A zsenik is elkallódhatnak a közoktatásban

A természettudományos tárgyakat a legtöbb diák utálja, ezen a helyzeten az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet a Nemzeti alaptanterv elfogadásával párhuzamosan szeretne változtatni. Hoffmann Rózsa oktatási miniszter és Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke azt várják az új alaptantervtől, illetve az annak keretein belül most kidolgozandó természettudományi kerettantervtől, hogy az felkeltse a diákok érdeklődését a természettudományos tárgyak iránt. Az új tervezet figyelembe venné a tanulók életkori sajátosságait, és az elméleti anyag bemagoltatása helyett a tudományos gondolkodás elsajátítására helyezné a hangsúlyt, ígérik. Az biztos, hogy erre szükség lenne.

A közoktatás alacsony színvonala egyébként nem magyar sajátosság. Wendy Hawkins, az Intel Foundation igazgatója egy májusi sajtókonferencián arról beszélt, hogy az oktatás módszertana Amerikában is kifogásolható: a diákoknak temérdek, látszólag összefüggéstelen adatot kell memorizálniuk, hogy jól teljesíthessenek a teszteken. Emiatt azonban a középiskolás diákok világszerte csak szükséges rosszként gondolnak a természettudományos tárgyakra, és csak az motiválja őket, hogy minél hamarabb túllegyenek az egészen.

Csak a feladatot látják, az értelmét nem

A reál tantárgyak népszerűtlensége valószínűleg annak is köszönhető, hogy a tananyag gyakran csak száraz elméleti ismeretekre épül, a tanórákon pedig kevés szó esik a gyakorlati hasznosításról. Mindez azt sejteti, hogy az oktatás módszertanával is baj van. Koren Balázs középiskolai matematikatanár, aki az ELTE TTK Matematikai Intézetében is tanít, úgy véli, a diákok nagy része nem látja, mi vár rá az életben, nem érti, hogy mi értelme kémiát, fizikát, biológiát és matematikát tanulni. Emiatt kevés sikerélmény éri őket, ami hamar öngerjesztő folyamattá válik: a kezdeti sikertelenség miatt állandósul az érdektelenség, ami újabb rossz jegyeket szülhet.

Az oktatás színvonaláról csak közvetve tehet a forráshiány: Koren szerint az oktatás módszertanának megújulása nélkül a legmodernebb, legdrágább eszközök sem érnek semmit. Ráadásul rengeteg, ingyenesen vagy olcsón elérhető eszköz és szoftver áll a diákok rendelkezésére, amelyek segítségével gyakorlatiasabbá, érdekesebbé lehetne tenni a tanórákat.

Koren illusztrációként az általa igazgatott Geogebra projektet említi, amely a matematikát segíthet megszerettetni a diákokkal; jelenleg azon dolgoznak, hogy a szoftver a fizika- és kémiaórákon is használható legyen. Ennek előnye, hogy a futtatása sem igényel extra erőforrásokat, a kimondottan oktatási célokra szánt, fillérekért megvásárolható számítógép, a Raspberry Pi például futtathatná a szoftvereket. A módszertani megújulás azonban elengedhetetlenül szükséges, mert a modern eszközök használatához erre is szükség van – ha azonban valaki nem él ezekkel az eszközökkel, éppen a tanítási módszertan megváltoztatásával tehetné érdekesebbé a tanóráit.

Boldog tudatlanság a fejlett országokban

Hasonlóan vélekedik Nádori Gergely, a az Alternatív Közgazdasági Gimnázium tanára, a Tanárblog szerkesztője is. Nádori a Relevance of Science Education (ROSE) felmérés eredményeire hivatkozik, amelyből kiderül, hogy a közoktatás színvonala általában nincs összefüggésben az adott ország fejlettségével. A természettudományos tárgyak népszerűsége a fejlett Norvégiában a legalacsonyabb, míg Guayanában és Zambiában rengetegen próbálnak ezen a pályán érvényesülni.

Hiába lehet magasabb a fejlett országokban a tudományos oktatás színvonala, a forráshiány nem hozható közvetlen összefüggésbe sem a tárgyak népszerűsítésével, sem az oktatás módszertanával. A Curriculum India például a magyar közoktatásnál is jobban épít az elméleti alapokra, az indiai diákok mégis sokkal jobban kedvelik a reál tantárgyakat, mint a magyar tanulók. Az Egyesült Államok a jelenségre, ahogy évtizedek óta mindig, brain drainnel, azaz a képzett munkaerő elszívásával reagált: szinte lehetetlen olyan amerikai tudományos folyóiratot kapni, ahol a szerzők többsége ne ázsiai vagy afrikai származású lenne.

Nádori szerint szerint erről épp a fejlődés mértéke tehet. Harmincöt évvel ezelőtt, ha valaki érettségit szerzett, és odafigyelt fizika- és kémiaórán, megérthette, hogyan működik a televízió, a rádió, a telefon, illetve az autóját is meg tudta szerelni. Ezzel szemben a ma érettségizettek, sőt elsőéves fizikushallgatók sem tudják, hogy milyen folyamatok szükségesek egy telefonbeszélgetés lebonyolításához. Az iskolában szerzett tudás elválik a mindennapos ismeretektől, így a diákok hiába szereznek tudást, ha nem tudják azt alkalmazni az életben.

A zseninek magától kell boldogulnia

Az International Science and Engineering Fair (ISEF) nevű tehetségkutató programot több nagy cég is támogatja, többek között az Intel. A vállalatok nem véletlenül látnak potenciált az ehhez hasonló programokban: meggyőződésük, hogy a világ legjobb diákjai közül kerülhet ki a következő Mark Zuckerberg, Steve Jobs vagy Bill Gates. A fiatal tudósok között kiemelkedő tehetségek is akadnak: egy tizenhét éves, saját rákkutató találmányával először az ISEF-en bemutatkozó diákot például azonnal alkalmazott egy neves amerikai kórház. Ehhez hasonló sikert ért el idén Jack Andraka is, miután bemutatta a hasnyálmirigyrák diagnosztizására alkalmas találmányát.

A kategóriagyőzelem és az ösztöndíjak azonban a tudomány iránt érdeklődő fiatalok sikereiről szólnak; a kérdés inkább az, hogy ezt az érdeklődést mivel lehetne felkelteni. A diákok többségénél a személyes érintettségből fakad a motiváció – az orvosi kutatásokat például ösztönözheti, inspirálhatja egy beteg családtag –, de ezek elszigetelt esetek, és nem a tudományos oktatás színvonala miatt, hanem annak ellenére teljesítettek kiemelkedően.

A példájuk mindenesetre azt illusztrálja, hogy ezek a diákok nem az élettől elrugaszkodott tantárgyként tekintenek a tudományra, hanem a gyakorlatban is hasznosítható ismeretek gyűjteményeként. Elképzelhető, hogy célravezetőbb lenne, ha az elméleti ismeretek oktatása során a diákok látnák a belefektetett munka eredményét is.

Szobafestéstől a matekdiplomáig

Koren szerint ez a módszertan az oktatásban is hasznosítható. „Két irány létezik: az egyik, hogy szembesítem a diákot a problémával, majd megtanítom az ehhez szükséges tananyagot.  A másik, általánosan használt módszer, hogy megtanítom az alapokat, és a diák utána találkozik csak problémákkal, aminek a megoldásához már minden ismeret a birtokában van. Egyik módszer sem tökéletes, de az fontos, hogy bármelyik metódust választja is a tanár, mindig meg kell mutatni, hogy amit tanulunk, azt hol és mire használhatja a diák a jövőben” – mondja.

Koren azt az esetet is felidézte, amikor a diákjainak modellezési feladatokat adott, amelyeket csoportokban kellett megoldaniuk. Az egyik projekt során egy termet kellett kifesteni, és az ehhez szükséges festék mennyiségét, valamint a szerszámok és nyersanyagok árát kellett kiszámolni. Ezek a modellezési feladatok, bár nem alkalmazhatók folyamatosan, új témakörök bevezetésekor, vagy egy-egy téma befejezésekor jól használhatók: sokat segítenek abban, hogy a diákok az adott témakörben használt fogalmakat megértsék, és elmélyítsék az ismereteiket.

Non scholae, sed vitae discimus

A gyakorlati oktatás szükségességét Nádori is hangsúlyozza; a tanár a projektszemléletű oktatást támogatná, hogy a diákok maguk kísérletezhessenek, és ne csak a tanár mutasson be nekik kísérleteket. Fontosnak tartaná, hogy a tanulók a tudományos megismerés módszerével dolgozzanak; elméleti ismeretekre ugyan szükség van, de ezeknek szervesen be kell épülniük a tananyagba. Nádori azt is megemlíti, hogy az egészen fiatal, 4-5 éves gyerekek udományos módszereket alkalmaznak: megfigyelik a természetet, szeretik az állatokat, szívesen kísérleteznek, és ha megnézzük, miket építenek a homokozóban, láthatjuk, hogy a mérnöki szemlélet sem áll távol tőlük. A tanár épp emiatt úgy véli, hogy az érdeklődés minden gyerekben megvan, csak ezt idővel kiölik belőlük.

Ez azonban nem csak a természettudományokra vonatkozik. Minden tantárgy oktatásánál megfigyelhető a szakképzés-jellegű tanítás: az irodalomtanárok irodalomtudósokat, a történelemtanárok történészeket, a fizikatanárok fizikusokat képeznek. Ez az orientáció azonban megfosztja a szépségétől az adott tantárgyat: az irodalom nem az olvasás örömére, az énekóra nem a zene szeretetére, a fizika pedig nem a világ megismerésére nevel.

Nádori szerint azonban nem is az jelzi a természettudományos oktatás kudarcát, hogy hányan mennek fizika- és kémiatanárnak, hanem az, hogy hányan hisznek az olyan áltudományos dolgokban, mint a horoszkóp, a pi-víz, az inga, a varázsvessző vagy a homeopátia. Ezek ugyanis olyan tételeket állítanak, amelyek az anyagról vallott gondolkodásunkat alapvetően kérdőjelezik meg, és egy középiskolai érettségi birtokában is látható, hogy nincs mögöttük valós tudományos háttér.

Koren úgy látja, a természettudományos tantárgyak oktatásával kapcsolatban az egyik legnagyobb probléma az érdeklődés, és nem a kibontakozási lehetőség hiánya. Akik szereti a matematikát, azok itthon is több szakkörben és intézményben fejleszthetik a képességeiket; a legfőbb problémát az jelenti, hogy az átlagos diákokkal nehéz megszerettetni a természettudományos tantárgyakat. Így pedig egy zseni is elkallódhat.

A tanulókat elsősorban a tanárok tehetnék motiválttá. Motivált tanár azonban csak abból válhat, aki rendelkezik perspektívával, képes előre látni, tervezni, és így utat mutathat a diákoknak is. Amíg azonban a tanárok többsége kénytelen másod- és harmadállásokat vállalni, valamint magántanulókkal foglalkozni ahhoz, hogy fenntartsa magát, addig nagyon nehéz a módszertani megújulással foglalkozni – ez pedig a magyar oktatás egyik legkomolyabb problémáját jelenti.