Az internetguru

Nicolas Sarkozy az előző héten megint magára öltötte önjelölt globális politikacsináló jelmezét, amikor a Franciaországban tartott G8-csúcs farvizén kibulizott e-G8-on Deauville-ben vendégül látta a világ legnagyobb internetes cégeinek vezetőit. Nyitó beszédét többek között arra használta fel, hogy az alkotói szabadság védelme mellett régi vesszőparipáján tovább lovagolva az internet nemzetközi szabályozásáról beszéljen, bizonygassa a Google, a Facebook és az Amazon csúcsvezetőinek, hogy a népakarat leglegitimebb képviselői igenis a nemzeti kormányok, és kimondja – nem vicc! –, hogy az internet globális jelenség.

A francia elnök újra meg újra próbál élére állni a legkülönfélébb európai, vagy nemzetközi internetszabályozó kezdeményezéseknek, használható ötlete eddig nem volt, csak a görcsös akarás látszik. Bejelentései miniviharokat kavarnak, amelyek gyorsan el is ülnek, egyre kevesebben veszik komolyan a franciák hirtelen ötleteit.

Sarkozy az e-G8-on úgy próbálta nemzetközivé dagasztani szabályozási kísérletét, hogy még a hazai használatra szánt prototípus sem látszik működni. Egy ideig azzal kísérletezett, hogy építsék be a szerzői jogdíjakat az internet-előfizetésekbe, majd a sokak által vitatott HADOPI-törvény áterőltetésével keltett feltűnést 2010 elején. Ennek értelmében az illegális anyagokat letöltő ferlhasználók az első két eset után írásos figyelmeztetést kapnak, a harmadikra azonban megvonható vagy korlátozható internetelérésük, illetve pénzbüntetés (háromszázezer euró) vagy szabadságvesztés is kiszabható.

A három dobásból még csak a másodikig jutottak az illegális letöltésekkel gyanúsított felhasználók, mire Sarkozy nemrég elismerte, hogy a törvény felülvizsgálatra szorul. Május végén aztán jött az újabb pofon: feltörték az online jogsértések figyelésével megbízott magáncég szervereit, és ellopták a figyelmeztetett felhasználók adatait.

De hiába a felemás eredmények, Sarkozy egyszerűen képtelen szabadulni a nemzetközi felhajtás csábításától. Feltehetően ennek tudható be, hogy a kormányzat IT-stratégiáját ért szakmai bírálatok miatt felállított internettanács április végi megalakulását rögtön egy nemzetközi politika első elemének nevezte.

Csúnya öngólnak tűnt az elnök másik tavalyi kezdeményezése, a Google-adó néven ismert tervezet, amellyel a francia kormány az online reklámpiacból akart kihasítani egy szeletet a költségvetésnek. A tervezet a parlament elé került, de a vége az lett, hogy a Google-adó alkalmazását felfüggesztették, miután rájöttek, hogy a törvény nevével ellentétben a hirdetési központjaikat már egyébként is az alacsonyabb társasági adókat kínáló országokban elhelyező nagy mammutcégek helyett a franciaországi szektort és reklámcégeket sarcolja meg.

Sarkozy így a felhasználókra áthárított költségek mellett ráadásul szembement volna a franciák híres nemzeti öntudatával, amelyre pedig internetes kalandozásai során is alapozhat. A holdudvarához tartozó befektetők gründolták a 2012-es választás egyik ütőkártyájának szánt Atlanticót, amelynek főszerkesztője már a beköszöntőjében jelezte a magasztos célt: csillapítani a saját Huffington Postra vágyó franciák frusztráltságát. Az Atlanticó már nevében sem titkolja, hogy az Egyesült Államokban komoly véleményvezérré vált The Atlanticot és a Politicót másolja, és célja, hogy aktívabb politikai részvételre ösztönözze a jobboldali értelmiséget, de eddig nem sikerült még meghatározó tényezővé válniuk.

A gaulleizmusból is fakadó francia különutas ambíciók, az internet világában tapasztalható nyomasztó angolszász fölény miatti frusztráció,  és az elnöki politikai exhibicionizmus összhatása már Sarkozy előtt is okozott érdekes turbulenciákat. Jacques Chirac 2005-ben és 2006-ban többször is lelkesen propagálta az amerikai óriáscégek, a Yahoo és Google hegemóniája ellen létrehozandó "európai kereső" ötletét, de a Project Quaero-nak – az elköltött euromilliók ellenére – a mai napig nincs látható eredménye, a németek ki is hátráltak a projektből.

A Google Earth 2005-ös startja után kevesebb, mint egy évvel Jacques Chirac korábbi elnök dagadó mellkassal adta át a bábáskodásával elindított francia verziót, a Géoportailt. Ez ugyan főként Franciaországra és a tengerentúli francia területekre koncentrál, cserébe a Google-nél is részletgazagabb fotókat ígér – egyelőre mérsékelt sikerrel.

Állami kezdeményezésből indult francia sikertörténetből is akad azért bőven, ott van mindjárt a használható ötlet, a könnyű kezelhetőség és a francia nemzeti öntudat hármasából virágzó Minitel, amely egy másik országban valószínűleg képtelen lett volna az internet ellentmondást nem tűrő terjedésével párhuzamosan megélni 30 évet. Az 1982-ben még egy cégben összpontosuló posta és állami telefonvállalat telefonvonalakat használó, butított C64-én még a nagymamák is kiválóan eligazodtak, és mosolyogva vásároltak otthonról vonatjegyeket. Az internet riválisának nem sokáig nevezhető rendszer új arculatot kapott, virágkorában 40 százalékos lefedettséget ért el, de hanyatlását így sem kerülhette el, fontolóra vették szeptemberi nyugdíjazását.

A franciák kapaszkodnak, próbálnak fogást találni az internet nyomasztóan amerikai világán; üzleti és kutatói sikerekről rikán hallani, a nagyhatalmi vágyaktól hajtott elnökök feltűnő, de hatástalan ötletei, gesztusainál többre nem futja. Sarkozynek már egy Minitel jelentőségű saját ötlet sem jutott, legfeljebb híres Youtube-videóival hagyhat markáns nyomot az interneten.