Az Indexen most megnézheti, hogyan verték szét az Onyx éttermet

Ha szétvernek egy éttermet, az hír, ám ha Budapesten szétverik a két Michelin-csillagos Onyx berendezését, az mindenhol hír. Tavaly november végén az Index is megírta, hogy Az utolsó vacsora című eseményt nem írhatjuk a vandalizmus számlájára, hiszen az egy belső megújulás folyamatának nyitópillanata volt. De vajon mindenki ezt gondolja erről?

Nézzék meg, hogyan kezdődött a két Michelin-csillagos Onyx étterem átalakítása, holnap pedig szintén csak itt, az Indexen, Vajda Pierre podcastjában az Onyx egyik tulajdonosa, Niszkács Anna azt is elmondja, mi vitte rá őket arra, hogy kiskosztümben, kalapáccsal nekiessenek az étterem falainak.

Az utolsó szivar az Arabs Szürkénél, Krúdy remeke, az alábbi mondattal kezdődik:

Az ezredesnek aznap agyon kellett lőni egy embert, a Kaszinó megbízatásából, miután a welszi herceg látogatásáról elnevezett Angol-szobában így döntöttek az urak.

Az utolsó vacsora az Onyxban

Kaparhatok itt napestig, de ilyen indítómondatot soha nem lennék képes kigondolni, pedig most nagyon rám férne. Történt ugyanis, hogy meghívtak a két Michelin-csillagos Onyx étterem végleges átalakítása előtti utolsó vacsorájára. Ha nem járvány idején történik, fel sem tűnik, de így még sejtelmesebben borzongató, hogy az egyetlen kétcsillagos budapesti étterem kvázi megrendezi a saját temetését, és egyben feltámadását, és erre még vendégeket is hív, az ünneplő gyásznépet.

Fekete selyemmaszkban érkezem, és mint kiderül, egy filmforgatás kellős közepébe csöppenek. Tízen ülünk, számomra többnyire ismeretlen Onyx-rajongók társaságában egy kerek asztalnál. A lassan kibontakozó társalgásból kiderül, hogy gondos válogatás után kerültünk egy asztalhoz, olyanok, akik korban, ízlésben, nemben egy kívánatosnak gondolt, jövőbeni ínyenc érdeklődést képviselnek.

A vacsora egyben a nagy átalakulás beharangozója is, kulináris záróakkord. Egy új korszak nyitánya: nem egy húzónévre épülő konyhát, hanem közösségi döntésekre alapozott működést terveznek. Műhelyt, amelyben a kulináris tradíciók, az innováció, a fenntarthatóság és a fogyasztói realitás kerülnek egyensúlyba.

Mindeközben több kamera rögzíti az eseményt, és az Onyx elmúlt éveinek ismertebb ételeiből álló menüsort. Érezhetően ezt az estét az utolsó, a desszert utáni fogásra hegyezték ki. Nem tévedek, meg is érkezik damasztszalvétába csavarva: egy kalapács. Ám a várakozással ellentétben nem egy barbár aktus veszi kezdetét, bár igény volna rá, én például évek óta arra spórolok, hogy a bennem mindig ellenszenvet kiváltó, hamis Fabergé-tojásra emlékeztető Onyx-designt végre szétverhessem. De, amikor ott az eszköz, a lehetőség, sőt kifejezetten kérik, akkor megszeppenve lóbálom a kalapácsot.

Inamba száll a bátorságom, de végül manikűrözött mozdulatokkal rámozdulok egy aranyozott álfalra. Rásújtok a kalapáccsal. Úgy érzem, ezzel az ütéssel hozzájárulok egy legenda újjászületéséhez.

Mert minden újjáépítés részleges rombolással kezdődik. Lesz itt még vacsora.