Lázár, Olimpia
-2 °C
3 °C

Nem kell félni, fájni fog

2008.10.13. 13:47

Zuhan a tőzsde, ütődött ismerősök esemeseznek, hogy rongyoljunk a bankba a pénzért, arcukat kezükbe temető brókereket mutatnak a híradók vágóképnek napok óta. Válságot sejdít a munkás teste két merev mozdulat között.

Milyen meglepő. Kábé két éve tudja mindenki, aki szokott gazdasági lapokat olvasni, hogy jön a válság. Két éve írják, nyilatkozzák, elemzik, hogy amerikai ingatlanlufi, rossz hitelek, túlpumpált fogyasztás és a többi.

A kapitalizmus része a válság

Meg hát a kapitalizmusnak, ugye, kellemetlen, de elkerülhetetlen velejárója a pénzügyi válság. Ezt is tudjuk vagy negyven éve, a hatvanas-hetvenes években írt erről szép tanulmányokat bizonyos Hyman Minsky, akinek a művei újra divatba jönnek manapság. Minsky arrra keresett megoldást, hogyan tüntethetők el ezek a válságok, miképpen tehető stabilabbá a szabadpiaci kapitalizmus szükségképpen törékeny pénzügyi rendszere.

a kapitalizmusnak van éppen elég előnye, amiért ezt a kis kellemetlenséget érdemes kibírni

Mások meg azt mondják, hogy kár beletúrni a rendszerbe, inkább legyen egy kis válság időnként, bőven belefér, a kapitalizmusnak van éppen elég előnye, amiért ezt a kis kellemetlenséget érdemes kibírni.

Egyébként menetrendszerű válságunk előtt az újkori gazdaságtörténet leghosszabb konjunkturáját tudtuk le, ami persze senkinek sem tűnt föl, pláne nem ebben az országban, ahol valaki miatt mindig sikerül kimaradni a tutiból. De gondoljunk bele, hogy a világ legnagyobb gazdasága, az amerikai is évente minimum 4 százalékkal nőtt, csak tavaly esett vissza a GDP-növekedés 2,2 százalékra. Húsz-huszonöt évig megúsztuk, megúszták néhány kisebb krachszerűséggel: ott volt a 87-es tőzsdei pánik, a 97-98-as távol-keleti és az abból részben következő orosz válság (1998), a dotcombukta (2000), de ezek csak egy-egy évre, vagy inkább csak egy-egy negyedévre fogták meg az amerikai gazdaságot, egy kis zökkenő után minden ment tovább úgy, ahogy addig. Kína termelt, amerika fogyasztott, az oroszok meg az arabok meg az üzemanyagot nyomatták a rendszerbe.

Most nagyobbnak tűnik a zűr. Bankok dőlnek, alapok csődölnek, nyugdíjbiztosítók rohannak segélyért, a kormányok üléseznek, nyomják a pénzt a pániktól sújtott piacba, egyelőre hiába. Közben már erőteljes gyűrűzés van, hiába stabil a magyar bankrendszer, és likvid mindenki, mint a hosszúlépés, az OTP ma már negyed annyit ér, mint fél éve, az elnök úrnak és a kormánynak együtt kell nyugtatnia az országot naponta: a legnagyobb magyar bank fizetőképes, és az is marad. Kérem, őrizzék meg nyugalmukat, induljanak lassan a vészkijárat felé.

Ez nem micsoda, hanem mekkora

Alan Greenspan volt Fed-elnök, legbefolyásosabbnak, legéleslátóbbnak tartott gazdasági guru úgy gondolja, hogy száz éve ez a legmélyebb gazdasági válság, amit az USA és a világ átél. Mások meg azt mondják, hogy korrigál az ingatlanpiac, zuhannak nagyot a tőzsdék, visszaesik néhány GDP-növekedési szám, és akkor mi van?

Szóval akkor mekkora is a válság?

pont az az ember aggódik legjobban, akit sokan felelősnek tartanak az egész mizériáért

Még nem nagyon látszik. Úgy tűnik, viszonylag kevesen osztják Greenspan diagnózisát. Elég furcsa, hogy pont az az ember aggódik legjobban, akit sokan felelősnek tartanak az egész ingatlanpiaci mizériájáért, aki a Federal Reserve elnökeként (1987-2006) nem avatkozott közbe, pedig már régen látta, hogy az amerikai befektetési bankok és jelzáloghitelezők pilótajátékba mentek át. (Egyébként fejlett esztétikai érzékünknek és nemzeti érzületünknek is smakkolna, ha kiderülne, hogy az új világválságot egy magyar származású ember kavarta. Már a 98-as délkelet-ázsiait is egy magyar származásúra, bizonyos Soros Györgyre próbálták ráfogni, pedig ő csak akkor spekulált a maláj ringgit ellen, amikor egyértelmű volt, hogy a forró pénzek menekülnek a korábban kistigrisekként emlegetett, egy évtized alatt hatalmas tőkével túlpumpált államokból.)

Néhány napja Greenspan egyik legtekintélyesebb és leghatározottabb kritikusa, a Nobel-díjas Joseph E. Stiglitz az antikapitalisták legnagyobb megrökönyödésére azt mondta, hogy szerinte nem lesz nagy válság, Amerika és a világ egy év alatt kiheveri, a pénzpiacokat rövidebb pórázra veszik, a spekulációs tőkét kissé visszaszorítják, az állam kicsit visszaszáll a gazdaságba, és kész. (Az antikapitalisták azért vannak megrökönyödve, mert ők egy ideje valamiféle szellemi vezetőjükként vagy legalábis társukként tekintettek Stiglitzre, aki rendszeresen bírálta az antikapitalisták által leghevesebben gyűlölt két intézményt, a Világbankot és az IMF-et, és még a Nagy kiárusítás című antiglobalista propaganda-dokumentumfilmben is vállalt egy kis szerepet.)

Tehát mekkora?

A válság pont akkora, hogy bárki beleláthat bármit, belevetítheti a legszebb vágyait.

Az olajmilliárdokkal háta mögött egyra nagyobb arcúvá váló dzsúdozó kágébés, Vlagyimir Vlagyimirovics az amerikai gazdasági (és persze katonai) hegemónia végső hanyatlását vizionálja kárörvendő mosollyal, az újbalosok és a kommunisták a globális kapitalizmus végét kiáltják, visszafogottabb újbalosok és mérsékeltebb kommunisták a neoliberalizmus doktrinájának bukását látják. Itt aztán lehet magyarázni bőven.

A magyar géniusz és a válság

Különösen mulatságos, hogy milyen gondolatokat bír előcsalni egy ilyen bonyolult és nagy hatású gazdasági esemény a hazai politikai mezőny változatos létformáiból.

Orbán Viktor és Stumpf István nem túl nagy fantáziával a liberálisokat kezdte szidni. Orbán még a liberalizmus antropológiai tulajdonságait is beleszőtte első komolyabb válságügyi nyilatkozatába, valószínűleg pusztán azért, hogy egy többé-kevésbé ismert latin szóval dobja föl újabb retorikai művét. Érdekes, hogy amíg Orbánék szerint a liberálisok felelősek az egészért, addig Amerikában éppenhogy a konzervatívokat teszi felelőssé a közvélemény, azon egyszerű oknál fogva, hogy nyolc éve konzervatívok kormányoznak. A republikánus McCain néhány hónapja még elég jónak tűnő esélyeit gyakorlatilag lenullázta a válság. Ma ez a legerősebb adu Barack Obama kezében, és nem is Irak. (Persze, mást jelent a liberális Amerikában, és mást nálunk.)

A hazai nyilatkozatok között két igazi mélymagyar klasszikust is találunk, egy jobbost és egy balost, mindkettő intelelktuális színvonala magáért beszél.

Nézzük a jobbost először: Bayer Zsolt, a Széles-féle Magyar Hírlapba marginalizálódott publicista csalhatatlan érzékkel azonosította a válság három legfőbb okát: zsidók, zsidók, zsidók. Tökéletes megoldás, nem lehet vitatkozni vele.

Aztán ott van még Borsik János, főállású masinisztasztrájk-szervező, aki a tervezett kormányzati intézkedések kapcsán fejtettte ki szofisztikáltnak nem nevezhető gazdaságfilozófiai gondolatait, követelve, hogy ne az egyszerű munkásokkal (főleg ne a mozdonyvezetőkkel) fizettessék meg a neoliberális hepaj árát.

Hol a pénz?

Itt mégis érdemes megállni egy pillanatra. Nem azért, hogy a magyar szakszervezeti és politikai vezetők erősen korlátos verbális eszközkészletének egyik legszebb és leggyakoribb darabját, a "ne az emberekkel fiezssék meg..." kezdetű felszólításokat elemezzük, hanem mert érdemes volna megnézni, hogy mégis hol az a pénz, ami után most a nyomozás folyik? Amit most az emberekkel akarnak megfizettetni.

A mi posztkádári, pénzügyikulturális békaperspektívánkból kielégítő magyarázatnak tűnik, hogy itten a kapzsiság miatt van az egész, néhányan lenyúlták a milliárdokat, a brókerek meg a bankárok, persze, azok olyan gyanús Kulcsár- és Princz-szerű elemek mindig, Bayer Zsolt a származásukról is tudna egyet s mást. Dehát itt ezermilliárdokról van szó, dollárban, ezt nem lehet elnyaralni, elkokainozni, ennyi kastélyt nem lehet építeni a Loire völgyében.

Szomorú hírünk van szegény Borsik Jánosnak: annak a pénznek a nagy része, amit az emberekkel akarnak megfizetettni, nem a neoliberális mumusok zsebében lapul, hanem az emberekében, bizony. A magyar emberekében is.

Bizonyos Gyurcsány Ferenc legnagyobb hatású politikai munkájában, az őszödi beszédben emlegetett bizonyos "isteni gondviselést", rendkívül szerencsés körülményeket, a világgazdaság  pénzbőségét, ami lehetővé tette, hogy a szakértő szocialisták kormányozta ország kihúzza összeomlás nélkül 2006-ig.

Mi nem a neoliberalizmus árát fizetjük, hanem a posztkádárizmusét.

Na, hát ez az isteni gondviselés jelentős részben a hitelválságot okozó jelenségcsoport volt. Az amerikai polgárok nyakra-főre kaptak jelzáloghitelt, ingatlanaik értéke egyre ment fölfele, a fölvett hiteleket elitták és -ették, nekik termelt az egész világ, közvetve vagy közvetlenül Magyarország is. Ömlött a pénz a szép hozammal dolgozó alapokba, gyarapodott az amerikai nyugdíj. A vidám világgazdasági konjunktúrában még egy olyan kétes állapotú ország, mint a mienk is, annyi hitelhez jutott, amennyihez akart. Ebből lehetett finanszírozni Medgyessy esztelen "jóléti rendszerváltását", a nyugdíjemeléseket, a közszféra irtózatos mennyiségű alkalmazottjának magasabb bérét, szóval az országot, ahogy van. Na, ezt most meg fogjuk szépen fizetni. Mindenki. A forint már rogyadozik, nem elképzelhetetlen, hogy rövidesen háromszáz fölött kapjuk majd az eurót. A hatás gyors lesz és fájdalmas: devizahitelesek tízezrei kerülnek nehéz helyzetbe. Aztán a lassulás miatti leépítések, csődök következnek, az Opel máris leállíttatta a szentgothárdi gyárat.

Mi nem a neoliberalizmus árát fizetjük, János, hanem a posztkádárizmusét.

A neoliberális bunkó

Egyébiránt a neoliberális jelző minálunk verbális bunkóként használatos, és a bunkózóknak többnyire fogalmuk sincs, kicsoda Milton Friedman (hopp, még egy magyar származású közgazdasági oszlopszent; Bayer Zsolt kedvéért: zsidó) , mi a chicagói iskola, és mely politikusok tekinthetők neoliberálisnak. A helyzet az ugyanis, hogy huszadik század második felének két legsikeresebb politikusa két neoliberális ikon volt. Az egyik Margaret Thatcher, aki a hetvenes évek végére az európai középmezőnybe süllyedt Nagy-Britanniát élesztette újjá, és tette újra a világ egyik leggazdagabb országává. Összecsapott a szakszervezetekkel, kíméletlen volt a szociális kiadások megnyírbálásában, az egész brit értelmiség gyűlölte, remekművek és meghatározó popzenei irányzatok születtek az általa okozott szenvedések nyomán. De gatyába rázta a szigetet.

A másik ikon Ronald Reagan, a lenézett westernszínész, aki részben Friedmanék gazdaságpolitikai ötleteit megvalósítva az Egyesült Államok egyik legsikeresebb elnöke lett, nekünk pedig imába kéne foglalnunk a nevét, mert agresszív politikájával és gazdasági sikereivel végleg megroppantotta a kommunista Szovjetuniót.

Neoliberális reformokat vezetett be a nyolcvanas években Írország, amely sokáig Nyugat-Európa legnyomorúságosabb helye volt, ma már a világ egyik leggazdagabb, legélhetőbb országaként emlegetik.

Neoliberális közgazdászok vették át az irányítást Chilében, a Pinochet-diktatúra kezdetén: Chile ma a térség legsikeresebb országa, sok fejjel emelkedik ki a környék folyamatos gazdasági és politikai válságokkal küszködő államai közül.

A kelet-európai országok közül a legneoliberálisabb Észtország, amely a semmiből küzdötte föl magát, és bennünket már bőven megelőz, ha az egy főre eső nemzeti jövedelmet tekintjük.

Sokmindenki vádolható még neoliberalizmussal, például a Szlovákiát növekedési pályára állító Dzurinda-kormány, de aki minálunk a neoliberalizmus kártételeiről jódlizik, az valószínűleg nem nagyon tudja, mit beszél. Neoliberalizmus egy olyan országban, ahol az állami újraelosztás mértéke a legszociálisabb skandináv országokét közelíti?

Persze minálunk a drasztikus és egyre növekvő jövedelemkülönbségek miatt is szoktak brummogni, miközben a jövedelmi egyenlőtlenséget jelző Gini-index szerint Magyarország a világ legegalitáriusabb államai között van.

Magyarország egyetlen igazi, kimondott neoliberálisa, Bokros Lajos két évig játszhatott szerepet az ország irányításában, azóta a partvonalon túlról szónokol. Most egyébként azt mondja, teljesen konzekvensen, hogy óriási hibát követnek el az Egyesült Államok és az Európai Unió kormányai, amikor dollár- és eurómilliárdokkal segítik meg a válság miatt tönk szélére került pénzintézetek egy részét. Hagyni kellett volna mindenkit meghalni, legközelebb nem vállalnának ekkora kockázatot.

Nem a szabad piac, a kapzsiság, hanem az indokolatlanul beavatkozó állam miatt szabadult el a válság

Ez a válság okának neoliberális magyarázata egyébként: nem a szabadpiaci viszonyok és a "kapzsiság" okozták a válságot, hanem éppen az államok korábbi indokolatlan és indokolhatatlan beavatkozásai. A pénzügyi menedzserek nyugodt szívvel vállaltak akár irreálisan magas kockázatot is, hiszen tudták, hogy ha nagyon nagy baj lesz, az állam jön, és segít, ahogy korábban is mindig segített. Aki a politikával jó kapcsolatokat ápolt, ki tudta puhatolni előre, sőt finoman irányítani is képes volt a kormányzati szándékokat, az pontosan tudhatta, hogy mentőövet kap az államtól, és busás menedzseri jutalmaitól sem esik el. Megfizettetik Borsik Jánossal.

A Gyurcsány-defibrillátor

A múlt héten kibontakozott a világválság legváratlanabb hatása: újraélesztette Gyurcsány Ferencet. Egy hete még a kisebbségi kormányzás sötét jövőjéről, a reformok maradékának elbukásáról, választási költségvetésről, lehetséges pártbeli puccsról, teljes összeomlásról volt szó, a vonatbaleset utáni kínos és aggasztó jelenet pedig kétségessé tette azt is, hogy az ország miniszterelnöke kielégítő mentális állapotban van, ma pedig már újra cselekvőképes kormányfőként virít a képernyőkön, anyatigrisként védi az OTP-t, nemzeti csúcsot hív össze, áll a hídon és parancsokat osztogat. 2006 tavasza óta nem volt ilyen jó formában.

A szocik közül valaki meg is fogalmazta, hogy ez az ő 09/11-e.

Minden kormány imádja a vészhelyzeteket. Amikor nagy a gáz, és "egységre van szükség". Súlyosabb esetekben gyorsan kiiktaható mindenféle demokratikus kontrol, ilyenkor csak az eredmény számít, a válság leküzdése, nincs idő akadékoskodó, moralizáló ellenzékre. Enyhébb esetekben, mint amilyen a mi esetünk is, csak új, tiszta kommunikációs felületet teremt az országot megrázó válság, a múlt katasztrofális hibái pillanatok alatt a feledés homáláyba vesznek: most előre kell tekinteni, mindennél fontosabb a gyors cselekvés, minden korábbi sérelmet feledve, vállt vállnak vetve feszüljünk neki a nagy feladatnak, emberek!

És tessék: itt a válság, Gyurcsány pedig úgy hív össze ötpártit, úgy cselekszik, hogy kidob minden eddig meghirdetett populista programot, mintha sosem lett volna őszödi beszéd. A Fidesz szóba sem állt vele 2006 óta, most meg már csak két ponton nem ért egyet a sebtében meghirdetett programmal. Az ellenzék másodpercek alatt sarokba szorult: ha asszisztál Gyurcsánynak, akkor újra legitimálja, fölhozza a már politikai agóniába süllyedt miniszterelnököt. Ha szembefordul vele most is, akkor a válság idején is kötekedő, csak a saját érdekeit néző köcsög akarnokpárt imázsát húzhatja magára. Lehet, hogy nem lesz olyan sima az a 2010-es választás, mint eddig látszott. (Tipp: Gyurcsány fölhozza a szocikat, és viszonylag szoros versenyben veszít.)

A kapitalizmus vége

A válságnak Gyurcsány Ferencnél csak a jobb- és baloldali romantikus antikapitalisták örülnek jobban, ők már a kapitalizmus haláltusáját várják, és gyakran hivatkoznak az 1929-ben kezdődött nagy gazdasági világválságra, meg persze a már idézett Greenspan-nyilatkozatra, amely 29-es méretű válságot jósol.

Nem árt emlékeztetni arra, hogy a 29-es tőzsdekrachhal indult és világméretű krízissé majd társadalmi nyugtalansággá fokozódott események vezettek a kommunista illetve náci ideológiák megerősödéséhez, illetve létrejöttéhez, de a második világháborúból illetve a hidegháborúból végül nem ezek a remek antikapitalista társadalmi kísérletek kerültek ki győztesen, pedig beleadtak mindent, nem kímélték magukat, illetve saját embereiket sem, hagytak pár tízmillió halottat a páston.

A világvégejóslatok kedvelői most csalódni lesznek kénytelenek. Nincsen kéznél frusztrált, hatalmas nehézipari potenciállal, szakmailag világszínvonalú, bár idegileg kissé labilis katonatiszti állománnyal rendelkező, partvonalra szorított világhatalom. Talán az oroszok hasonlítanak egy kicsit, de messze nincsenek ők még világháborúképes állapotban. Meg minek is háborúzni, amikor az olajjal több pénzt lehet keresni, és olcsóbb azzal kiterjeszteni a világhatalmi befolyást.

Szóval, ha történelmi időkről szónokló, furcsán lángoló tekintetű fiatalemberekkel találkozunk, a legjobb amit tehetünk, hogy nem állunk szóba velük.