Pontos számok mutatják meg, mekkorát zuhant a magyar iskola

A béremelések ellenére továbbra is alulfinanszírozott oktatási rendszer és alulfizetett tanárok, ennek megfelelően egyre kevesebb pályakezdő és elöregedett tanári kar, és a romló összteljesítmény mögött nemzetközileg is kirívó mértékű egyenlőtlenség jellemzi a magyar közoktatást a legfrissebb hivatalos számok szerint. Az adatok a frissen megjelent „A közoktatás indikátorrendszere 2017” kiadványból származnak.

A kutatók (az MTA KRTK Közgazdaság-tudományi Intézetét képviselő Hajdu Tamás, Hermann Zoltán, Horn Dániel és Varga Júlia) 2015-ben dolgozták ki ezt az indikátorrendszert, hogy a viták mögött legyen egy olyan egzakt háttér, rendszeresen frissülő adatokkal, amely „alkalmas arra, hogy a szakpolitikai döntéshozók könnyen és pontosan tájékozódjanak a közoktatás aktuális állapotáról, illetve trendjeiről”.

A közoktatás globálisan is egyre inkább a sztenderdizált mérések irányába megy – látható ez például a gyerekek kompetenciáit mérő PISA iránti óriási figyelemből is. A legutóbbi, minden korábbinál rosszabb magyar PISA-eredményekre az MTA mellett magyar oktatáspolitikának is reagálnia kellett, de a gyakorlati eredményeket még nem lehet látni. Kommunikációs szinten Palkovics László államtitkársága nagyjából három dolgot tett:

• A PISA katasztrofális eredményeit más adatokra mutogatva relativizálták: olyan tesztekre hívták fel a figyelmet, amelyeken a magyar gyerekek vagy jobban teljesítettek, vagy magukhoz képest nem romlottak (TIMMS, Országos Kompetenciamérés).
• Azt hangsúlyozták, hogy a pocsék PISA-ról nem a 2010 utáni oktatáspolitika tehet, „annak az eredményei lassan érnek be”.
• Ezzel együtt megígérték egy új Nemzeti Alaptanterv kidolgozását, a munka koordinálásával egy miniszteri biztost, Csépe Valériát bízták meg.

Politikai retorika és tényleges cselekvési terv, mozgástér tekintetében még most sem lehet tisztán látni, az új NAT körüli munka lényegében zárt ajtók mögött zajlik, kívülről a szakmában sem nagyon tudják, mi várható, érdemi szakmai párbeszéd egyelőre ezúttal sincs. Az oktatás pedig kétségtelenül olyan hatalmas, sokszereplős rendszer extrém tehetetlenségi nyomatékkal, ahol a szakpolitikai beavatkozások általában csak lassan mennek át.

Tömegesen esnek ki az iskolarendszerből

A mostani indikátorrendszer összeállítói valóban csak nyersanyagot kívántak adni elsősorban, de így is vannak a nyilvánosan is elérhető kötetben olyan fejezetek, amelyekből világosan látszik a politika hatása. Legtisztábban ez talán a Fidesz oktatáspolitikájának egyik legtöbbet vitatott, szimbolikus értékkel is bíró döntésénél, a tankötelezettségi kor 16 évre való leszállításánál látszik. Amikor még 2012-ben ezt meglépték, az volt a fő indok, hogy felesleges az iskolarendszerben erővel tartani azokat, akik nem tudnak vagy nem akarnak tanulni – a döntés kritikusai erre azt mondták, hogy ezzel a magyar állam lényegében lemond arról az alsó rétegről, mely így gyakorlatilag értelmezhető végzettség nélkül kerül ki a munkaerőpiacra.

Azóta bő öt év telt el, és az indikátorrendszer pontosan mutatja a hatásokat. 2011-ben a 17 éveseknek még 98, 2016-ban viszont már csak a 85 százaléka vett részt a közoktatásban. (14. ábra)

Ők majdnem mind középfokú végzettség nélkül hagyják ott a közoktatást. Mint a kutatók megjegyzik, Magyarországon európai összehasonlításban is magas a korai iskolaelhagyók aránya. De az országon belül is óriási területi különbségek vannak: Borsod-Abaúj-Zemplénben és Nógrádban a fiatalok 20 százaléka maximum az általános iskolát végezte el, vagyis az amúgy is legkevesebb munkalehetőséget kínáló régiókban minden ötödik fiatal már eleve úgy kezdi a felnőtt pályáját, hogy gyakorlatilag semmi esélye nincs semmire, legfeljebb az alkalmi közmunkára. (13. ábra)

A legrosszabb a helyzet a sokaknak lényegében csak oktatási elfekvőt jelentő szakközépiskolákban (a régi szakiskolákban) a helyzet. Ebben az iskolatípusban minden évben 15-25 százalék morzsolódik le végzettség nélkül a tanév közben.

A fejletlenebb régiókban a diákok számottevő része a lehető legkorábban elhagyja a közoktatást, amint erre lehetősége nyílik, azaz eléri a tankötelezettségi korhatárt.”

A kormány szakképzést akar, a családok kevésbé

Miközben a kormányzati retorikában állandóan arról lehet hallani, hogy vissza kell adni a kétkezi munka becsületét, hogy nem kell mindenkinek továbbtanulnia, hogy a szakképzést kell megerősíteni a gimnáziumok rovására (és azon belül is a gyakorlatit a tantárgyak rovására), az adatokból egyértelműen látszik, hogy ez a szándék nem találkozik a tényleges kereslettel, a családok továbbtanulási terveivel. (9. ábra)

„A 2010–2017 közötti időszakban a középiskolai jelentkezések rangsorában alapvető változások történtek. A szakgimnáziumi jelentkezések aránya 41-ről 35 százalékra csökkent, míg a gimnáziumi jelentkezések aránya 34 százalékról 38-ra nőtt. 2017 volt az első év az elmúlt két évtizedben, amikor több tanuló jelentkezett gimnáziumba, mint szakgimnáziumba” – áll a kötetben, és a kutatók arról írnak, hogy míg a gimnáziumok már a kapacitáskorlátuk közelében lehetnek, a szakgimnáziumok és a szakközépiskolák osztálylétszáma folyamatosan csökken. A szakközépiskolákban ma már csak 16-17 fős az átlagos osztálylétszám, miközben a gimnáziumokban továbbra is 26, a 6 és 8 osztályos gimnáziumokban pedig ennél is nagyobb.

Aki nem jó helyre születik, annyit is ér

Az azonban, hogy ki kerülhet be a jobb helyekre, súlyos egyenlőtlenségi kérdés. A közoktatási indikátorok ismét egyértelműen mutatják, hogy a magyar közoktatás, de tágabban is, az egész magyar társadalom működése az esélymegadás helyett alapvetően a születési helyet jutalmazza. Hogy ki hova jut és mi lehet belőle, nagyon nagy mértékben azon múlik, hogy ki milyen családi háttérrel rendelkezik. Az általában elitgimnáziumnak számító 6 vagy 8 osztályos gimikbe 18-szor kevesebb esélye van bejutni azoknak, akik véletlenül nehéz családi körülmények közé születtek, mint a többieknek: amíg a nem HHH tanulók 9 százaléka vesz részt 6/8 évfolyamos, 34 százaléka pedig 4 évfolyamos gimnáziumi képzésben, addig ezek az arányok a HH tanulók esetében sorrendben 0,5 százalék és 10 százalék. Közben a képzeletbeli hierarchia másik végén, a halmozottan hátrányos helyzetű („HHH-s”) tanulók több mint négyszer nagyobb valószínűséggel járnak szakiskolai képzésre, mint a nem többiek: 8 százalék szemben az 1,9 százalékkal. (8. ábra)

Ehhez még egy beszédes adat: a legutóbbi PISA-mérésnek is az volt az egyik legfélelmetesebb eredménye, hogy a gyerekek negyede funkcionális analfabétaként kerül ki az iskolából, úgy, hogy az életben való minimálboldoguláshoz, elemi tájékozódáshoz sincsenek meg a képességei. Ugyanez látszik a nagy hazai, minisztériumi felmérésből, az Országos kompetenciamérésből is: a halmozottan hátrányos helyzetű tanulók átlagosan 200 ponttal gyengébb teszteket írnak szövegértésből, mint a többiek. A drámai mértékű egyenlőtlenségeket pontosan érzékelteti, hogy a 10. évfolyamos HHH-s gyerekek rosszabbul teljesítenek, mint a 6. évfolyamos nem HHH-s tanulók. (5. ábra)

„A magyar oktatási rendszer esélyegyenlőtlensége az OECD-országok körében kiemelkedően magas” – teszik egyértelművé a kutatók. Nem véletlenül: a vizsgált, fejlettnek számító országok között nálunk a második legnagyobb a hatása az anya iskolai végzettségének a gyerek pontszámaira. (6. ábra)

Magyarország nyelvtudás tekintetében a legutolsók között van az Európai Unióban az Eurostat adatai szerint. 2020-tól azonban csak az felvételizhet felsőoktatási intézménybe, akinek van legalább egy középfokú nyelvvizsgája. Hogy ez milyen hatással lesz, az érzékelhető abból, hogy most (2016-os adatról van szó itt is), csak a jelentkezők 44 százaléka rendelkezik nyelvvizsgával. Az indikátorok között nem sok örömre okot adó adatot látni, úgyhogy legalább itt emeljünk ki egy enyhe pozitív tendenciát: azok között, akik a jelentkezés évében érettségiztek,ez az arány hat százalékkal nőtt 2007 és 2016 között. Mellesleg a nyelvvizsgázók arányában is óriási különbségek vannak iskolatípus szerint: a szakgimnáziumokban érettségizőknek csak a negyede nyelvvizsgázik. Hiába mondják tehát, hogy onnan is lehet főiskolára menni, részben a gyengébb nyelvoktatás miatt a szakgimnáziumi tanulók háromnegyede a gyakorlatban meg sem próbálhat majd nekifutni a felvételinek. (21. ábra)

Most is kevés a pénz, elfogynak a fiatal tanárok

A közoktatás tartalmi és szervezeti, fenntartói államosítsa, centralizálása mellett az elmúlt években egy lényeges dolog szólt a politikai retorikában a fejlesztésről: a pedagógusi bérrendezés. Emiatt 2014-től – persze besorolás és életkor szerint, konfliktusokat is generálva – javult a helyzet, de európai összehasonlításban a magyar tanárok most is keveset keresnek. nem reálértéken számolva, hanem a GDP-hez, és az adott ország más diplomásaihoz képest is. Mint az indikátorkötetben áll:

a magyar pedagógusok a más munkakörökben dolgozó felsőfokú végzettségűekhez képest még mindig kevesebbet keresnek, mint a legtöbb európai országban.”

Oktatási szintek szerint felfelé haladva egyre rosszabb helyen vegyünk az európai országok sorrendjében, középiskolában már egészen hátul (4. ábra).

A bérrendezéssel kapcsolatos egyik fő kritika, hogy mivel a kezdőbér továbbra is nagyon alacsony, így a tanári pálya semmivel nem lett vonzóbb a fiatalok számára – emiatt már a tanárképzőkön is komoly kontraszelekció működik. Az adatok ezzel párhuzamosan azt mutatják, hogy a magyar tanári kar folyamatosan elöregszik: az elmúlt 15 évben nagymértékben csökkent a 30 évesnél fiatalabb tanárok aránya (15-ről 6 százalékra), és közben a pedagógusok 41 százaléka ma már 50 év feletti.

A szerzők nem fogalmaznak ilyen élesen, de a számokból ezt is kiolvashatjuk: miközben a magyar iskolarendszer a világban egyre inkább leszakad, és ott tartunk, hogy nemzetpolitikai szinten is elsőszámú problémának kellene lennie, hogy a hátrányosabb származásúak tömegét veti ki magából használható végzettség és kompetenciák nélkül, a szakmai és irányítási problémák mellett egyszerűen a pénz sem elég. Bár főleg a bérek miatt némileg többet fordít a költségvetés a közoktatásra, mint a megelőző években, a trendek és a nemzetközi oktatásgazdaságtani vizsgálatok is jelzik, hogy ez kevés. Európai összehasonlításban „az iskolai kiadások GDP-hez viszonyított aránya Magyarországon még az utolsó évi növekedés ellenére is meglehetősen alacsony volt 2014-ben, csak Csehország, Szlovákia és Litvánia költött kevesebbet az iskolai oktatásra”, miközben például a lengyelek, észtek a nyugat-európai arányt közelítik, (B1.3.2 ábra). Miközben az európai országok átlagosan a GDP több mint három és fél százalékát fordították az alap- és középfokú oktatásra, Magyarországon az utolsó elérhető adatok szerint ez az érték 2,8 százalék.