Miért kell szégyenkeznie egy keményen dolgozó értelmiséginek, ha addig nyújtózkodik, ameddig a takarója ér?

Nagyon szeretem a budapesti városrészekről szóló sorozatot az Urbanistán. Ennek apropóján az alábbi gondolataim támadtak:

Volt ugyebár az az időszak, amikor mindenki családi házat akart magának, és ennek érdekében hajlandó volt olyan főváros környéki településekre is kiköltözni, ahol sokszor még aszfaltburkolat se jutott minden olyan utcába, ahol hirtelen (egyen)trendi házak nőttek ki a földből.

Mi már az eggyel ez utáni generáció vagyunk. Felsőfokú végzettséggel rendelkező, alkalmazottként dolgozó emberek.

– ha jól saccolom. Ilyen élethelyzetben már lehet arra gondolni, hogy az embernek háza legyen a fővárosban. A budai hegyek vagy a pesti elit kerületek (XIV., XVI.) százmillió forintot közelítő, de ott szerényebbnek számító családi házai nem elérhetőek.

A városrész-sorozatban sok családi házas övezet sorra került már, ahol viszont többnyire átlagos vagy akár átlag alatti jövedelmi helyzetű emberek élnek. Mi is egy ilyen kerületben (XIX.) vertünk tanyát végül, a kisvárosias utcánkban értelmiségiek és munkások vegyesen élnek.

Nagyon sok ismerősünk nem érti ezt a választást. A vendégeinknek mindig el kell magyarázni, hol vannak.

 Amikor öt éve a házat vettük, épp kifutott a nagy hitelfelvételi láz, a kijózanodás időszaka volt, túl voltunk a devizahitelesek első sokkján. Volt lakásra megtakarításunk és forintban vettünk föl mellé hitelt.

A hitelhez jutás semmilyen problémát nem okozott, bár akkoriban sem az ingatlanpiac, sem a hitelezés nem volt valami csúcsformában.

Kispestnek a Kőbánya-Kispest metró-, vonat-, buszállomáshoz közel eső részén vettünk házat. Akkor kimondottan rosszul csengő név volt a Köki, azóta javult a megítélése, a bevásárlóközpont miatt kedveltebbé vált.

Kispest hangulatos, hagyományos kertvárosi részeiről BKV-val nehezebb közlekedni, ezért inkább a lakótelep és a vasút, valamint a reptéri gyorsforgalmi út közé szorult kertes házas részt választottuk.

Aztán a pici és drágán felújítható házak miatt néhány utcával hátrébb keresgéltünk, de ott az ellátás (bolt, közlekedés) nem olyan jó, így kötöttünk ki a Felső-Kispestnek is nevezett részen. Bár folyamatosan fejlődik az ingatlanállomány (felújítások, bontás utáni építések), de a környék és

a teljes Délkelet-Pesttel egyetemben.

működő szomszédsági közösséggel, és a fővároson belüli élet minden előnyével. Egy napfényes vasárnapon azonban nagyon érződik, hogy ez olyan szempontból is periféria, hogy egy nagy sétához messzire kell menni.  A budai oldal elegáns „zöldségei” innen csak komoly kirándulást követően érhetőek el.

Vizsgáljuk meg a fővároson belüli szuburbanizációt, a városon belülre történő kiköltözést: van-e olyan jelenség, hogy régebben parcellázott lakóövezetekbe beköltöznek a várostól elszakadni nem akaró, de azért kertes házba vágyó emberek? Formálja-e ez a kertvárosok képét, életét?

Manapság vajon tömeges jelenségnek számít-e, hogy közepesen pénzes emberek megjelennek a korábban munkáskerületekként számon tartott, 50-100 éve parcellázott részeken és átlagos jövedelmű értelmiségiek népesítik be azt? (Ilyen történt régebben a Wekerlével.)

De ezt a kérdést úgy is meg lehet fogni, hogy visszatérünk az eredeti, vásárlós szemlélethez: van egy közepes méretű, pesti, jobb helyen lévő lakásra való pénzem, hol kapok házat érte?