Minden volt, csak konszolidáció nem

A konszolidációs szólamokat a Fidesz leginkább a konzervatívabb, a '98-as, úgynevezett polgári politikával szimpatizáló bázisnak címezte, mert a 2010 utáni kormányzással ebben a táborban – amellett, hogy a baloldalt még mindig jobban utálják, mint a Fideszt – él egy csendes, de masszív elégedetlenség. 

A jobbközép Mandiner például egész cikksorozatot szentelt az új kormánnyal szembeni elvárásainak/álmainak/szkepszisének. Az ezekből kiolvasható igények egyértelműen a hatalomgyakorlás konszolidációjára, az állami hiperaktivitás csitítására irányulnak: jogállamiság, kiszámíthatóbb, tervezhetőbb élet, a szociális demagógia csitítása, a fárasztó és ízléstelen kultúrkampf berekesztése. A konzervatívoknak oly fontos habitus nyelvén felterjesztve :

Kevesebb kicsinyességet, több nagyvonalúságot várnánk a következő években.

A száznapos hadjárat

Ehhez képest a kormány meg sem várva újjáalakulását, már a választási győzelem másnapján újabb offenzívába kezdett. Már az első hét is rettentő provokatívra sikeredett a konszolidációra várók szemében: rögtön urnazárás után bezárt a csak a választási kampány idejére megnyílt Várkert bazár, munkagépek indultak a német megszállás félbehagyott emlékművének folytatására, a Nemzeti Földalapkezelő Szervezet felkérésére beszántották a kishantosi biogazdaság serkenő búzáját, Hoffmann Rózsa lerakta a hüledező tanári kar elé a maga tankönyvlistáját.

A kormány tempója azóta sem lankadt, és bár meglehetősen hosszú listát lehet összeállítani a botrányos ügyekből, ezekre biztos emlékeznek:

• Az Origo-botrány: egy Lázár János luxusutazásáról szóló cikk miatt politikai nyomásra távoznia kellett Sáling Gergő főszerkesztőnek, akit lényegében a szerkesztőség nagy része, a hírrovatnak pedig szinte az egésze követett;
• Miután a norvég kormány sérelmezte az általa folyósított támogatások elosztásának központosítását, az amúgy is több problémás támogatási üggyel viaskodó Miniszterelnökség, majd a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal  támadást intézett a Norvég Alap támogatásait kezelő Ökotárs Alapítvány, és ezen a szálon haladva több jelentős civil szervezet ellen;
• Az önkormányzati választás előtt négy hónappal az aktuális politikai erőviszonyokra szabták át a fővárosi választás rendszerét;
• A reklámadó bevezetésével a kormány felszította az RTL Klub haragját, a legnagyobb kereskedelmi tévé azóta híradójában sorra veszi elő az elmúlt négy év botrányos ügyeit.

Ezeket a konfliktusokat az ellenzék a lebegtetett konszolidáció élő cáfolataként értelmezte – és ez ellen maga Orbán Viktor sem tett sokat. Az offenzíva létjogosultságát a 100 nap közepén elmondott beiktatási beszéde alapján az újabb kétharmaddal látta igazoltnak, sőt, szűkebb körben, de a lojális Heti Válaszon keresztül a nyilvánosságnak szivárogtatva azt is kijelentette, a konszolidáció a gyávaság szinonimája.

Balog et. önkritikát gyakorolt

A triumfáló Orbán és a beszántós-büntetőadós politika közben azonban a kormány tovább csepegtette – és jelenleg is csepegteti – a konszolidációt sejtető-ígérő üzeneteket. Ezek egy része persze a külföldnek van címezve. Prőhle Gergely helyettes államtitkár mindjárt a választási győzelem után ködösítéssel bár, de konkrét  ígéretet tett a németeknek a konszolidációs kormányzásra. A Külügyi Intézetben pedig Németh Zsolt az EU-val vívott csaták után a sebek begyógyítását irányozta elő a minisztériumi állománynak –  az ott ülő külföldi diplomaták füle hallatára.

De a konszolidációs retorika nem csak a külföld altatására szolgál, fontos címzettjei azok a társadalmi csoportok is, melyek az előző négy évben komoly érdeksérelmeket szenvedtek, de politikai jelentőségük miatt nem packázhatnak velük hosszú távon. Az egyik ilyen a pedagógusi kar, melyet Balog Zoltán egy önkritikus „túl messzire mentünk”-interjúval, illetve az önkormányzati választások elé időzített béremeléssel igyekezett csitítani.

A szolid önkritika eszközéhez nyúlt Pankucsi Zoltán NGM-államtitkár is, aki nyilván a söralátét-adópolitika kudarcát és kiszámíthatatlan adókörnyezetet kifogásoló középosztálynak és vállalkozói rétegnek üzente:

lassítani kell az adójogi változások ütemét, kevesebb és jól kidolgozott javaslatokra kell törekedniük

Akkor most hidegháború vagy meleg kézfogás?

Annyi biztos, hogy az első 100 nap dinamikájából csak óvatosan szabad levonni következtetéseket a ciklus egészére nézve: a kormány ugyanis nyilvánvalóan szeretné a hatalmi harcokat  minél előbb letudni, ezért nem is igazán az időzítés, hanem a cél a büdös: a kormány ugyanis nem valamilyen szakpolitikai cél, tervezett reform érdekében vállal a nyílt konfrontációt, hanem politikai pozícióit erősítgetné a független civil források feletti kontroll megszerzésével vagy az RTL Klub törvények/adóhatóság útján való megtörésével.

Orbán ráadásul hatalmi szempontból joggal érzi úgy, hogy megteheti: az RTL Klub visszavágásának kivételével egyik ügy sem rendítheti meg a Fidesz fölényét. A kormánynak is jelentős háttérmunkát végző Nézőpont Intézetben egy háttérbeszélgetésen azt mondták nekünk: napirendkutatásaik alapján a közjogi kérdések, a jogállam és a médiaszabadság semennyire nem érdekli az embereket.

Nem mindig konszolidálok, de ha igen, akkor se igazán

Az tény, hogy a Fidesz a nagy menetelése során lényegében minden olyan területhez hozzányúlt, amire rá tudta tenni a tenyerét, és ezért él az a feltételezés, hogy a kormány nagyjából kimaxolta a centralizációt. Ahogy Kis János pár évvel azelőtt megfogalmazta:

A rezsim létrehozásának hektikus időszaka lezárult, immár a kész rendszer konszolidációja következik. Ebből annyi minden bizonnyal igaz, hogy lassan elfogynak a még érintetlen intézmények, ez pedig óhatatlanul lefékezi a közjogi dúlást. A gazdasági dúlást is fékezi valamelyest, hogy megfogyatkoznak a lenyúlható eszközök, amelyekre a kormány a költségvetési hiány betömködése céljából rátehetné a kezét.

Ez az összefüggés nem áll földrengésbiztos lábakon, de tegyük fel, hogy lassul a tempó, ritkul a konfrontáció. Azonban az egész konszolidációs várakozás sarkalatos pontja: a kormány fenntartja magának a jogot arra, hogy megválogassa, ki érdemli meg a kegyet, hogy felszabaduljon a nyomás alól. És az új kétharmad első 100 napja azt mutatja, hogy az Alaptörvénnyel, a választási rendszerrel, a jogtudatossággal, azaz a rendszer alapjaival elégedetlenek felé nem lesz kompromisszumos ajánlat, mint ahogy nem terjed ki a konszolidáció az ideológiailag amúgy jobbra sodródó ellenzékre sem.

A konszolidáció ígéretét ezért inkább valahogy így érdemes elképzelni: a kormány azt sugallja-ígéri majd a politikailag is aktív rétegeknek – azaz nem a szegényeknek –, hogy nem lesznek őket primer módon érintő, komoly érdeksérelmekkel járó, szeszélyes és mélyreható változtatások. Azaz például a rendvédelmi ágazatokban dolgozókat nem fogja olyan pofon érni, mint amikor botrányos körülmények között eltörölték a pálya egyik legcsábítóbb elemét, a kedvezményes nyugdíjkorhatárt.

A feltartóztathatatlan forradalom

A szelektív konszolidáció egyszeregye azonban inkább csak leírva ilyen egyszerű. A politikai realitás ugyanis azt mutatja, hogy a zárt, centralizált rendszerek önkorrekciós képességét három vastörvény korlátozza:

• Könnyebb a hatalmat megragadni, mint a hatalmat elengedni;
• Könnyebb az államigazgatásban politikai állásokat kreálni, mint azokat megszüntetni;
• A politikai szándékok alapján kreált jog nem válik önjáróvá, állandóan igényli az újabb és újabb politikai beavatkozást.

A rendszernek ráadásul azzal is szembe kell néznie, hogy a választási jogszabályok miatt – talán az Európai Parlamenti kivételével – az ellenzék egyetlen pártja sem fogja elismerni a soron következő választás teljes demokratikusságát, és aggályaikat nagyrészt a nemzetközi szervezetek is osztják majd. 

Kis János már idézett cikkében azt is felvetette: a Fidesz ideológiai hiszekegyére és hatalmi érdekeire szabott közjogi rendszerbe nemcsak a fenti elvek miatt vannak belekódolva az újabb és újabb konfliktusok, hanem azért is, mert folyamatosan összeütközésbe kerülünk nemzetközi partnereinkkel az Európai Unió intézményeitől kezdve a Velencei Bizottságon át az Egyesült Államokig.