Miért vastapsolunk?

Az előadásnak vége, a közönség ujjongva tapsol. Egy idő után ütemes vastaps alakul ki, ami gyorsulni kezd, szétesik, aztán megint összeáll, és ez így még többször megismétlődik, mielőtt a legmámorosabb rajongó is a kijárat felé indul.

Mégis miért csináljuk ezt?

Miért akarunk egyszerre tapsolni idegenekkel, aztán amikor sikerült, miért gyorsítjuk fel, és esik szét a vastaps? És miért kezdjük újra? A triviális válasz az, hogy ez egy szokás. A fizikusok szerint azonban a jelenség nem csak embereknél fordul elő, elméleti fizikai alapjai vannak, és jól modellezhető.

A vastapsban számunkra, magyarok számára semmi furcsa nincs: kisgyerekként kábé az első bábszínházi látogatásunkkor tanuljuk meg, hogy ha tetszik egy produkció, ezt csinálja a közönség. Amikor viszont emberek hosszú ideig tapsolnak ritmusra anélkül, hogy a taps üteme változna, ösztönösen mindenki érzi, hogy ez nem spontán tetszésnyilvánítás, gondoljunk csak a kommunista diktátorok, például Nicolae Ceaușescu vagy Kim Dzsongun beszédeinek fogadtatására a pártrendezvényeken. Sztálintól annak idején annyira féltek, hogy senki sem merte abbahagyni a tapsot, és csengővel kellett jelezni, hogy elég.

Különös, de a jelenség, tehát a spontán, lassú, szinkronizált taps abban a formában, ahogy mi ismerjük, a világnak csak ebben a részében, főleg Magyarországon és Romániában alakul ki. Előfordul Európában itt-ott máshol is, de elsősorban akkor, amikor a közönség ráadást követel. Más kultúrkörökből érkezőkben viszont gyakran kelt megütközést, nem értik, és keresik, hogy ki vezényli a taktust. A spontán vastaps földrajzi-kulturális koncentrációjának hátterére csak teória létezik: ennek a fajta önszabályozásnak a szociálpszichológiai háttere vélhetően összefügg a kommunista múlttal és az érintett nemzetek kulturális homogenitásával.

A spontán szinkronizáció jelenségére először a 17. században figyelt fel egy holland fizikus, Christiaan Huygens, amikor észrevette, hogy az egymás mellé szerelt ingaórák összehangolódtak. Ugyanígy, megfelelő körülmények fennállásakor a metronómok között is eltűnik a fáziseltolódás.

Az összehangolódás triviális feltétele egyebek mellett, hogy a metronómok, ingaórák között mechanikai kapcsolat legyen, tehát például némi elmozdulásra képes, közös állványra szereljék őket. Bonyolultabb, de szintén megmagyarázható a thaiföldi szentjánosbogár-félék villogásának spontán összehangolódása, amit pár LED-lámpával mesterségesen is elő lehet idézni.

A szinkronizációs jelenség matematikai alapjait egy Kuramoto Josiki nevű japán fizikus írta le a 70-es években. Kuramoto szerint az összehangolódás egyebek mellett akkor következhet be, ha az egyedek frekvenciája hasonló, és van köztük kölcsönhatás, de nem erős.

Na de mi van az emberekkel?

Az biztos, hogy a spontán vastaps csak bizonyos típusú produkciók után és közönségméret mellett alakul ki, vagyis erősen kötődik a kultúrafogyasztási szokásainkhoz. Az igazán izgalmas kérdés azonban az, hogy az emberek között miként jön létre a spontán szinkronizáció, és ilyenkor mi is a Kuramoto-modell szerint viselkedünk-e. Illusztrációként idézzük fel az Index szeptember 20-i koncertközvetítésének végét, az Óbuda Danubia Zenekar épp Bartók Concertóját fejezte be a Zeneakadémián.

A vastaps jelensége magyar tudósok figyelmét is felkeltette, akik 2000-ben a Nature-ben is publikálták a kutatásuk eredményét.

Hogy jobban megértsék a vastapsot, Romániában és Magyarországon is felvételeket készítettek színházi előadások fogadtatásáról. Közben külön mikrofonnal rögzítették egyes emberek egyéni tapsolását is, végül kontrollált körülmények között egy diákcsoportot és egyesével néhány diákot is nagyon sokszor megtapsoltattak.

A felvételek elemzéséből az derült ki, hogy közönségként az emberek alapvetően kétféle frekvencián tapsolnak: lelkesen és gyorsan, de szinkronizálatlanul, majd a frekvenciát nagyjából a felére csökkentve, egyszerre. Ez a viselkedés még leírható a Kuramoto-modellel: a csatolás először a kritikusnál alacsonyabb, a nézők még nem akarnak kapcsolódni egymáshoz. Aztán meg akarják mutatni, mennyire lelkesek, megnő az igény a kapcsolódásra, és elkezdenek figyelni egymásra: kialakul a vastaps.

Miért gyorsul és esik szét a ritmus?

A felvételek elemzésekor az is kiderült, hogy amikor szinkronizálódik a taps, a hangereje lecsökken: hiába csapjuk össze egyszerre és erősebben a kezünket, a szünetekkel együtt az átlagos zaj kisebb. Ha a nézők elégedetlenek a hangerővel, kénytelenek gyorsítani, vagyis a kutatók szerint a tetszésnyilvánítás intenzitását próbálják fenntartani (aztán egy ponton feltehetően nem tudják együtt tartani a gyorsuló ritmust).

Megkerestem a 2000-ben a Nature-ben is publikált kutatás vezetőjét. A Babes-Bolyai Tudományegyetem fizikusa, Néda Zoltán azt írta, hogy a 2000-es tanulmány megjelenése óta kicsit finomítottak az elméleten. „Kétmódusú stochasztikus tüzelő oszcillátorokkal", azaz olyan egyszerű áramkörökkel modellezték, amelyek egy-egy fénykibocsátó diódát és fényérzékelőt tartalmaznak.

Az oszcillátorok periódusonként egy-egy pulzust, villanást bocsátanak ki. A periódus, akárcsak a lassan vagy gyorsan tapsolók esetében, véletlenszerűen ingadozik a két üzemmód között annak függvényében, hogy mennyi a rendszerben lévő átlagos kibocsátott pulzuserősség. Ha a pulzuserősség kisebb, mint a kívánt érték, akkor az áramkör gyorsan kezd villogni, ha nagyobb, akkor ritkábban.

Nédáék kimutatták, hogy ebben a rendszerben is létezik egy rend-rendezetlenségi fázisátmenet (a szinkronizált illetve nem szinkronizált esetek között) annak függvényében, hogy hova állítják a tartani kívánt pulzuserősséget. És létezik egy olyan intervallum, amelyben az oszcillátorok szinkronizálódnak. E modell szerint a közönség nem törekszik tudatosan a szinkronra, hanem egy adott hangerőt akar tartani a tapssal. A szinkronizáció ennek az optimizációs folyamatnak a mellékterméke.

Ha kis hangerőt akarnak tartani, a tapsoló egyének „lassú üzemmódban" tapsolnak és nem szinkronizálódnak. Ha nagyon nagy hangerőt akarnak tartani, mindenki gyorsan tapsol, szintén szinkronizálódás nélkül. És van egy olyan köztes sáv, ahol a kívánt hangerőt a közönség úgy éri el, hogy állandóan vált a két mód között, és melléktermékként ilyenkor jelenik meg a szinkronizáció, azaz a vastaps.