Elemér
-4 °C
9 °C
Index - In English In English Eng

Egy igazi történet: Pokorni Zoltán nemzete

2020.01.22. 09:40

A magyar politikában szinte soha nem történik semmi. Érthető, hogy most már észre se akarjuk venni, ha hirtelen valami mégis alapvetően változik meg. Kiáll egy döntéshozó és azt mondja, hogy a nagyapám gyilkos volt, én pedig, bár nem tehetek semmiről, de hozzá tartozom és mi így, ketten, fájdalmas részei vagyunk a közösség, a nemzet történetének.

A magyar közszereplők lényegében mozgó reklámfelületek, szendvicsemberei pártjuk kommunkációs paneljeinek. Bemennek a stúdiókba és mindenről elmondják ugyanazt a pár mondatot, amivel nem megnyitni, hanem lezárni akarnak minden beszélgetést. A másikat nem érdemes meghallgatni, mert az ellenfél, ellenség, és egyébként is gonosz és gyűlöl minket. És ha látszólag mégsem, akkor meg úgyis hazudik.

A médiatérben és a közösségi médiabuborékokban a botrány megképződik, kommentáltatik a rég kiosztott szerepek szerint, vagyis ismét reprodukálódik a bevett törésvonalak mentén és minden következmény nélkül elül, elfelejtődik amíg jön a következő ugyanolyan. A nyilvános beszéd talán egyetlen célja a félelmi identitások megerősítése. A megszólalások elsöprő többsége nem arról szól, mit csinál és mond a másik, hanem, hogy ki valójában ő. Hogy kik állnak mögötte, a háttérben. Miért is ne higgyünk neki. A megértés, a beszélgetés, a kritikai nyilvánosság, a politika módszeres felszámolása zajlik, minden valódi kérdés belefulladása az egyre növekvő zajba.

Most nem rabbiként írok, hanem magyar emberként, akinek a nagypapája, Biener Zoltán évtizedekig ugyanabban a városban élt, mint Pokorni József. Ugyanazon a nyelven beszélt, álmodott, vallott szerelmet vagy dühöngött. És nagyjából ugyanakkor is haltak meg.

Érzem, Pokorni Zoltánnal valami igazi és személyes történt, amit ő megpróbált közösségi üggyé, politikává tenni. Nagyon röviden azt mondani, hogy az ő kis közössége, a családja történetéhez hozzátartozik egy gyilkos. Egy náci, nyilas gyilkos. És hogy ezzel neki valamit kezdenie kell. Hogy van a személyes felelősségen túli, közösségi felelősség is. Vagy ha nincs, akkor nincs közösség sem. Se család, se haza.

Pokorni Zoltán, konzervatív politikus, tudatta, hogy nem akar lemondani a családról és a hazáról, megtartja, kerül, amibe kerül. És ezért azt mondta könnyezve, hogy igen, az a gyilkos az én nagyapám. A tömeggyilkos. A zsidógyilkos. Aki beteljesítette a radnótii próféciát, és önként, kéjjel ölt. Hiszen pontosan tudta, hogy amit tesz, az nem a haza védelme, és tette nem befolyásolja a háború végkifejletét sem. És ő az enyém, hozzám tartozik. A történetem. A legközvetlenebb történetem. Amelyet be kell illesztenem a tágabb közösségem történetébe. Amelyhez hozzátartoznak azok, akiket megölt a magyar történelem egyik mélypontján, Budapest ostroma idején. Egy elveszített háború végén. Egy ostromlott városban, egyfajta modern apokalipszistől megrészegülve, mint a társai. Cáfolva a naiv elképzelést arról, hogy a modern Európa közepén nem lehet már tere a XX. században a felfoghatatlan, az emberi képzelet számára addigra már elgondolhatatlannak hitt szadizmusnak.

Az áldozatok is hozzám tartoznak, az enyéim azok is, akiket a nagyapámék felfoghatatlan mértékű szadizmussal megöltek, a honfitársaim, ez volt a másik állítása. A gyilkos nagyapám és az áldozatai a családom és nemzetem. Erről beszélt zokogását visszafojtva az érintett kerület polgármestere a gyilkosságok egyik színhelyén.

Amiből ránk nézve, akik Pokorni Zoltánnal egy, közös nemzetbe tartozunk, az következik, hogy azt kell valahogy mondanunk, hogy a szörnyeteg, akivé Pokorni József vált, nem csak Pokorni Zoltán családjához tartozik, de hozzánk is, a zsidó magyarokhoz is, az egész közösséghez. Mindenkinek, mindnyájunknak nagyon nehéz, máshogy, de nagyon. Ez legalább összeköt minket. Erre jut, helyesen szerintem, Krémer Balázs írása is.

És akkor fel kell tennünk a kérdést, ki volt Pokorni József, akire rokonai, akik ismerték, kedves emberként emlékeznek? Úgy rémlik számunkra, hogy még antiszemita sem volt. Lehet, hogy tényleg nem vagy nem különösebben volt az. Mi történt vele, amikor elhagyta a családját az ostrom kezdete körül, kivé lett abban a pár hétben Budapest frontvárosban, hogyan lett gyilkossá, mielőtt halálos lövést kapott? Hogyan lett a konszolidált életet élő fiatal családapa Kun páter emberévé, olyan gyilkosok társává, akik embertelenségükkel még nyilas „elvbarátaikat” is elborzasztották? Mi érlelődött Pokorni Józsefben és másokban, mi alakult és szabadult el az ostrom alatt, amikor megnyíltak a pokol kapui, amikor minden szabály, norma, erkölcs érvényét vesztette?

A vegytiszta történettudomány erre a kérdésre soha nem adhat választ, nem fogjuk megtudni, mégis gondolkoznunk kell rajta. A mi kedves családfőnkön, a mi szadista gyilkosunkon, a mi Pokorni Józsefükön és társain.

Pokorni Zoltán elintézhette volna az egészet hallgatással vagy egy tízsoros sajtóközleménnyel, amely jelzi, hogy nincs felelőssége nagyapja ügyében. Igaza is lett volna. De az, amit minden józan számítás ellenére mégis megtett, hosszú évek óta az első eseménye volt a magyar politikai emlékezet történetének. Pokorni József történetét visszavonhatatlanul a magyar nép aktuális, sürgető teendőjévé tette. Minden esemény esély. Új lehetőségek megnyílása.

Persze, a beszélgetés először elszaladt a szokásos irányba. Hazudik, manipulál, műkönnyek, inkább csinálja ezt és amazt, gondolja úgy, ahogy mi, azt, amit mi, majd akkor. Az a fontos, hogy nem történt semmi, nem kell semmire odafigyelni, ömölhet tovább mindenhonnan az önigazolás, politikai hiteink végtelen újratermelése.

Egyáltalán nem biztos, hogy készen vagyunk arra, hogy elfogadjuk Pokorni Zoltán javaslatát. Hogy gondoljuk végig, gyilkosok, áldozatok utódai, félrefordulók, embermentők, pincékben üldögélők rokonai, lemenői, kik vagyunk mi együtt és hogyan tartozunk össze, feloldozás nélkül, örökké, egyetlen nemzetként, honfitársakként. Egyáltalán nem biztos, hogy kész vagyok egy olyan közösség részévé lenni, amely magában foglalja Pokorni Józsefet.

És tudom, hogy elkerülhetetlenül ki kell mondanom, hogy mégis ez a helyzet, mert a magyarság története, mert Budapest ostroma, ez a sötét, karácsony környéki végítélet, pusztulás és feltámadás az én történetem is, az én városom és az én országom, az én hazám története. Ahogy az én nagypapámat is (és még 1912 embert) az utolsó pillanatban, 1944 karácsonyán vitték el Buchenwaldba, hogy onnan soha ne térjen haza az állapotos feleségéhez, az én nagymamámhoz.

Értem, miért beszélünk félre, miért hárítunk, mégis hiba lenne elszalasztani a Pokorni Zoltán kínálta esélyt, amely kivezethet minket a kilátástalan emlékezetpolitikai dagonyázásból egy új közösség felé. Egy eljövendő, szolidáris, felelős magyarság reményéhez. 

A szerző rabbi.