Haverland-felvonók a Nap utcából

Haverland Antal a századforduló magyar felvonógyártásának józsefvárosi atyja, a kerületi daloskör és a munkásgimnázium patrónusa volt. Gyártmányaival egykor tele volt az ország: fővárosi és vidéki paloták, középületek, gyárak és bérházak. Ma viszont múzeumi raktárakat kell felforgatni néhány gyárban készült belső szerkezetért. Walla József és Pick Ede története után ismét egy feledésbe merült nagy név és gyára következik.

Mit szólt Horthy a "folytonjáróhoz"?

Haverland Antal 1861-ben született a ma Szlovákiához tartozó Bátorkeszin. Pozsonyban elvégzett négy gimnáziumi osztályt, majd beállt egy ismeretlen mester mellé kitanulni a műlakatos-, gépszerelő-, sőt hajógépész-mesterséget – írja az Elszámolás a Haverland-felvonókról című cikk. 1896-ban nyitotta meg önálló lakatosműhelyét a pesti Károly-kaszárnya (ma Városháza) épületében, majd ezt kinőve hamarosan a Hársa utca 40-be költözött.

A Budapest Főváros Levéltárában őrzött, céges-fejléces levélpapírok szerint 1905. május elsejétől a józsefvárosi Nap utca 22-ben működött a Haverland-féle felvonógyár. Az üzem vállalt mindennemű épület- és lakatosmunkát, vasszerkezetek, vaslépcsők, csigalépcsők, vastetők készítését, valamint mindennemű vasmunkát és gépjavítást. Gépműhelye gyártott kézi, valamint géphajtású felvonógépeket és gépalkatrészeket. Három segédmunkással kezdett, de 1909-ben már közel száz munkással dolgoztatott, és „a bécsi gyárosok ádáz konkurenciája ellenében” is sikerült neki Magyarországon egy új iparágat meghonosítania. Sőt, 1913-ban az ezredik felvonóját és páternoszterét adta át a forgalomnak, mely a Gazdák Biztosító Szövetkezetének Kálvin téri palotájába került.

„Az elismerést igazán megérdemli ez a kiváló magyar iparos. Nehéz küzdelemben s kitartó munka árán a mai kor igényeinek megfelelően berendezett gyárát annyira fejlesztette, hogy

saját rendszerű fölvonói s páternoszterei a legtökéletesebbek és világhírűek.

S ami fő, fölvonóinak minden parányi része magyar anyagból magyar kéz munkájával készül.” (Budapesti Hirlap, 1913)

És ez a becsületes iparos jó polgári szokás szerint nem feledkezett meg a jótékonykodásról és a közösségi cselekvésről sem. Haverlandnak tagkönyve volt a Fővárosi Iparosok Körében, a Budapest-Józsefvárosi Munkásgimnázium Egyesületben, a Budapesti Polgári Dalkörben és a Lakatos, Puskaműves, Késes, Reszelővágó, Lánckovács, Sarkantyús, Csattos, Szerkovács és Kaszaműves, Műszerész és Köszörűs Ipartestületben (ezt talán csak a neve miatt választotta). Persze nem ő volt akkoriban ez egyetlen egyesülethalmozó.

Az első világháborút átvészelte a Haverland-gyár, sőt az 1920-as évek elején látszólag folytatta a menetelést: rendszeresen elismerést aratott az ipari kiállításokon és a Budapesti Nemzetközi Vásáron. Itt bemutatott „folytonjáró” liftjét Horthy Miklós is „ megdicsérte és a cég főnökének, Haverland Antal úrnak legmagasabb elismerését fejezte ki.”

Aztán az 1928-as nagy gazdasági válság „az ország legrégibb és legszolidabb cégeként” emlegetett Haverland-gyárat is megrendítette. „Fizetésképtelen a Haverland-féle felvonógyár” – írta meg a Pesti Napló 1932-ben, amikor az üzem beszüntette fizetéseit és magánegyességi tárgyalásokat kezdett hitelezőivel. De sikerült még életet lehelni a gyárba, sőt Haverland Antal 1935-ös halálát is túlélte: fia, Tivadar vette át a gyár vezetését. A gyár a második világháború után a pár saroknyira lévő József utca 6-ba költözve működött még néhány évig. 1949-ben számolták fel a Haverland Antal Magyar Szabadalmazott Emelőgép, Felvonó és Vasszerkezetek Gyárát. Haverland Tivadar nem szakadt el végleg a liftektől, a Fővárosi Felvonójavító Vállalat osztályvezetőjeként dolgozott tovább.

Az első budapesti felvonók

Persze nem Haverland felvonói voltak az elsők Magyarországon. Nem sokkal azután, hogy az 1867-es párizsi kiállításon bemutatták az első személyfelvonókat, az 1870-es évek elején szenzációként „az a hír járta be a főváros lapjait, hogy a háziurak – megszánva végre lakóik beteg tüdőit – magasabb házaikban fölvonógépeket szándékoznak felállíttatni, amilyenek Európa és Amerika népesebb városaiban már évek óta kitűnő szolgálatot tesznek a nagyobb házak lakóinak.”

A századfordulóra pedig már tele volt a Budapesti Czim- és Lakjegyzék „felvonó (lift) gyárakkal és raktárakkal.” Néhány név közülük: Kovács és Szalai, Roessemann és Kühnemann, Stigler felvonógyár, Wertheim felvonógyár a Lehel utcában (1950-től Magyar Felvonó). Haverland egyik nagy konkurenciája volt Freissler Antal bécsi vállalkozónak az akkori Dávid utca 2-ben működő cs. és. kir. udvari gép- és felvonógyára. Freissler szállította az Országház és a királyi palota teherfelvonóit, a Pénzügyminisztérium és a Gresham-palota személyfelvonóit. A Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum (MMKM) raktárában kutatva mi is találkoztunk cégjelzésével és figyelmeztető táblájával.

A fővárosi bérpalotákban, középületekben és szállodákba megjelenő felvonók kezdetben sok balesetet okoztak a lifthez nem szokott közönség körében, melyről a lapok rendszeresen és részletesen be is számoltak:

„Baleset a liften. Ascherrmann János szolga a liften akart fölmenni az emeletre a Gyár utca 64. száma alatt. Amikor a fölhúzógép megindult, Aschermann kidugta a jobb lábát, amely a fal közé szorult. A láb sarka teljesen leszakadt s a puha részek összezúzódtak. A mentők a Rókus-kórházba szállították a sebesültet.” (Budapesti Hirlap, 1899)

A legtöbb baleset abból a bűnös könnyelműségből született, hogy kezdetben nem volt kötelező a liftkezelőnek az utasokkal együtt utaznia a felvonóban, hanem sokszor csak a földszintről kormányozta a megállást, vagy az indulást.

De nemcsak a balesetek irányították a figyelmet a liftekre, állandó téma volt a liftpénz is. Eredetileg a bérházlakóknak nem kellett külön liftpénzt fizetnie, hanem a felvonóval rendelkező házakban eleve magasabban állapították meg a házbért. Aztán az 1920-as évek új rendeletei szerint „a lift fenntartási költsége kizárólag a liftet használó lakót terhelte.” Ráadásul a liftet tíz óra után használó lakónak nemcsak a kapunyitásért kellett külön fizetnie a házmesternek, hanem a liftért is.

Köszönet Ziegler Gábornak (MMKM) és Baldavári Eszternek (MÉM).

Érdekel, milyen kincseket rejtenek a régi pesti házak? Kövesd az Urbanistát a Facebookon!