Letisztult, szép, szerethető lett a Turul látogatóközpont épülete

Gyerekkoromban kifejezetten féltem a turulszobroktól, annyira csúnyán haragos volt valamennyi. Aztán évtizedekkel később rájöttem, hogy a hiba nem az én készülékemben van, a turul ugyanis nem egy morcos sas, pláne nem egy mérges keselyű, hanem a kifejezetten kecses és szép kerecsensólyom. Csak hát száz éve valamiért nem így ábrázolták őket, talán ez a „heroikusan összehúzott szemöldök” jobban illett a korszellemhez. A tatabányai turul – vagyis a fél ország számára „a” Turul – is ilyen volt, de amikor a múlt héten felsétáltam hozzá, csak mosolyogtam rajta, milyennek láttam harminc akárhány éve.

A látogatás oka az volt, hogy szobor környékét rendbe hozzák épp, és az új látogatóközpontot, a Dévényi Sándor tervezte épületet már meg is nyitották. Persze engem leginkább maga a ház érdekelt, de elmesélem azt is, milyen lett az egész környék. Bár még nincs teljesen kész minden, már most tökéletes egynapos program odaugrani a tágabb vonzáskörzetéből (amelybe egyébként simán beletartozik Budapest is: annyi vonattal elérni, mint HÉV-vel Szentendrét vagy Gödöllőt).

A vasútállomásról könnyű sétatávra van a Turul. Oké, a könnyű jelző magára a távolságra értendő, vagyis van benne szintkülönbség is rendesen, de nem keményebb, mint mondjuk a fővárosban a Gellért-hegy. Útközben táblák jelzik, hol tér el az autós és a gyalogos útirány, de ha a piros jelzésen maradunk, nem véthetjük el – amúgy is folyton ott lebeg a szemünk előtt a cél.

Az első látnivaló maga a vasútállomás (amelyre még ígérem visszatérek a blogon, mert nagyon izgalmas épület), aztán átvágunk néhány hangulatos és szépen helyreállított szocreál ház mellett, melyek éppúgy a régi, kisváros hangulatot hozzák, akárcsak Oroszlányban. Ráadásul az évtizedek alatt felnőtt fák árnyas parkokat alkotnak, amelyek kifejezetten szépen rendben vannak tartva. Átkelünk az 1-es úton, átbújunk az M1 alatt, hangulatosat lépcsőzünk az erdős hegyoldalon, és fenn is vagyunk a madárnál.

A turulszobor

A Gerecsének elég sok köze van a turulhoz, vagyis a kerecsenhez. Egyes vélemények szerint a nevét is róla kapta, de ami biztos: itt fészkel a legtöbb Magyarországon. A szobor mégsem ezért került ide, hanem mert 1896-ban, a honfoglalás ezredik évfordulóján hét helyet jelöltek ki az országban, ahová jelentős emlékjelet kell állítani. Állítólag 907-ben Bánhidán – vagyis a mai Tatabányán – győzte le Árpád Szvatoplukot, ezért jutott ide is egy monumentális alkotás. A szobrot Donáth Gyula tervezte, akárcsak a budavári turult. Szóval talán azért olyan keselyűszerű mindkettő, még akkor is, ha állítólag

a tatabányai madár modellje egy kitömött szirti sas volt az ógyallai gimnázium szertárából.

Na de függetlenül attól, hogy mennyire hiteles ábrázolásról van szó, ez az a turul, ami a nagy kivétel volt, és már gyerekként is szerettem. Mennyire menő már felnézni egy hegyre, aminek a tetejéről egy hatalmas madár figyel? Talán a feje is azért ilyen furcsa, amiért az épületek tetején álló szobrokéi is: ezeknél az a fontos, hogy lentről jól nézzenek ki, vagyis közelről eltorzulnak a vonásaik.

A konstrukció a maga korában nem csak művészeti, hanem komoly mérnöki teljesítmény is volt. A szerkezetét Czekelius Aurél tervezte, akinek a nevéhez több Duna-híd is fűződik. Többek közt a Szabadság hídé is, amelyen ugye szintén vannak turulok – bár ez már talán tényleg csak véletlen.

Miért kell ide látogatóközpont?

Tatabányának elég jó adottságai vannak, de azért egyelőre nem egy első számú turisztikai célpont. A Turul nagyon klassz emblémája a városnak, de sokáig tipikus tízperces látnivaló volt: az osztály felbuszozik, és – ha szerencséje van a gyerekeknek és a tanárnéni nem beszél félórát, akkor – egy gyors szelfi, meg panorámanézés után mindenki visszahuppan a buszba, és lehet menni a következő állomásra.

Pedig nagy lehetőségek vannak egy ilyen pontban, amit úgy tűnik, elkezdtek kihasználni. A környéken több programlehetőség is van: a Szelim-lyuk könnyű sétatávolságra, a folyamatosan bővülő viaferrata utak, meg hát az egész Gerecse, ahol pár órás vagy akár egész napos túrát is tehet az ember.

Tavaly határozták el, hogy az egyszerű „buszfordulót” kicsit feldobják. Építenek egy látogatóközpontot, a szobor környékén pedig rendezik a terepet. Az utóbbi munkálatai még tartanak, de már lehet látni, hogy elég igényes lesz. Jó minőségű fabútorokkal, egy ígéretes játszótérrel, rendezett arculatú, egységes információs táblákkal. Hogy a tablókra mi kerül, azt nem tudom, mert ottjártamkor még üresek voltak, de bízzunk benne, hogy klassz lesz az is. (FRISSÍTVE: Ottjártam után nem sokkal elkészültek, kaptam is képeket róluk, meg a szabadtéri kondiparkról. Beraktam a galéria végére, ha rákattintotok bármelyik képre, vagy ide, megnézhetitek.) Már most benne van a lehetőség, hogy kicsivel tovább itt tartsák az embereket, illetve ez legyen a kiinduló- és végpontja egy hosszabb csatangolásnak.

Engem persze elsősorban maga a ház érdekelt.

Alázattal nyúltak a turultémához

A látogatóközpont tervezésére pályázatot írtak ki, amelyre több nagynevű építészt hívtak meg. A nyertes végül Dévényi Sándor lett. Az építész leginkább pécsi alkotásairól híres (Lakodalmas háza a 111 év, 111 híres ház, 150 építész című könyvben is szerepel), de a Gellért téren álló Forrásházát a budapestiek is biztos ismerik.

Meghökkentő és szerethető házaiban van egy nagy adag organikus építészet is. Bár a Kós Károly alapítvány egyik alapítója, soha nem volt annyira szoros követője Makovecznek, mint mondjuk Ekler, igaz nem is távolodott el tőle annyira soha.

A Gerecse kapuja névre hallgató ház tulajdonképpen tökéletes példája ennek.

Valójában megvan benne minden olyan elem, ami egy valamire való organikus épületben meg kell, hogy legyen. Szépen kirajzolódó tengelyek, stilizáltan megjelenő ősi építészeti formák, kaput őrző bálványok. Ha akarom, finoman beleláthatom a turult is: a fejét, na meg a szárnyain egymásra rakodó tollakat.

Ugyanakkor nincs benne semmi erőltetettség, vagy természetutánzás. Ami szerves anyag, az tényleg szerves: kevés a beton, sok viszont a fa meg kő. Ha már egyszer egy erdőben, egy sziklaormon vagyunk. Belül is átlátható, logikus szerkezete van, ügyesen elhelyezett gépészettel. Nincsenek benne öncélú elemek, de azért finoman megjelennek a Makovecz által is előszeretettel használt elemek, például a „belső térbe becsúszó tető”, vagy a befelé néző ablakok. Ám ami számomra a legfontosabb, az az alázat.

Bevallom, engem a két hatalmas zászlórúd például kicsit zavar a turul mellett, pedig nagyon szeretem mondjuk a várromokra tűzött magyar lobogókat. Ha egy erős nemzeti jelkép van a hegytetőn, akkor minek mellé tenni még egyet, lehetőleg nagyobbat? Mintha egy templomtorony mellé állítanék még egy póznát és a tetejére tennék egy keresztet.

Na most Dévényi fogadóközpontja pont nem ilyen. Akinek szeme van rá, meg türelme a megfigyeléshez, az észreveszi benne a játékot, a szépséget. Akinek nincs, hát azt sem zavarja: egy jó kis házat lát és kész.

Tatabánya söre

A ház nagyon rendben van tehát. Sőt ezúttal nem csak a tervezésbe, de rövid szemrevételezés után úgy tűnt, a kivitelezésbe se nagyon lehet belekötni. A beltartalommal már vegyesebbek az érzéseim, de a mérleg itt is pozitív.

Kezdjük azzal – bármilyen profánul is hangzik –, hogy egy ilyen hegytetőre épült látogatóközpont egyik legfontosabb funkciója a vécé. A látogatóknak és a környezetnek is közös érdeke, hogy az normális legyen. Nos ez itt teljesen rendben van, kulturált, szép kis toalett tartozik hozzá, amit a fizetővendégek ingyen használhatnak, mások meg 200 forintért. Van emellett amúgy egy másik hasznos funkciója is a helynek, innen lehet bérelni a via ferráták használatához szükséges felszereléseket.

Az ilyen létesítmények gyenge pontja mindig a kötelező kiállítás, és hát maradjunk annyiban, hogy az átkot itt sem sikerült megtörni. Nagyon szépek ugyan Váraljai Zsolt fényképei, okos dolgok vannak a három érintő, és szépek a három hagyományos képernyőn, de azért mindez kevés. Emiatt senki nem fog idejönni, sőt még csak be se nézni, ha már itt van, pláne nem 500 forintért. Kiállítást tervezni pont ugyanolyan szakma, hogy ne mondjam művészet, mint házat – sajnos nem lehet megúszni. Pedig annyi ziccer lenne a témában, a solymászattól a totemállatokon keresztül a turulszobrokon át a millenniumi projektekig - nem is sorolom.

Azt azért tegyük hozzá, hogy lesz itt egy úgy nevezett „selfie-t készítő berendezés” is, amellyel honfoglalás kori ruházatban fényképezhetjük magunkat, ám ez sajnos még nem üzemelt a múlt héten. (Cserébe egyelőre nincs belépő a kiállításra.) Ki is ragasztották rá egy A4-es papírra. Remélem az csak gyermekbetegség, mert bár elég menő egységes arculatú tájékoztatás van az épületben is, néhány nejlontasakos nyomtatott papírüzenet már felütötte a fejét.

Na de vissza a jó dolgokhoz! Az épület másik szárnyában egy étterem üzemel, ez is Gerecse kapuja néven. Szépen berendezett vendégtér és látványkonyha, jól kihasznált terek. Árak nem voltak kinn a megállítótáblán, szóval amikor belelapoztam az étlapba, elsőre meghökkentem. Bevallom, nem egy-két ezer forintos előételekre, meg három-hat ezer forintos főételekre számítottam egy turistaközpontban.

Viszont ha úgy érkezik ide az ember, hogy tudja mire számíthat, teljesen korrekt árak ezek. A helyzet kicsit a hármashatárhegyi Hangárra emlékeztet: ha az ember egy bakancsos turistaház kínálatát és árait várja, akkor csalódni fog. Ha viszont azt vesszük, hogy valaki egy színvonalas éttermet vállal be egy vidéki város melletti hegytetőn, és van rá fizetőképes kereslet, akkor hajrá.

Azt meg a felszolgálótól tudtam meg, hogy a tervek szerint lesz egy streetfoodos, olcsóbb büfé is itt hamarosan, ha elkészül a park.

Amúgy egy szarvas palóclevest ettem végül, kifejezetten jó volt, kapros tejföllel tálalva, és még a mellé adott kenyér sem volt megúszós. Na meg ha már ott voltam, megkóstoltam a város (egyik) saját sörét, a Vadorzót. A neve nem az orvvadászoknak, hanem egy ilyen nevű tárnának, és az ott halálukat lelt bányászoknak állít emléket. Jóféle, ír vörös, kifejezetten könnyed, kellemes ital. Aki ősszel felkirándul a Turulhoz, kóstolja meg.

A cikk megjelenését Tatabánya önkormányzata támogatta, de annak tartalmába nem szóltak bele. Érdekel az emlékművek története, vagy hogy mi épül Magyarországon? Kövesd az Urbanistát Facebookon, Twitteren, vagy újabban akár Instagramon is.

Ti nem féltetek gyerekkorotokban a turulszobroktól? Én igen. Aztán felnőttként megkönnyebbültem, hogy a hiba nem bennem van. Az igazi turul, vagyis a kerecsensólyom ugyanis szép. Csak helyette száz éve mindenhol ilyen mérgesen kiabáló, keselyűszerű sasokkal szórták meg az országot. Gondolom ez a heroizmus felelt meg jobban a korszellemnek. Ha ilyen szemmel nézem, van, amelyik ma már kifejezetten tetszik. Mondjuk a tatabányai, ami mérnöki munkának és tájépítészeti alkotásnak sem utolsó. Igaz, mérgesség ide vagy oda, ezt gyerekként is bírtam messziről, mert hát mennyire jó már, hogy egy ekkora madárszobor figyel a hegyről. Most azért mentem Tatabányára, hogy megnézzem, hogyan tették rendbe az évtizedek óta lepukkant környékét. Hamarosan írok róla az Urbanistán! #tatabanya #turul #szobor #urbanistablog #gerecsekapuja @tatabanyapont @hellodunagerecse @gerecsekapuja

Zubreczki Dávid / Urbanista (@zubreczkidavid) által megosztott bejegyzés, Aug 25., 2018, időpont: 11:57 (PDT időzóna szerint)