Torgyán ment

Elcsuklik a hang ilyenkor, könny csordul ki, orr szippan, törli hideg, tétova kéz. Összeverődik a szerkesztőség a tévé előtt, Szellő Pityu dadog, Antónia nem találja a súgógépen a szavakat, mintha rúzsa is haloványabb volna. Néma csönd. Nem miniszter többé a sztárügyvéd, a történelmi lég- s villaügyi dinasztia feje, a legtehetségesebb magyar politikus, a mezopotámiai kereszténység tudós kutatója, a magyar mezőgazdaság nagy varázslója, a vidék apostola, a Ferencváros száz évének legjelentősebb elnöke, a bolsevizmus elleni harc nemzetközileg is elismert hőse, a XX. századi Dózsa György, a nagy sármőr, a Pubi, a hordószónok, az új honfoglaló, a magyar föld megmentője, a chilei cseresznye lánglelkű importőre.

(Nem is kell nagyon ironizálnunk, a fenti jelzők talán mind elhangzottak őróla, Torgyán Józsefről.)

Írható-e politikai nekrológ mostan, vagy csak egy laza minisztercserét kell kommentálni?

Üssük el e kérdést azzal a vérlázítóan ostoba közhellyel, hogy "annyi biztos: semmi sem lesz már úgy, mint régen". Torgyán túlélőgép. Lehet, hogy ez után a brutális kiütés után is föláll. Lehet, hogy megint újra tudja kezdeni. De hogy politikai pályájának csúcsa ez a két és féléves miniszterkedés, koalíciós-tényezősködés volt, az ziccer. Hogy ennél magasabbra nem juthat már, szinte biztos.

Ebben a pillanatban indokolható volna a politikai nekrológ is, Torgyánnak most már a túlélésért kell küzdenie. Hónapok alatt nullázta le magát, lett koalíciós meghatározóemberből a miniszterelnöknek kiszolgáltatott, eszköztelen, párttalan, súlytalan, megalázott figura. A saját pártjában indult lázadás sosem kezdhette volna ki, a nagy kolaíciós partnerrel szemben már tehetetlen volt. A kisgazdapárt támogatottsága mélyponton, az FVM-ből szivárogtatott (vagy inkább: hömpölyögtetett) pénzek útját elvágta a Miniszterelnöki Hivatal, a kormányrevizorok rászálltak az értelmetlen és feltűnően drága külföldi utakra, egyáltalán: Orbánék nem falaztak tovább. Torgyán hazugságai vagy az általa kinevezett kínosan tehetségtelen miniszterek, államtitkárok közröhejbe fúló ámokfutása addig elviselhető volt, amíg nem kezdte ki a koalíció tekintélyét és a közbizalmat.

Torgyán József tizenegy éves politikai pályafutását képtelenség volna néhány bekezdésben vázolni vagy áttekinteni. Nagyregény volna az, tragikomikus nagyregény, ha létezhetne ilyen. Ha grafikonon ábrázoljuk e pályafutást, nos, az ökörhúgyozás ahhoz képest lineáris függvény.

Ha elhíresült mondásai közül csak a top 30-at idéznénk, már azzal agyhalálközeli állapotba volna taszítható a lakosság jelentős százaléka.

Vajon hogyan juthatott idáig, a miniszterségig mármint, egy olyan ember, akinek két komolyan vehető állítása nem volt egész pályafutása során, aki tökéletes felelőtlenséggel képes bármit beszélni? Na, hát erre a bravúros kérdésre majd a történelemtudománynak, a szociológiának meg ilyeneknek kell felelniük, meg Orbánnak kéne, aki végülis királyt csinált, vagyis alkirályt belőle.

Torgyán még utolsó lehelletével is blődöl egyet: hogy a sajtótámadások meg a párt meg a vidék érdeke_ ugyan már! Mindenki tudja, hogy ez a miniszterség volt a mindene. Hogy személyes ambícióiból sosem engedett volna egy picit sem. De most muszáj volt. Nagyon muszáj. Azt, hogy Orbán Viktor mit mondott/mutatott neki ma délután a kormányfői rezidencián, talán sosem tudjuk meg. De alaposan megváltoztatta Torgyán József nézeteit az őt körülvevő világról. Torgyán ment, még önként, éppen önként, de nem dalolva.

Hogy az ország fellélegzett volna_ - azt talán túlzás. Orbán fellélegzett, az tuti. Torgyán eltakarítva, koalíció egyelőre marad: kecske, káposzta oké! Jön Gyimóthy (ég és föld! ég és föld!), ő még nem repült eleget.