha közölték valakivel, hogy a szomszédja mennyi áramot takarított már meg, akkor ő is fokozta a megtakarítást.”

Csak rendszerváltással van esélyünk

A klímaszorongás kezeléséről szóló cikkek általában arról szólnak (ahogy eddig a pontig nagyrészt ez is), hogy az egyén hogyan szabadulhat minél hamarabb a tehetetlenség fojtogató érzésétől és térítheti vissza az életét a megszokott mederbe, hogy folyhasson tovább minden úgy, ahogy eddig.

A klímaváltozásra egzisztenciális határhelyzetként tekintő Kőváry Zoltán szerint azonban ilyen könnyen nem ússzuk meg a kérdést. A témának nemrégiben cikket is szentelt, amelyben arról ír, hogy a klímakatasztrófa olyan vízválasztó, amelynél elkerülhetetlenül szembe kell néznünk a saját felelősségünkkel, és ha túl akarjuk élni ezt a kataklizmát, akkor nem elég a fennálló viszonyokat megőrző tűzoltás, egyéni és társadalmi szinten is valódi rendszerváltásra van szükség. Végső soron a fogyasztáscentrikus gondolkodást egy ökológiai központú attitűdnek kell felváltania.

A 21. századi pszichológia a boldogságipar részeként túlságosan az egyén a boldogságára koncentrál, és nagyon nagy mértékben dekontextualizálja az embert. Egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy a különböző állapotoknak mi a társadalmi és politikai oka, hanem csak azzal, hogy az egyénnek milyen technikai eszközei vannak arra, hogy a saját személyes boldogságát vagy legfeljebb a családja boldogságát biztosítani tudja

– mondja Kőváry Zoltán.

„Ha ezt a fajta szemléletrendszert fenntartjuk, akkor pontosan azt fogjuk előidézni, hogy az ember nem tudatosítja azt a mérhetetlen felelősséget, ami a jelen helyzetben ráhárul. Itt most egy nagyon fontos nézőpontváltásra van szükség, aminek az is a része, hogy másképp értékeljük például azt a szenvedést, ami kijut nekünk a mindennapi életben. Nem lehet az az elsődleges cél, hogy ezt minél hamarabb és minél gyorsabban kiiktassuk az életből, mert a szenvedés nagyon sok mindenre megtanít bennünket, például ez által tudunk értelmet és célt találni, és ez által tudjuk mélyebben megérteni az emberi életet is. Először végig kell járnunk azt az utat, ami szükségszerűen akár szenvedéssel is jár, hogy aztán hiteles és nem önző módon tudjunk kialakítani egy pozitív állapotot, ami nemcsak nekünk jó, hanem másoknak is, és ebbe beleértem az állat- és növényvilágot, a természetet is.”

Ezzel szemben gyakori ellenérv, hogy a klímaváltozás elleni esélyeinket épp az csökkenti, hogy az ember természeténél fogva rövid távon gondolkozik, gyakorlatilag belénk van kódolva ennek a harcnak az elbukása. „Mivel minden helyzetben választanunk kell, és éppen ezért alakítani tudjuk a sorsunkat, ezért nincs olyan, hogy megváltoztathatatlan emberi természet – mondja erre Kőváry Zoltán. – Pont ez az emberi szabadságnak a fantasztikussága, hogy ha belátja és akar, akkor túl tud lépni ezen az úgynevezett emberi természeten. Ez az önfelmentő ideológia nem más, mint a felelősségünk hárítása. Pontosan olyan, mint amikor a hűségre képtelen férfiak azt hangsúlyozzák, hogy a férfiaknak az a szaporodási stratégiája az evolúciós pszichológia szerint, hogy minél több nőt megtermékenyítsenek.”

A valódi változáshoz viszont az egyéni mellett társadalmi szembenézésre is szükség lesz Kőváry Zoltán szerint: „Az egész fogyasztói kapitalizmust újra kéne gondolni, mert az nagyon nagy mértékben aktív facilitálója a klímakatasztrófának. Határhelyzethez ért az emberiség, itt tényleg választani kell: vagy reflexió nélkül folytatjuk tovább, amit eddig csináltunk, de akkor a következményeket saját magunknak köszönhetjük; viszont lehetőségünk nyílik arra, hogy újragondoljuk saját magunkat. A terápiákban is általában ez szokott bekövetkezni, hogy új perspektívák vagy létlehetőségek nyílnak meg az ember előtt, és újra tudja az egész életét strukturálni.”

Itt most ebben a pillanatban, amikor egy fenyegetés már nemcsak távoli vagy szimbolikus, hanem konkrét, akkor ugyanilyen választási helyzet előtt állunk. Mindig a választásban van a szabadság lehetősége, hogy hogyan fogunk vele élni, az már egy más kérdés.

(Címlap és borítókép illusztráció: Fillér Máté / Index)