A Váralagút eredetileg a Duna alatt is átment volna

Ma, amikor tényleg összevissza lehet közlekedni Budapesten, elég nehéz elképzelni, hogy mekkora gondot okozott közel kétszáz éve, hogy mégis hova tegyék a fővárosban az első állandó hidat a Dunán. A mai Lánchíd helye adta volna magát, mert itt elég keskeny a folyó, ráadásul nem is olyan örvényes, hőforrásos, mint a mai Erzsébet hídnál, viszont volt egy nagy probléma vele. Az ide tervezett híd nem igazán kötötte össze Budát Pesttel. Ugyanis aki megjött Pestről, az egyből nekiment a Várhegynek, amit vagy meg kellett kerülnie, vagy át kellett másznia rajta. Ez utóbbi az 1830-as években még jóval nehezebb volt, mint manapság. A Vár egy katonai objektum volt (a következő évtizedben heves harcok helyszíne is lett), a lényege pont az volt, hogy jó nehéz legyen felmenni: nem volt se Halászbástya, se Várkert Bazár. 

Úgyhogy már akkor felmerült, hogy fúrjanak bele alagutat. Sőt, ha még úgysincs híd, menjen át az alagút a Duna alatt is.

Az ötlet Novák Dániel mérnök fejéből pattant ki 1837-ben. Úgy gondolta, hogy a Krisztinavárosi templom mellett menne le az alagút és áthaladva a Vár, majd a Duna alatt a mai Mérleg utcánál jönne fel, valahol a Gresham-palota környékén. Készített is két tervváltozatot, az egyik szimpla, a másik dupla alagút lett volna. Elsőre elég futurisztikusnak hangzik talán, de egyáltalán nem volt az, hiszen akkoriban már javában épült a Temze-alagút.

Ezzel együtt nem nagyon harapott rá senki az ötletre, úgyhogy egy évvel később szerényebb javaslattal állt elő: a Várhegy alatti alagút tervével, mely nagyjából a mai nyomvonalon haladt volna. Egyébként ennek is volt egy ikeralagutas verziója, hogy a kétirányú forgalomban ne zavarják egymást a szembehajtók.

Később Széchenyiék is felkarolták az elképzelést, és jóval a Lánchíd megépülte után, 1853 és 1857 között el is készült. Igaz, Novák Dániel akkor már nem élt: épp a fent említett budai ostrom után, 1849-ben kivégezték. Azon kevés áldozatok egyike, akiket nem a császáriak, hanem Görgeiék vészbírósága lövetett agyon - alighanem ártatlanul.

Na de akkor ki tervezte az alagutat?

A bejárat mellé kihelyezett emléktábla szerint, Clark Ádám.  Csakhogy ez egyáltalán nem biztos.Ami biztos, az az, hogy Clark tervezte. Csakhogy abból kettő is volt:

1. a Lánchidat tervező William Tierney Clark, angol mérnök, valamint névrokona
2. a híd építését vezető Clark Ádám, skót mérnök.

Mi, magyarok leginkább az utóbbit ismerjük és emlegetjük, nem véletlenül van róla elnevezve a híd budai hídfőjénél a tér is, amelyről mostanában többször is szó esett. Tierney ugyanis csak egyszer-kétszer látogatott hozzánk, Adam viszont itt telepedett le, itt alapított családot, és több fontos mérnöki munkát végzett a híd építésén kívül is. Ma is magyarosított nevét használjuk.

A népi emlékezet alighanem egybemosta a két névrokon személyét, így bár valószínűleg W. T. Clark tervezte az Alagutat, és Adam csak a kiviteli terveket készítette, sokáig az utóbbit tartották számon az építészeként is.

Hogy miért került elő most ez a téma?

Nos nagyon kacskaringósan. 

A közelmúltban Dr. Kotsis Iván örökösei a Lechner Tudásközpont gondozásába adták az Ybl-díjas építész, építészettörténész hagyatékát. Ez már önmagában is izgalmas, hiszen Kotsis olyan fontos épületeket tervezett, mint a balatonboglári katolikus templom (Magyarország talán legrégebbi modern temploma) vagy a Regnum Marianum. Na de a szóban forgó papíroson, amire az anyag feldolgozása közben bukkantak rá egy könyvben, nem az ő feljegyzése van, hanem Kismarty-Lechner Jenőé. 

Lechner unokaöccse ugyanis, amellett, hogy remek építész volt, építészettörténettel is foglalkozott. Többek közt az Alagút tervezésével is, melyről így írt.

A dokumentumokból nem csak az derül ki, hogy létezett egy egyiptomi stílusú terv is a bejáratokra; hogy az 50-es években még Vilmosnak fordítottuk a Williamet; vagy hogy hogyan javítottunk a számítógépes szövegszerkesztés előtti időkben. Legalább ilyen izgalmas látni, hogy mennyire szenvedélyes kutató volt Kismarty-Lechner. Íme a könyvoldal, amely mellett a gépelt oldal volt: 

Képes volt összefirkálni egy 1883-as könyvet, mert abban hibát látott. Na jó, igaz, csak ceruzával.

Nos ennyit a történetről, melyben vagy féltucat építész neve felbukkant. Az izgalmas Kotsis-hagyatékra pedig hamarosan visszatérünk a blogon!

Érdekel a budapesti épületek története? Kövesd az Urbanistát a Facebookon!