Mennyi esélye van az ly-nak a j-vel szemben?

Béklyó, golyhó, csobolyó, 
kályha, pulyka, hógolyó.

Kölyök esztergályos selypít,

a keselyűt ne felejtsd itt.

(Röhejes, vagy sem?)

A magyar helyesírás egyik legneuralgikusabb forrpontja: a ly létezése. Kisiskolás korunktól gyötörnek minket a harkállyal és a papagájjal. Körülötte újból és újból fellángol a vita: kell-e nekünk ly, mikor ugyanúgy ejtjük, mint a j-t, vagy vegyünk egy mély lélegzetet, és töröljük el, mint Svájcban 2006-ban a scharfes s (ß) betűt.

Kétféle habitus ütközik itt is össze, akárcsak a nyelvtan más vidékein: az egyik a leíró (deskriptív) szemlélet, amely a nyelvi jelenségeket mások számára is érthetően próbálja meg leírni. Ez afféle szemlélődő, passzív hozzáállás. A másik az előíró (preskriptív), amely meg szeretné mondani, hogyan kell helyesen írni. Azaz direktívákban, szabályokban, és azok feltétlen betartásában gondolkodik.

Gyerekként az utóbbihoz volt szerencsénk az iskolában.

Dohányzásra kijelölt hely. Hej!

Az ly története egyidős a magyar írás kialakulásával. Az akkori élő nyelvben létezett egy lágy l-szerű hang, amit ly betűkapcsolattal jelöltek.

Az eredeti ly voltaképpen egy l és egy j összeolvadásából áll, fonetikai megfelelője nyelvész szakszóval a palatális laterális, és a görög lambda betűvel jelölik. 

Az ly-nal jelzett lágy l hang aztán fokozatosan kiveszett, egy része normál l-é alakult (használjuk a lyuk és luk, zsemlye, zsemle szavakat is), a többségét pedig a mai j-nek megfelelően kezdtük ejteni. A nyelvújítás korára, az 1800-as évek elejére már végleg eltűnt a régi hang, és kialakult a máig tartó érdekes helyzet, hogy a j hangot kétféleképpen is jelöljük (j és ly).

Nem merült fel semmi kétely

Mivel hangzásukban nem különböznek, egyszerűen tudni kell, mikor kell ly-t, és mikor „pontos” j-t írnunk. Nincs benne már semmiféle logika, ezért nem lehet mást tenni, mint

Mivel az ly már nem jelzett külön hangot, meglehetősen érdekes, hogy a nyelvújítóink miért ontották magukból az ly-os új szavakat. Nemzetté válásunk egyik zajos frontja volt a magyar nyelv szókészletének bővítése és az egységes helyesírás bevezetése. Ennek legnagyobb összecsapása a jottista–ipszilonista háború volt a reformkorban (1805–1806), amelyben a szóelemző és a kiejtés szerinti elvek csaptak össze írók, költők, gondolkodó hazafiak által.

Tudjuk jól, kik nyertek

A jottisták a toldalékokban szereplő j-ért szálltak harcba, az ipszilonisták pedig a d, l, n, t hangokat lágyító y-ért (kenjük-kennyük, mondjuk-mongyuk, adjuk-aggyuk). Szó szerint láthatjuk jól, kik győztek (a Kazinczy Ferenc, Révai Miklós, Vörösmarty Mihály vezette jottisták). Bármilyen furcsa, de szóba sem került a j–ly logikátlan használata (gólya–héja). Sőt, soktucatnyi újabb ly-os szó született (aszály, dagály, tekintély).

Kényelmesen helyet foglalt  

A nyelvújítás aranykora 1832-ben ért véget, amikor is elsőként jelent meg a „Magyar helyesírás' és szóragasztás' főbb szabályai” című 32 oldalas jottista felfogású, csupán ajánlásnak szánt könyv. Benne megannyi ly-nal. Innentől végleg a magyar ábécé része lett az egykor lágy l hangot jelölő, mostantól hivatalosan is j-nek ejtett kettős betű. 

Nem hozott nagy áttörést az 1876-os szabályzat sem azzal, hogy az amelly helyett elég lett amelyt írni. Az ly mélyen befészkelte magát, innentől kezdve a műveletlenség szellője lengte körül azt, aki nem tudott hejesen írni.

Király a logika, de a hagyomány is sirály 

Valójában a helyesírás se nem a tudás, se nem a tudomány, és egyáltalán nem az intelligencia fokmérője. Ezért nem önmagáért kell megtanulni. Egyetlen feladata van: egységesítéssel megkönnyíteni a szövegek olvasását. Ezért nem ártana megszabadulni a logikátlanságoktól.

Az írás pedig nem más, mint az emberi beszéd megegyezésen alapuló lejegyzése. Nem kell pontosnak lennie. A lényeg, hogy mindenki számára érthető, értelmezhető legyen a gyerek írása. Ami igazán fontos, az a tartalom átadása.

No igen, de pont az a szép a helyesírásban, hogy a logikus szabályok mellett a hagyományt legalább annyira tiszteli. Más nyelvekben is őriznek régebbi alakzatokat.

A vita nem mostanában fog eldőlni.

Ahhoz, hogy előre jelezhessük, hogyan változik majd nyelvünk, a társadalmi folyamatok jövőbeli irányát kellene megjósolnunk. De ezt nem tudjuk megtenni. Olyan ez, mint az időjárás. Minél távolabb nézünk előre, annál bizonytalanabb a kép. 

Romhányi József azért tett egy próbát,

A Mézga család különös kalandjai című rajzfilmsorozatban felhangzó újmagyar nyelv roppant logikus, gyakorlatias, lényegre törő. Nincsenek ragok, és a magyar szavaknak csak az első szótagját használják a XXX. század Magyarországán. Minimum nyolc ál negy gim köt (Nyolcvan általános és negyven gimnázium kötelező), ezért a XX. században – Aladáron kívül – mindenki marha barom (Maradéktalanul hallom, barátom, rokonom), aki nem érti, hogy nem jó a féreg a kertemben (Félek reggel a kerületi temetőben). Akarná ezt valaki?

(Aki újmagyar szót akar hallani, ide tekerjen. (12:08–14:46))

(Borítókép: Mohai Balázs / MTI)