Ha Lázár Jánosnak Trabantja volna!

Lázár János lemondott az Audijáról. A „megálló idő” teóriájába eddig is belefeledkező DeDi elemzői már megint azt gondolják, hogy ismét megerősítik a fejlemények a rögeszméjüket. Mert például az jut eszükbe, amikor Gyurcsány Ferenc jótékony célra utalta a miniszterelnöki fizetését, vagy amikor  Bajnai Gordon előbb ingyen, majd munkaszerződési kényszerből egy forintért vállalta a kormányfőséget. A közös pont az értelmetlen gesztus olyan helyzetben, amikor egyébként bőven volna ok bátrabb és fontosabb lépésekre.

Gumicsont

Lázár a kormánypárt frakcióvezetője és egy megyei jogú város polgármestere egyszerre, és a két munkáltatója – a párt és a város – összedobott neki havi néhány százezer forintot egy nagyon jó autóra. A szimbólumok nyilván fontos dolgok – de az autó látványos támadása és az önfeláldozónak tűnő gesztus sem volt reális. Lázár meghátrálása vagy az autó botránnyá emelése pont azt erősíti, ami eddig is a magyar politika egyik fő gondja volt: a lényegi problémákról alig esik szó, helyette csak az idétlen gumicsontok rágcsálása marad.

Változatlanul ellenőrizhetetlen például, hogy a költségtérítést felvevő képviselők mire költik a pénzt. A pártfinanszírozási rendszer irreális, kódolva van benne a csalás. Ha már érdekes a politikusok pénze, akkor ezekkel sokkal inkább hasznos volna foglalkozni, akkor is, ha elvontabb és nagyobb érdekeket sértő témák, mint egy nagy fekete Audi, ami egyébként a jogbiztonságra semmilyen veszélyt sem jelentett. Hogy pont ez a támadási felület adott okot a Fidesznek először kormányzása kezdete óta nyilvánosan vállalt meghátrálásra, az jól jellemzi a hazai közélet vitáinak színvonalát.

Miközben lassan készül a kormány nagy spórolási csomagja, év eleji két nagy beszédében (1, 2) Orbán Viktor semmit sem árult el a tervekből. Helyette belökte a kormánypárt a gyerekek utáni szavazati jogot, amit egy országos közvélemény-kutatási játékban lehet majd értékelni. Gumicsont ez is.

Titokzoni

Miközben mindegyik politikai oldal pontosan tudja, hogy idén a részben jogellenesen kivetett különadók mentették meg az országot a további eladósodástól, és valamit át kell szervezni a fenntartható működéshez. A lehetséges forgatókönyvekről viszont egyáltalán nincs vita.

A kormány változata titokban készül, csak kiszivárogtatásokra lehet hagyatkozni. Az ellenzék nem készít alternatív forgatókönyveket, hanem csak a támadási felületet keresi. A támadás persze önmagában még a demokratikus működés logikájából fakad, viszont a baloldali kormány kedvenc kritikája a jobboldali ellenzékével szemben éppen az volt, hogy akkor mondják meg, honnan legyen pénz. Most ők sem mondják. Ahogy a kormány sem egyeztet önmagán kívül senkivel semmiről.

Erről pedig az előző ellenzék juthat eszünkbe, amelyik azzal támadta jogosan a baloldali kormányt, hogy jozefinista módon reformálgatnak. Már megírtuk egyszer, hogy itt mindenki ugyanúgy kormányoz, és most sem bánjuk akkori síkraszállásunkat.

Lárifári

Többen – így intézetünk legfelkészültebb munkatársai is – meglepődtek, hogy a kormánypárt népszerűsége az év elején alig csökkent. Viszont ha megnézzük a dolgok működését, látványos, hogy mekkora ziccereket hagy ki az ellenzék. A médiatörvény körüli nemzetközi hisztéria volt a legerősebb pont, ahol kommunikációs szempontból is könnyen fogást lehetett volna találni a kormányon. Azonban az ellenzék inkább Orbán Viktor kezére játszott.

A miniszterelnök tavaly december 23-án azt mondta, „eszünk ágában sincs” változtatni a médiatörvényen. Alig két hét múlva, miután találkozott az Európai Bizottsággal, már arról beszélt, hogy ha Brüsszelben problémásnak találják a törvényt, „akkor természetesen azt mi meg fogjuk fontolni, és változásokat eszközölünk”.

Újabb tizenkét nap múlva Strasbourgban már azzal dicsekedett, hogy rugalmasabb az ügyben, mint bárki előtte az EU-ban. „Szerintem nincs rá példa, vagy legalább is nem nagyon emlékszem ilyen példára, hogy egy nemzeti kormány miniszterelnöke, egy tagállami miniszterelnök azt mondta volna, hogy egy olyan kérdésben, amely egyébként nemzeti hatáskör, anélkül hajlandó megváltoztatni egy törvényt, hogy büntetőeljárással erre rákényszerítenék. Én erre készen állok, mert ez a törvény nekünk nem presztízskérdés.”

Majd február 14-én ezt mondta a médiatörvényt ért nemzetközi kritikákról: „Velünk nem fogják feltörölni a padlót, mint ügyefogyott és szerencsétlen elődeinkkel tették.” 16-án az Európai Bizottság jelezte, hogy elégedettek, mert a magyar kormány elfogadta kritikáikat, és számukra megfelelő módon módosítja a törvényt.

Balgaság

Az ellenzéknek már január elején azt kellett volna kommunikálnia – ha hatékony akart volna lenni –, hogy lám, Orbán összevissza beszél. Ha méltányosak akarnak lenni, akkor azt üzenik, hogy a miniszterelnök belátta, hogy nem lett tökéletes a törvény. Ha agresszívak, akkor azt mondhatták volna, hogy Orbán beijedt Brüsszeltől. Azonban még a Strasbourgban kezeit lényegében felemelő Orbánt is azzal támadták tovább, hogy milyen csökönyös.

Ezzel éppen azt érték el, amit ő akart: hogy úgy tűnjön, mintha nem hagyná magát, miközben elismerte, hogy példátlan módon hagyta magát. A baloldal ezzel kihagyta a választások óta kapott legnagyobb lehetőséget, míg a Fidesz a túlzott hisztériára adott heves válasszal könnyedén kijött egy látszólag megoldhatatlan helyzetből.

Szebb jövő

Amíg ennyire egyszerű, és csak egy autó szintjéig képes eljutni a magyar politikai elit, addig simán átmennek az olyan megoldások, mint az, hogy nyugdíjmentő akciónak nevezzék az államosítást.

Orbán Viktor idén évindítóként ugyanazt mondta, mint amit az 1979-es olajválság óta szinte az összes magyar kormány: most nehéz lesz, aztán még egy kicsit nehéz lesz, de utána már látjuk az alagút végét. Nem lehet érte kárhoztatni, hiszen mi mást is mondhatott volna, ha egyszer az ország súlyosan el van adósodva. De ettől még megállt az idő.