Hiába intelligens az MI, ha nem normális az, aki így használja

Vita tárgyát nem képezheti, hogy a Die Aktuelle német bulvármagazin átlépte az etikai határt, amikor képzelt exkluzív interjút közölt a Formula–1 hétszeres világbajnokával, a lassan tíz évvel ezelőtti síbalesete óta a legszűkebb családi körben lévő Michael Schumacherrel. Hatásvadász eset, amely az olvasókért ment csatába, vagy egy erőtlen próbálkozás, hogy a mindennapok slágertémájáról, a ChatGPT által kreált interjúkról lehúzzanak egy bőrt. Megérte?

Amennyiben abból indulunk ki, hogy a negatív reklám is reklám, akkor a német lap nagyot ment. Ennél rosszabb, negatívabb visszhangot nehezen generáltak volna maguk körül. A közvélemény, az olvasótáboruk viszont ezúttal aligha lép tovább következmények nélkül, hiszen van az a pont, amikor elérkezünk valami végéhez és kategorikusan ki tudjuk jelenteni: na, ide sem jövünk többet. A szerző, a publikálásra áldását adó szerkesztő aligha számíthat prémiumra vagy előléptetésre, sokkal inkább számonkérésre, 

Mitől is? A lap indoklása szerint „a beszélgetésre az interneten” találtak rá, „egy olyan oldalon, amelynek köze van a mesterséges intelligenciához”.

A témában kutatók, vagy csak a technikai forradalom ilyen jellegű újításaira fogékony, a maguk szórakoztatására a négy fal között a korlátokat feszegető, vagy mögé bekukucskáló mezei érdeklődők számára talán még bocsánatos a bűn, ha egy ilyen abszurd ötlet megvalósításra kerül.

Amikor viszont mindezt bármilyen formában publikálják, azzal tisztában kell(ene) lenniük, hogy az adott esetben következményekkel járhat. Akár rájuk vonatkozóan is, tekintve a felelősségre vonásukat, esetleges elmarasztalásukat. Másrészt pedig közvetetten, amikor a kitalált történetük saját életre kel. Amennyiben a figyelemfelkeltés volt a cél, saját maguk előtérbe helyezése, akkor viszont megint csak nem tudunk más következtetést levonni, mint hogy: ülj le fiam, egyes!

Feltételezzük, hogy a lapnak valóban nem volt köze az alapsztorihoz, arra csupán rátaláltak az interneten. Innentől kezdve viszont az ő kezükbe kerül a labda, vagyis a lufi. Aztán amikor úgy döntenek, hogy nem szélnek, hanem a világhálóra eresztik, akkor arról is határozniuk kell, azzal ténylegesen mihez kezdenek, azt mekkorára fújják, illetve milyen köntösbe öltöztetve engedik ki a kezük közül.

Tekintve, hogy Michael Schumacher, a világ egyik legismertebb, fénykorában sportágán, de még a sportvilágon is túlnövő személyiségének tényleges állapotáról az elmúlt évtizedben maximum hírmorzsák láttak napvilágot – vagy még azok sem –, egész egyszerűen lehetetlenség azt feltételezni, hogy a semmiből majd előkerül vele egy ilyen interjú.

Pedig nemcsak a rajongói, hanem volt pályatársai, kollégái is kíváncsiak, tulajdonképpen mi van vele, és a maguk módján talán még presszionálják is a kommunikációra a környezetét.

Viszont így sem beszél róla senki. Mármint az a kevés ember, a lehető legszűkebb családi és baráti kör néhány tagja.

Valami csoda folytán – mert az elmúlt évtized történéseit figyelembe véve valóban csodaszámba menne – mégis érdemi változás történne Michael Schumacher egészségi állapotában, akkor annak körítése is profi módon kerülne napvilágra, egy legbelsőbb körökhöz tartozó, megbízható és kiváltságos sajtópartner révén. Nem ilyen noname csatornán ad hoc jelleggel.

A lap kétszer is nagyot hibázott: egyszer a közléssel, aztán a tálalással

Repkedtek a főcímek, mint hogy „Világszenzáció” és „Az első interjú!”, ami az olvasó szemét megfogja és behívja a cikkbe, így viszont az érzékelhetően kisebb hangsúlyt kapott alcím, miszerint „Megtévesztően valóságosnak hangzik” felett át is siklik a tekintet. Ami nem a megtekintő hibája. És ezúttal még nem is abból az újságírói alaptételből indulunk ki, miszerint az olvasónak mindig igaza van. Még akkor is, ha előbb véleményez és – jobb esetben, de nem feltétlenül – csak utána olvas.

A határvonal egyébként sem éles, öt, száz vagy ezer (még inkább ötszázezer?) árnyalatos szürke zónát képzel el szerző és olvasó, hogy a címadásnál az olvasottság, az internetes kattintás érdekében hol van a határ. Jelen cikknél viszont fölösleges akár egy szót is pazarolni ennek megvitatására. Miként annak sem sok értelme van, hogy az erről való értekezést pont a ChatGPT-vel gyártsuk le. Bár nyilván máris sok mindenre képes, de az is világos, hogy akad még vele tennivaló, fejlesztésre váró rész bőven.

A tíz éve hermetikusan elzárt világban lévő sportoló biztosan ne mondjon olyanokat ilyen hosszú hallgatást követően, hogy „újra fel tudok állni egyedül”, mert hiteltelenné teszi nemcsak a fejlesztőt, hanem még azt is, aki bármilyen úton-módon tápot ad a rendszert működtető szerkezetnek.

Az újságírói szakmát is a ChatGPT által veszélyeztetettek közé sorolják, mármint idő kérdése, hogy átvegye a feladatokat, és szabadságra, vagy éppen nyugdíjba küldje a képviselőit. A szervezéssel, mérlegeléssel, véleményezéssel, időzítéssel és mentorálással is járó szerkesztői feladatokkal kapcsolatban úgy néz ki, a korszakos csere – amikor az emberi intelligenciát felváltja a mesterséges – egyelőre egy ennél talán még távolabbi jövőbe mutat.

Amely, vagy aki – tiszteletem szerkesztő úr/asszony – arra az álláspontra jutott, hogy az ismert személyiség állapotában történt érdemi változásról be kell számolnia a magára valamit is adó médiumnak, hivatkozási alappal és gyorsan. Ebben az esetben egészen nyugodt szívvel keressük meg a programot, majd a delete gombra nyomjunk rá jó erősen, lehetőleg több ujjunkkal egyszerre.

A szerző az Index sportrovatának vezetője.

(Borítókép: Michael Schumacher 2001-ben. Fotó:  Andreas Rentz / Bongarts / Getty Images)