Hrutka János: Smink és fodrász nélkül is lehet szeretni ezt a válogatottat

Meglehetősen reális szemüvegen keresztül adott önkritikus értékelést a nyári Európa-bajnokságról és annak tapasztalatairól Marco Rossi pár héttel ezelőtt. A logikus következtetések mellett ismét felállított egy olyan kritériumrendszert az olasz–magyar mester, amelynek kimondása pillanatában már tudható volt, hogy erős támadási felületként szolgál majd a jövőben. Ezentúl (ismét) nem hívok meg olyan labdarúgókat a válogatott keretébe, akik játékperchiánnyal küzdenek. A Julian Nagelsmann érkezése óta emelkedési pályára állított német válogatott elleni mérkőzés előtt megtudhattuk azt is, hogy játékosaink sokkal jobb formában vannak, mint 80 nappal ezelőtt, amikor kikaptunk Svájctól, majd Németországtól.

A vége közte öt lett.

Mi lett volna akkor, ha nincsenek jobb formában?

Kinek szólnak, mit takarnak a hangzatos mondatok?

Az ember érti, hogy folyamatosan tűzben kell tartani a szurkoló lelkét, lelkesedését. Érti, hogy mindig kell valami csont, amit csámcsogva elfogyaszthat még két korsó mellett a nagyérdemű. Azonban több mint hat esztendő után talán már hozzászokhatott az olasz stratéga a Facebook-kommentek olvasgatása mellett, hogy nem tanácsos olyan mondatokat megfogalmazni, majd a nyilvánosság elé vetni, amelyek a legkisebb megbillenés után bumerángként csapódnak vissza az eldobó fejére. Magyarázkodni pedig abszolút nem kell.

Marco Rossi 2018 júniusa óta tartó szerepvállalása továbbra is egy sikertörténet. Nem az egész utat nézni merő rosszindulat, vakság. Annyi jó dolgot tett már labdarúgásunkkal, hogy ő az egyetlen, akinek nem kell magyarázkodni. Sokkal többet hozott ki mindig is válogatottunkból, mint annak képességei, lehetőségei engedték volna. Az irányítása alatt lejátszott 68 mérkőzésen elért 1,68 pont per mérkőzés átlag magasan felülmúlja a múlt szerepvállalóinak eredményeit, egyedül Egervári Sándor áll minimálisan jobban nála. A közel hetven találkozóból talán a 2019-es Eb-selejtezőkön, Szlovákia ellen elszenvedett kettős vereség volt fájó. Akkor azonban még nagyon a csapatépítés elején jártunk. Ezt követően a 2021-es Európa-bajnokságot követő átalakulás okozott újabb fejfájást. Szeptemberben és októberben először 4–0-s vereséget szenvedtünk hazai pályán Angliától, majd kétszer mattoltak minket az albánok is. Az idei évet megelőzően ennyi negatívum volt számlázható a Rossi Kft. számára.

A talajtól és a lehetőségeinktől elrugaszkodott elvárások

Az idei, immár a Rossi-éra második hosszabb veretlenségi sorozata az űrbe lőtte ki a szurkolói elvárásokat. Ehhez adott kanócot és égő fáklyát pár vezető, továbbá játékos nyilatkozata. Elhittük, elhitették velünk, hogy a világ topcsapatai ellen is könnyedén helyt tudunk állni, meg tudjuk verni őket. Nem így történt. Nem tartunk itt. A lehetőségeinket nézve nem is fogunk itt tartani. Ezt el kell fogadni! Ezzel szembesített minket szeptember elején a Nemzetek Ligája két mérkőzése.

Marco Rossi első, Finnország elleni találkozója óta több mint hetven játékos lépett pályára a nemzeti csapatban. Közülük 13-14 labdarúgó volt, aki játszott topbajnokságokban. Ellenben speciel a németekkel, ahol a mostani keret mind a 23 játékosa topbajnokságok topcsapataiban játszik, a hollandoknál ez 17 fő. A „resztli” az Ajax, a PSV és a Feyenoord futballistája... A két keretben jelenleg több topjátékos van, mint a magyar keretben összesen az elmúlt hosszú évek során.

A kipróbált közel hetven fiúból 14 játékos került fiatalként az olasz edző kezei közé. Közülük hat olyan labdarúgó van, akire valóban, nem csak pár röpke pillanat erejéig számított a kapitány. Akikre igen, szinte kivétel nélkül nem a magyar utánpótlás teljesítőképességének referenciái. Ezen a ponton pedig ismét elérkeztünk a legfontosabb kérdéshez: mire képes ez a keret?

A válasz elég egyértelmű. Ráadásul mintha ezt is akarta volna megmutatni nekünk Marco Rossi ezen a két találkozón. Kísérletezgetünk matricával felcímkézve. Elhittük és elhitettük, hogy most már ott tart válogatottunk, hogy Németországot hazai pályán folyamatosan letámadjuk, nyomás alá helyezzük, így hibára késztetjük azokat a labdarúgókat, akik sokkal előrébb járnak saját futballistáinknál. Hiszen fejlődni kell, ez lehet a következő lépcső. Legyünk bátrak, kreatívak. Bárki ellen most már. Mintha tudatosan akarta volna Rossi az orrunk alá dörgölni: ha ezt akarjátok, tessék! Ez lesz a végeredmény!

Két fiatallal a védelemben, akik közül Dárdai Márton a német másodosztályból 80 perc játékidővel kapott meghívót, majd játszott a Kaiserslautern ellen. Nagy Ádámmal, akinek személyisége, hozzáállása, megsüvegelendő mérhetetlen számú válogatott fellépése ellenére mégiscsak az olasz másodosztályból kellene felvennie a versenyt az elittel. Sallai Rolanddal, aki 17 perc játékidővel nyert invitálást, majd 44 perccel érkezett, valamint Varga Barnabással, akit hosszas kihagyását követően az Újpest ellen dobtak mély vízbe. Azóta négy találkozó segítette a felső polcra való visszatérését. A cserékről nem is beszélve: míg az egyik oldalon a német bajnokság top öt csapatából érkezett a fiatalos frissítés, addig mi az NB I-től és perchiányos, alacsonyabban rangsorolt külföldi bajnokságoktól vártuk a fordulatot.

„Szégyen!” – hagyta el a szövetségi kapitány száját az értékelés. Durva szó. Abszolút ide nem illő jelző. A helyzet túldramatizálása. Németország ellen ki lehet kapni. Akár több góllal is. A 68 mérkőzésből kétszer fordult elő. Anglia és Németország volt az ellenfél.

Az erősebb Németország ellen letámadtunk, Bosznia ellen óvatoskodtunk

Nem játszottunk jól. Az erőforrásaink rossz felmérése és pozícionálása vezetett idáig. A nyilatkozatokkal szemben az első félidőben sem. Nem volt kaput eltaláló lövésünk, az ellenfelünk már ekkor kilenc helyzetkialakításnál, továbbá gólnál, kapufánál és kihagyott óriási helyzeteknél járt, másfeles xG mellett. Nekünk mindössze negyven passzunk volt az ellenfél térfelén. Láttuk, hogy mit akar a válogatott, csak azt nem, hogy kivel. A második félidőre pedig felőrlődött csapatunk a testidegen helyzetben. A nyári Eb-n, ahol állítólag sokkal rosszabb formában voltak játékosaink, jóval alacsonyabb labdabirtoklás mellett kétszer annyi lehetőséget dolgoztunk ki.

A magyarázat egyszerű: itt tartunk. Eredményt továbbra is akkor fogunk tudni elérni nálunk jobban jegyzett válogatottak ellen, ha elsősorban védekezünk, szervezettek vagyunk. Ha játékosaink folyamatosan játszanak csapataikban, ha lesz minimum húsz olyan labdarúgó, akik nívósabb bajnokságokban, csapatoknál méretik meg tudásukat hétről hétre.

Majdnem el is felejtettem: volt egy Bosznia-Hercegovina elleni találkozó is. „Felálltunk... Akartunk” – mondták főszereplőink. Eddig úgy gondoltuk, hogy bármilyen szinten futballozó csapatnál az egyetlen, említésre sem méltó elvárás az akarás. Ezt kiemelni olyan, mint egy lányra bókként azt mondani: aranyos. Magyarul semmilyen más értékelhető nincs rajta és benne. A magyar csapat tegnapi teljesítményén ellenben volt. A németországi pofon hátán növekedő ijedtség azonban azonnal látszott. Itt már a bosnyák válogatottat sem akartuk nyomás alá helyezni a mérkőzés elejétől fogva. Az emlegetett sok kísérletünk mögött számos pontrúgás bújt meg, helyzetet kialakítani nem igazán sikerült.

Azonban ezzel sincs baj. Ez a mi csapatunk. Smink és báli ruha nélkül, reggel kikelve az ágyból. Láttuk, hogy mit szeretett volna válogatottunk, és láttuk azt is, hogy mire képes. Látjuk és örülünk annak, amit eddig elért. Kalapot emelünk a 2018 júniusától napjainkig tartó időszak előtt. Értékeljük a tömött lelátókat, a sok válogatott játékos nevével ellátott trikóban futkározó nebulót. Mert ez sem volt mindig így!

A szerző 24-szeres válogatott labdarúgó, játékosként a Ferencvárossal háromszor, míg a német Kaiserslauternnel egyszer nyert bajnokságot.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Szoboszlai Dominik 2024. szeptember 10-én. Fotó: Szollár Zsófi / Index)