Tas, Anasztázia
1 °C
8 °C

15 grönlandi 19 náci ellen

2014.09.01. 23:11

Kétféleképpen lehet megemlékezni a II. világháború kitörésének évfordulójáról. Az egyik mód, hogy felelevenítjük az eseményeket, epizódokat: a gleiwitzi rádióállomás elleni kamutámadást, a gdański postaállomást, a Molotov–Ribbentropp-paktumot, vagy akár az első ízben diadalmaskodó villámháborús taktikát.

A másik, hogy 2014-ből is megpróbáljuk értelmezni, miért is volt igazán különleges ez a háború. Annak ellenére, hogy a világtörténelem legtöbbet kutatott eseményéről ma már nehezen lehet újat leírni, érdemes mégis elidőzni magánál a szónál: világháború. A II. világháború különlegességét ugyanis nemcsak a minden addigit felülmúló erőfeszítés, pusztítás és szenvedés adja, hanem az is, hogy a viszály a trópusoktól a sarkvidékig, sivatagtól az óceánig mindenhol egyformán izzott. Ez a háború sokkal globalizáltabb volt, mint az első világháború, ahol lényegében 1914 végére elveszett az összes német gyarmat.

A hadszínterek egy részét még ma is kevéssé ismerik, mi összeszedtünk három olyat, amelyről nem is gondolnánk, hogy ott háború folyt.

Áramvonalas Jane-nel a tengeralattjárók ellen

Franciaország 1940-es veresége után a francia gyarmatok meglepően nagy része esküdött fel a kollaboráns Vichy-kormányra. A britek árgus szemekkel figyelték, hogy ezek a gyarmatok ne válhassanak tengelyhatalmi akciók kiindulópontjává.

Így volt ez Madagaszkárnál is, ami Japán Pearl Harbort követő ázsiai villámhadjárata után került a Császári Flotta messzelátói elé. 1942 februárjára ugyanis a britek elveszítették Szingapúrt, Burmát, fél flottájukat és a teljes indokínai szigetvilágot; Nagumo tengernagy repülőgép-hordozói komoly veszteségek nélkül tudta beportyázni az Indiai-óceán keleti felét.

És bár a fő kötelék inkább keletre, a Korall-tenger felé indult, a japánok azért úgy gondolták, német módira ők is tengeralattjárókkal próbálják elszigetelni Indiát, a legfontosabb brit távol-keleti gyarmatot. Ehhez tökéletes bázisnak tűnt a Madagaszkár északi csücskén lévő, csodálatos természeti adottságokkal rendelkező kikötő, Diego Suarez (mai nevén Antsiranana). Innen sakkban lehetett volna tartani nemcsak a kenyai partokhoz visszaszorult Brit Keleti Flottát, az egész szuezi hajóforgalmat, hanem a Jóreménység fokának környékét is. Indokína okkupációjánál ráadásul már rájöttek, hogy Vichyt nem olyan nehéz meggyőzni az együttműködésről, így hát nem számítottak nagy ellenállásra a helyőrség részéről.

Ez a németek által lelkesen támogatott forgatókönyv már egy ideje feltűnt a brit stratégáknak is, ezért a Királyi Flotta szűkös lehetőségeikhez képest egy csatahajóval, hordozókkal és cirkálókkal megerősített, tízezres kontingenst küldött a megelőző támadásra.

A Vichyre felesküdött Armand Léon Annet tábornok 8000, leginkább helyi és szenegáli gyalogosának negyedét a támaszponton állomásoztatta, ők meg is nehezítették a május 5-én kezdődő partraszállást. Közben ráadásul megérkeztek a japán tengeralattjárók, melyek az öblökbe behatolni képes mini-tengeralattjáróikkal kiütötték a küzdelemből a brit zászlóshajót, a Ramilliest. A végül kommandósok bevetésével is elfoglalt Diego Sanchez ráadásul csak a nyitány volt, mivel a támaszpont biztosításához az egész szigetet meg kellett tisztítani az ellenségtől. Úgyhogy a nemzetközösség katonái a Streamline Jane (Áramvonalas Jane) hadművelet keretében még hónapokig le voltak kötve a monszun által bőséggel öntözött dzsungelben, és csak október közepére sikerült kikényszeríteniük tűzszünetet. A háború további három éve során egyébként Madagaszkár háromezer kilométeres körzetében nem került sor harci cselekményekre.

Csatahajóval a pontosabb időjárás-jelentésért!

A britek a tengelyhatalmak egymástól való elválasztása, és globális bekerítése érdekében kénytelenek voltak egészen extrém területekre is erőforrásokat pazarolni. A szövetségesek nemcsak a frontoktól távol levő trópusi szigeteken izzasztották meg katonáit ezért a célért, de a fagyos sarkvidéken is.

Norvégia megszállását követően Churchill attól kezdett el félni, hogy a nácik ráteszik a kezüket a Spitzbergákra is. Az elvileg norvég fennhatóság alatt lévő fagyos szigetcsoport gazdag szénkészletét egy norvég és egy szovjet bányásztelepen fejtették ki, egészen addig, amíg a brit haditengerészet – szovjet és norvég beleegyezéssel – ki nem menekítette a békés vájárokat. A britek leromboltak minden használható berendezést a szigeteken, megsemmisítették a szénkészletet.

A németek a nagy evakuálásig fel sem figyeltek a Spitzbergák jelentőségére, de ezután meteorológiai állomást hoztak létre, amit 1942-ben felszámoltak, de 1943-ban a két csatahajóval és kilenc rombolóval támogatott Zitronella hadművelet keretében újra felépítettek. A németeknek ugyanis égető szükségük volt meteorológiai állomásokra, amelyek pontos adatokkal látják el őket a Szovjetuniót hadianyaggal – elsősorban járművekkel, repülőkkel – ellátó sarkvidéki konvojok elleni támadásokhoz. Igen, még akkor is, ha ehhez a Tirpitz csatahajót kellett lakatlan szigetek ellen vezényelniük. A szigetcsoport megközelíthetetlenségét jelzi, hogy az itteni állomás személyzete csak 1945 szeptemberében tudta megadni magát a szövetségeseknek, rádióadójuk pedig 1952-ig továbbította az automatikus jeleket az aktuális időjárási viszonyokról a süket éterbe.

A precíz meteorológiai jelentések iránti igény egyébként egészen az amúgy amerikai védelem alatt álló Grönland partjaiig vitte a nácikat, ahol is négy támaszpontjuk összesen 19 fős személyzete 1942 augusztusától 1944 októberéig állt ellent az 1940-ben megszállt Dániától függetlenné vált grönlandiak 15 fős partvédelmi osztagával szemben.

Legalább akkor még nem volt közel-keleti konfliktus!

Jaj, dehogynem, sőt! Ma már az ottani események csak apró lábjegyzeteknek számítanak a többi fronton történtekhez képest, de 1941-ben még egyáltalán nem tűnt olyan valószínűtlennek, hogy a grandiózusabb német terveknek megfelelően az arabok üdvrivalgása közepette itt ad egymásnak randevút az Afrika Hadtest és a Kaukázus felől érkező A Hadseregcsoport.

Görögország elfoglalásával, majd Rommel egyiptomi előrenyomulásával ugyanis a németek már tényleg a spájzban voltak, de az amúgy is igen elfoglalt briteknek és oroszoknak helyi szinten is rengeteg problémát kellett megoldaniuk.

Először is valahogy meg kellett győzniük Törökországot, hogy ne akarjon német oldalon revansot venni az első világháborúban elveszett birodalmáért, mert az valószínűleg végzetes csapást jelentett volna a szövetségesek közel-keleti uralmára. Atatürk 1938-as halála után azonban az ország szilárdan elkötelezte magát a semlegesség mellett.

Olaszország hadba lépését követően, 1940 júliusában Mussolini légiereje elkezdte bombázni Palesztinát, ahol közben a palesztin–zsidó konfliktus is egyre jobban elmérgesedett – sőt, a később Berlinbe jeruzsálemi főmufti meg is hirdette a szövetségesek elleni intifádát.

1941-ben brit csapatoknak kellett megbuktatniuk az 1932-ben függetlenné vált Irak alig egy hónapja puccsal hatalomra jutott nácibarát miniszterelnökét, Rashid Alit. Az Iraqforce előrenyomuló katonái azonban észrevették, hogy ellenfeleiket a Török Birodalom után francia mandátum alá került Szíriából látják el utánpótlással, sőt, a Luftwaffe szíriai tankolással már néhány gépet is átreptetett Moszulba.

A szövetségesek ekkor kapcsoltak, hogy a szíriai francia hatóságok az odahaza még csak tárgyalási szakaszban lévő ún. párizsi jegyzőkönyvekben foglaltak szerint épp előkészítik a terepet a német egységek számára. Ezért júniusban egy, főképp ausztrálokból, indiaiakból és szabad franciákból álló hadtesttel megtámadták a francia mandátum alatt álló Szíriát és Libanont. A légierővel és tüzérséggel is rendelkező helyőrségek nem adták olcsón a bőrüket; ez azért is volt különösen zavaró, mivel nehéz volt a szövetséges propagandának győzelemként eladni a francia katonák meggyilkolását – különösen, ha a ravaszt is egy francia húzta meg. A harcedzettség és a felszerelés azonban végül döntőnek bizonyult, és július 10-én Henri Dentz tábornok megadta magát a Bejrút előtt álló 7. ausztrál hadosztálynak

Az általános felfordulásból nem maradhatott ki Irán sem. Az országot 1925-ben egyesítő Rezā sah egyáltalán nem volt náci, viszont rendkívül bizalmatlan volt a térség vezető gyarmatosítójával, az országa olajkincsét is kiaknázó Nagy-Britanniával szemben, Sztálint pedig a kommunista beszivárgás veszélye miatt nem kedvelte. A két újsütetű szövetségesnek viszont égető szüksége volt egy olyan útvonalra, ahol a britek biztonságosan el tudták juttatni a szovjeteknek szánt több millió tonnányi hadianyagot – a fentebb említett jeges-tengeri útvonal erre soha nem volt igazán alkalmas.

Rezā sahnak viszont nem tetszett az ötlet, és lezárta a Perzsa-öbölből Azerbajdzsán felé vezető utat. A britek ezt nem vették jó néven, sőt, arra kezdtek el gyanakodni, hogy a következő lépés az olajipar német kézre való átjátszása lesz. Ezért augusztusban a szovjetekkel összefogva lehengerelték a térség legjelentősebb katonai potenciáljával rendelkező perzsa államot - az ország stratégiai fontosságát jelzi, hogy az épp rekordveszteségeket elkönyvelő Vörös Hadsereg 1000 tankot vonultatott fel. Rezāt elmozdították székéből, és helyére fiát, Pahlavit tették, akit azután később a Khomeini-féle iszlám forradalom buktatott meg – egész rendszerével együtt.

A szövetségeseknek tehát a Közel-Kelet szinte összes országában háborúzniuk kellett, hogy később zavartalanul háborúzhassanak a németek ellen. Igaz, alig fél év alatt sikerül pacifikálniuk az országokat, biztosították maguknak az utánpótlási vonalak és persze az olajkitermelés zavartalanságát.