Semmi változás 2006

Eltapsoltatott legalább tíz- vagy inkább húszmilliárd a mi pénzünkből, illegálisan, persze, szarrá kampányolta magát az ország, aztán ez a vége: ott vagyunk, ahol voltunk.

Egy-két százalék ide vagy oda – hát nem mindegy? De, sajnos, nagyjából mindegy: a két nagy párt, fej-fej mellett, vagy micsoda micsoda mellett, mert az már nem is fej, hanem fuj.

A két miniszterelnök-jelölt tévévitája a teljes pompájában mutatta meg a magyar politikai elitben rejtőző szellemi energiákat: ennek a társaságnak két, vitán felül legtehetségesebb példánya ostoba ripacskodással és a legátlátszóbb hazudozással gondolja leginkább megszólítani remegő kezű választóit, és másfél óra alatt annyi marhaságot hord össze, amennyiből egy gyöngébb képességű humorista is évekig eléldegélhet. 2010-ben a Fidesz nyugodtan indíthatja Tahi Tóth Lászlót, az MSZP meg Szombathy Gyulát. Vagy fordítva.

A racionalitás a tömeg ovációja közepette néhány éve már kiszavaztatott a magyar demokrácia rendszeréből, úgyhogy a fejlemények ennek megfelelően zavarba ejtően illogikusak néha.

Máris bajban vagyunk, ha csak azt az apró tényt próbáljuk magyarázni, miszerint a rendszerváltás óta eltelt tizenhat év messze legszarabb kormányzati teljesítményét az a garnitúra nyújtotta, amelyet a választók most visszatapsolnak éppen.

Erős, jól fejlődő, kiegyensúlyozott gazdaságot sikerült nem egész három év alatt adósságokban úszó, ikerdeficittől sújtott, omlásveszélyes izévé zülleszteni. Jó, ezt még nem Gyurcsány Ferenc kormánya követte el, hanem Medgyessy Péteré, amelynek Gyurcsány csak minisztere és állítólag egyik legbefolyásosabb tanácsadója volt. Gyurcsány Ferenc épp csak nem tett semmit azóta, hogy átvette a kuplerájt.

De tényleg, kedves magyarok, beszéljünk komolyan: mit lehet várni egy újabb MSZP-SZDSZ-kormánytól? Hogy majd hirtelen azt mondja, bocsánat, eddig hazudtunk, és igazából nagyon gyorsan adókat kéne emelni, lefaragni, szigorítani? Amikor pontosan az a helyzet, ami 2002-ben volt: megint nyakukon egy alig néhány mandátummal soványabb, kőkemény ellenzék, jó előre bekészített csalásvádak és legendák, készenlétben a kis hídlezárásra, utcai hőbörgésre bármikor kapható szabadcsapatok. Majd pont mostan kezd el népszerűtlenkedni, amikor megtalálta a népszerűség csodareceptjét? Jön majd a Gyurcsány 2.0, felhasználóbarátabb, energiatakarékosabb, gyorsabb, tisztább, szárazabb, aki lehántja magáról Lári Ferit, nem ripacskodik többé, hanem térül-fordul, lefarag, megszorít és keménykedik? Az, aki sunyi módon hétfőn, a választási mizéria kellős közepén tetette közzé a rettenetes hiányadatokat? Ugyan.

Tehát 2002-t sikerült előállítani megint, bár valószínű azért, hogy a balos kormánytöbbség néhány mandátummal erősebb lesz, de még ha 20-30 képviselővel több ül is majd a kormányoldalon, mi a különbség? Lesz itten nagyobb társadalmi támogatottság, bizalmi tőke meg ilyenek? Ha nem, akkor meg hogyan lesz lefaragás, megszorítás meg reform? Kisebb állam? Kevesebb önkormányzat? (Az egészségügy szót már ide sem merem írni, mert egészségügyi reform ebben az országban a büdös életben nem lesz, nyilván, a havonta milliós hálapénzeket hazateherautózó főorvosok lobbija összekapaszkodva a súlyosan megvezetett szerencsétlenekkel minden kísérletet megakadályozott eddig is, és mindig megvannak a megfelelő szövetségesei vagy az egyik vagy a másik oldalon. És ezeknek van pofájuk arról öblögetni, hogy az egészség nem üzlet.)

Vagy: van még az legendaszerű politkuséknál, hogy a helyzet kikényszeríti majd a változtatást, tehát ha Gyurcsány el akarja kerülni az államcsődöt, akkor nincs más választása, minthogy előrántsa Urbán László exfideszes majdnem-pénzügyminiszter és nemzetközi hírű bankszakember szállóigévé vált mondását: más a kormányprogram és más a választási program. Aztán fantasztikus kommunikációs képességeit latba vetve megpróbálja majd kimagyarázni, hogy miért kell rosszabbul élni, amikor arról volt szó, hogy majd jobban. Ilyen politikát egy ellenzéki pozícióból kormányra kerülő párt könnyebben beadhatna a választóinak, mondahatná, hogy a költségvetés rosszabb helyzetben van, mint valaha is gondolta, hogy az előző kormány eltitkolt, elsunnyogott egy csomó dolgot, itt most nem lesz adócsökkentés, nem lesz tébécsökkentés, itt most megszorítás lesz, mert szarban a haza. De mit mondhat Gyurcsány? Nem hazugozhatja le saját magát!

Summa summarum: ez a politikai erő bizonyult jobbnak a 2006-os országgyűlési választások első fordulójában. Képzelhetik, milyen a vesztes.

A vesztes olyan, hogy négy év alatt képtelen volt kitalálni bármit, ami vonzó lehetne a lelkes rajongótáboron kívül bárki másnak. Négy év alatt képtelen volt elhitetni bárkivel - a rajongótáboron kívül - hogy rendbe tudja rakni mindazt, amit a szocialisták szétbarmoltak. Hogy képes lenne józan, kiszámítható politikára. Csak a futballmeccsekre való kis rigmusait, jelszavait ismételgette, tanította a sok lelkes rajongónak, zavarta egymás után a színpadra a fékezett habzású hírességeket Nemcsák Károlytól Balázs Péteren át Kudlik Júliáig, és annál boldogabb volt, minél nagyobb tömegrendezvényen hallhatta viszont a betanítottakat. Kétmillió és még egy-kétszázezer ember fogékony ezekre a dolgokra, ennyien szeretik a zászlólengetős, hagymázas operettpolitikát, a többi magyar meg nagyon nem. Sokan szeretik, de nem elegen. Annyian, amennyi szavazattal még pont nem lehet kormányozni. Pech. Vagy kisebb ország kell, vagy több rajongó. (Ezzel kapcsolatban, tetszenek emlékezni, azt ötlötte ki a jobbos think tank, hogy talán a határon túlról kellene még szavazókat importálni. Nagy siker volt ez az ötlet is. Mínusz fél százalék legalább.) Ez a vesztes addig ringatta magát saját látomásos költészetébe, hogy elveszítette a kapcsolatot a valósággal, és az utolsó hónapokban képes volt a frontra deszantolni néhány súlyosan zavart okkultistáját, akik inkább a Lipótmezőre vezető harmadik út stopposai lehetnének, semmint harcképes pártkatonák.

Ez a vesztes olyan okosan taktikázott, hogy fölzabálta saját szövetségeseit, és maga ellen fordította azokat, akik kormányra segíthették volna.

Most meg megpróbálja rákenni a többször megalázott, tönkretenni próbált szövetségére a vereséget. Ez a művelet matematice is necces és átlátszó: a Fidesz ezt a választást az MDF legnagyobb támogatásával sem tudná megnyerni. Fele annyi esélye sincs, mint 2002-ben volt, tessenek végignézni a választókerületeket, és gondolkodni: most nem tudnak akkora rohamot kivágni, mint négy éve, mert ezt a rohamot az első forduló előtt kivágták, és az ellenfelük nem a szájtáti Medgyessy, hanem a jóval ambiciózusabb és életrevalóbb Gyurcsány.

De hagyjuk a vesztest, ő most már nem érdekes.

Az talán érdekesebb, hogy vajon miért az SZDSZ az egyetlen párt, amelyik több szavazatot kapott, mint 2002-ben?

Miért az a párt, amelyik látványosan impotens volt minden olyan ügyben, amelyet rábíztak, minden tárcája botrányok sorát produkálta? Miért az, amelyik liberális pártként asszisztált az utóbbi tizenhat év legkevésbé liberális gazdaságpolitikájához? Miért az arctalan, észrevehetetlen, töketlen SZDSZ?

Két megfejtés lehetséges: éppen a Fidesz antiliberális rohamai tudták megmozdítani (Schmitt Pál: "A mozgósítás gyümülcsöt hozott") azokat a választókat, akik ugyan utálják az SZDSZ-t (is) töketlensége, elvtelensége, bénasága miatt, de nem bírják a buzizást meg a körmösözést, és azt gondolják, hogy talán mégis jobb, ha van néhány magát szabadelvűnek nevezhető faszi a parlamentben, fékentartandó amazokat.

A másik ok lehetne Kovács Pisti, a plakátgyerek: bármennyire is banális ötlet, működőképes. Tény, hogy a kampány előtt az SZDSZ két százalék körül álldogált.

Idei meglepetéspártunk, a surranópályán bejutó MDF sikere (már amennyire siker lehet 5,04 százalék annak a pártnak, amelyik 1990-ben kormányt alakíthatott) megint nehezen magyarázható. Tudnak önök mondani két olyan politikai kérdést, amelyikben Dávid Ibolya és maroknyi csapata komoly, markáns véleményt bírt volna kifejteni? Itt sem marad más magyarázat, mint a konzervatív körökben megjelent antiorbánizmus.

Mondhatnánk elvhű konzervativizmusnak is, hiszen a Fidesz piacellenes, posztkádárista szólamait egy rendes konzervatív élből utasítja el, dehát nem volt mindig ilyen kényes ízlésű az MDF, ugye, és nem látszanak azért olyan nagyon világosan azok az elvek még, amelyek minden aktuálpolitikai érdek ellenére vezetnék a pártot.

Dávid Ibolya a lehető legkellemesebb helyzetben van most: két, sokmilliárd forintos biznisz fölött diszponáló politikai tömb keresi a kegyeit.

Arra még korai volna fogadásokat kötni, hogy 5,04 százalékból Ibolya képes lesz-e fölépíteni egy tíz százalék körüli, stabil középpártot a "se Fidesz-se MSZP" stratégiával. Arra sem lehet fogadásokat kötni, hogy nem lesz újabb párthasadás a Fidesz támogatásának visszautasításából. A legutóbbi hírek szerint helyi szinten, a központ ellenkező álláspontja ellenére már megkezdődtek a tárgyalások egyes Fidesz-jelöltek támogatásáról, és a Szentkirályi utcában is megvan még a régi jó szalámizó kés. Meg miféle alap egy konzervatív építkezéshez az, hogy végül is kormányra segítik a baloldalt? Vagy legalábis nem tesznek meg mindent, hogy megakadályozzák.

Vajon van-e a csonka-MDF-ben elég intellektuális erő ahhoz, hogy programmá gyúrja a nyers antiorbánizmust, és a két ostoba, visszataszító dinoszaurusz között okos kis emlősként elfoglalja a jobbközepet? Mindenestre aggasztó jel, hogy Dávid Ibolya többet használja az "európai értelemben vett" kifejezést, mint Lendvai Ildikó és Szili Katalin együttvéve. Hogy Anettka, Földi László és Schmuck Andorék MDF-es flörtjéről ne is beszéljünk.

***

Ennek a választásnak a legnagyobb győztese nem a magát hat százalékra fölküzdő liberális párt, de nem is a saját maga számára is váratlanul életben maradt MDF, hanem egy gyanús körülmények között meggazdagodott milliárdos, Gyurcsány Ferenc, aki két éve teljesen reménytelen állapotban vette át a Magyar Szocialista Pártot, úgy, hogy még párton belül is többen gyűlölték, mint ahányan bíztak benne. Gyurcsány megtette azt, amire 1990 óta egyetlen pártvezető sem volt képes: így vagy úgy, de négy évnyi pocsék kormányzás után is nyerni tudott. Gyurcsány képes volt visszaadni a szocialisták hitét, visszaadta az önbecsülésüket, megtanította őket rendesen kampányolni, arcot és szívet adott nekik. Most már csak észt kéne.