Lázár, Olimpia
-2 °C
3 °C

Ami a NASA-nak sem jött össze

2009.08.28. 00:43 Módosítva: 2009-08-28 00:43:31
A NASA neve ötven évvel ezelőtti megalakítása óta egyet jelentett az űrkutatás csúcsteljesítményével, a sci-fibe hajló legmodernebb technikával. Az amerikai űrkutatási hivatalt valahogy mindig is úgy képzeltük el (persze Hollywood aktív közreműködésével), mint a földkerekség legnagyobb koponyáinak gyűjtőhelyét, akik sosem hibáznak, és végtelen erőforrásból gazdálkodva építik a csillogó-villogó űrhajókat. Pedig nekik sem jött minden össze. Sőt.

Különösen mostanában jár rá a rúd az űrhivatalra, amikor kirúgnak hatezer embert, az új holdraszállásért folytatott versenyt tulajdonképpen feladták, a Marsra el sem indulnak, és nincs pénzük se a veszélyes aszteroidák megfigyelésére, se az ISS fenntartására.

Most éppen azért ilyen látványos a NASA mélyrepülése, mert az Obama-kormány (illetve már előtte Bushék is) erősen megnyirbálta az ügynökség költségvetését, de egyébként sem áll távol a hivataltól, hogy százmilliókat öljön egy-egy hangzatos projektbe, hogy aztán csendesen elsüllyesszék egy íróasztalfiókban, amikor kiderül, hogy zsákutca volt a fejlesztés. Összegyűjtöttük a cég leghíresebb félbehagyott projektjeit.

Nerva és Prometheus: atommeghajtással az űrbe

A hatvanas évek hírhedt pénztemetője volt a NASA-nál a Nerva projekt, amiben egy nukleáris meghajtású rakétát próbáltak megépíteni, ami akár a Marsig is elviszi majd az űrhajókat. A projektben a náciktól importált híres rakétatudós, Wernher von Braun is részt vett, aki egy fánk formájú, a tengelye körül pörgő űrhajót vizionált az atomrakéta köré (a pörgés a mesterséges gravitációt biztosította volna az űrhajósoknak). Máig nem tisztázott, mennyi pénzt öltek a technológiába, de az eredeti tervek töredékét sikerült csak teljesítményben kicsikarni technológiából, ami elmaradt a hagyományos hajtóművektől is. Végül 1972-ben állították le a fejlesztést, nem kis részben az akkoriban megerősödő antinukleáris lobbi ténykedésének köszönhetően.

Prometheus1

Az ötletet 2003-ban melegítették újra Prometheus projekt néven, és a Jupiter holdjait megfigyelő JIMO szondát hajtották volna a nukleáris rakétával, de a 430 millió dolláros tervet aztán lelőtték azzal az indoklással, hogy túl drága és túl bonyolult.

Dyna-Soar: túl korán, túl sokat

Szintén a hidegháború idején dolgozott a legnagyobb titokban a NASA, a Boeing és a légierő az X20 Dyna-Soar űrhajón. A projekt hat év alatt 660 millió dollárt emésztett fel, és éppen azelőtt hagyták félbe, hogy az első prototípus megépítésébe belevágtak volna. Az X20 messze megelőzte a korát, leginkább a mai űrsiklókra hasonlított volna, annyi különbséggel, hogy képes lett volna nagy magasságból kémkedésre, vagy akár bombázásra is az oroszok feje felett. A meghajtó rakéták első tesztjei olyan jól sikerültek, hogy már a legénységet is kiválasztották az első útra (a holdraszálló Armstrong lett volna az első pilóta), aztán a hatvanas évek közepén leállították az egészet, mert minden erőforrás a Kennedy elnök által beígért Hold-utazásra kellett.

NASA Color Dyna Soar

Az eredetileg a német Silbervogel projektből kölcsönzött ötleten alapuló fejlesztés tanulságait később az űrsiklók építésekor használták fel, sőt állítólag a kilencvenes években megépítették az eredeti, katonai célú verziót is Blackstar néven.

X30: az új Orient Expressz

A következő évtized végére elkészül az új Orient Expressz, ami a hangsebesség 25-szörösével az űrbe kilépve, két óra alatt teszi meg a Washington-Tokió távolságot – vázolta fel 1986-ban Reagan elnök azt a tervet, amibe a NASA hét év alatt hárommilliárd dollárt ölt anélkül, hogy egy működő prototípust tudott volna építeni. A terv valójában még ennél is ambiciózusabb volt: egy 96 méter hosszú, 140 tonnás monstrum, ami óránként 37 ezer kilométeres sebességgel képes haladni. A futurisztikus repülőgép egy ugrással 450 kilométer magasságba jutott volna el a kilövés után, hogy aztán a célpont felett lépjen be újra a légkörbe.

X-30 futuristic nasa

A projektbe fektetett pénz nagy része arra ment el, hogy olyan anyagokat kísérletezzenek ki, amelyek kibírják a 3000 fokos üzemi hőmérsékletet a hidrogénhajtású motorban, illetve olyan szárnyakat és külső szerkezetet, amik a nagy nyomástól és a súrlódástól 1800 fokosra hevült felület mellett is biztonságosak. Utóbbiba bele is tört a NASA mérnökeinek a bicskája, és amikor 1993-ra sem tudtak olyan verzióval előállni, amibe embert mertek volna ültetni, az ügynökség elzárta a pénzcsapot.

Shuttle-C: az önjáró űrsikló

A nyolcvanas évek közepén merült fel az emberi személyzet nélküli űrsikló terve, amire aztán a Challenger katasztrófája után kezdtek el igazán odafigyelni a NASA-nál. A Shuttle-C a már meglevő űrsiklókat alakította volna át növelve a teherbíró képességet és távirányítható navigációs számítógépekkel felszerelve a járműveket. A projekt a NASA kilencvenes évek elején futtatott, nagyszabású Mars-expedíciós tervének része volt: ilyen személyzet nélküli űrsiklók vitték volna fel Föld körüli pályára a Marsra induló két űrhajó hat, egyenként 80 tonnás, a Földön összeszerelt darabját, amit aztán az űrben raktak volna össze kész járművekké, hogy megspórolják a kilövés költségeit és technikai nehézségeit.

1984-ben indult a projekt, 11 évvel és 200 millió dollárral később jutottak el addig, hogy az egyetlen elkészült prototípus nem működik, és a pénzt meg az energiát inkább a nemzetközi űrállomás építésére fordítják.

X33 és X34: az űrsiklók sosemvolt utódai

Az X33 kódnevű űrhajón 1986-tól majdnem másfél évtizedig dolgozott a NASA és a Lockheed Martin repülőgépgyár. A folyékony hidrogénnel hajtott, emberi legénység nélküli gép bevallottan kereskedelmi célú űrhajónak készült. A fejlesztés során a legtöbb probléma az üzemenyagtartállyal volt, rendszeresen elbukott a teszteken: hol túl veszélyesnek bizonyult, hol túl nehéznek. Már felépítették az X33-asok kilövőállomását, és a prototípus 85 százalékosan kész volt, amikor a NASA úgy döntött, hogy elég volt az a 900 millió dollár, amit beleöntött a reménytelen projektbe, a Lockheed Martin pedig egyedül nem folytatta (nekik csak 350 milliójuk bánta).

X-33 Venture Star

Az X34 projekt nagyjából ezzel egy időben zajlott, és az űrsiklókat leváltó, bár azok működési elvéhez nagyon hasonló űrjármű lett volna belőle, ha el nem fogy a fejlesztésre szánt 200 millió dollár. Több prototípus is készült, 25 tesztrepülést hajtottak végre vele, de a fő tanulság az volt, hogy annyival nem jobb az új gép az űrsiklóknál, hogy befejezzék a fejlesztésüket.

X38: az űrállomás mentőcsónakja

Az 1995-ben indult X38 projekt olyan űrhajó megépítését célozta meg, amivel vészhelyzet esetén az űrhajósok vissza tudnak jönni a Földre a nemzetközi űrállomásról, és nem kell megvárniuk, míg felküldenek értük egy Szojuzt vagy egy űrsiklót. A jellegzetes formájú, szárnyak nélküli járművel 1999-ben már tesztrepüléseket hajtottak végre, és a koncepció remekül működött, a gépet könnyedén odakormányozta a pilóta a kívánt landolási ponthoz, aztán ejtőernyővel szépen leereszkedett.

800px-ISS Crew Return Vehicle

A mindössze kilenc méteres, hétszemélyes X38 két-három óra alatt ért volna le az űrállomásról a Földre. Már az űrállomáson tesztelendő prototípus megépítésénél tartott a munka, amikor 2002-ben az ISS költségvetésének egyik komolyabb megnyirbálása áldozatául esett a projekt, 100 millió dollár elköltése után.