Elkezdődött a budapesti melegolimpia

A szervezés, ahogy a melegolimpia is, teljesen amatőr; például csak kuponért lehet vásárolni, az egyetlen  kuponváltó pultnál viszont óriási a sor, miközben odakint több százan éhesek, és a napsütésben a sör is jól csúszna. Indulni kéne a megnyitóra, erre a kuponos bezár, a hamburgeres sátor személyzete viszont hamar feltalálja magát, kupon helyett már készpénzért is kiszolgálnak. 600 egy kisadag sültkrumpli, próbálom eldönteni, hogy ez valami speciális homofób felár-e.

Nem, nem az, szuggerálom magamat, biztos csak átragadt rám a szervezők paranoiája, akik még kora délután se voltak hajlandók közölni, hogy az Ajtósi Dürer sori főhadiszálláson lévő gyülekező után hol lesz a megnyitó, nyilván nehogy odacsődítsem az ordítós-kordonrángatós cimboráimat. A honlapon nincsenek feltüntetve a versenyhelyszínek, és azt is kérték, hogy a bulikon ne fényképezzünk – talán abban bíznak, hogy így sikerül megőrizni a látszatot, miszerint ott az érdeklődők valójában Semjén Zsolt szinkrontolmácsolt előadássorozatát hallhatják majd arról, hogy neki is vannak meleg barátai.

Hatkor fény derül a titokra: a közeli SYMA csarnok a cím, ahová úgy nyolc körül szép lassan át is sétálunk. A környéken óriási a rendőri készenlét, az utcák lezárva, a mintegy 2500 fős, oszlopban haladó tömeg jóval nagyobbak tűnik, mint a tavaly nyári belvárosi melegfelvonulás, csak épp a kötelező kellék, a meleggyűlölő ellentüntetők hiányoznak.

Mindjárt elhányom magam – csípem el az egyik gyakorlóruhás rendőr halk megjegyzését a vigyorgó kollegáknak. Próbálom macsó rendőrszemmel felmérni a résztvevőket, de semmi különös nem látszik. Többségük jóarcú, középosztálybeli nyugat-európai, az átlagéletkor úgy 25-28 év lehet, kevés az igazán fiatal. A férfiak jelentős többségben vannak, a melegfelvonulásokról ismert extremitásoknak nyoma sincs, talán csak a zoknik és a cipők színesebbek a megszokottnál.

Az is nyilvánvaló, hogy bár a(z évente megrendezett) melegolimpia papíron sportrendezvény, szó sincs arról, hogy itt élsportolók vetélkednének egymással. A magyar átlagembernél ugyan sportosabbak, de a parkban, a napsütésben beszélgető melegek között kevés a valóban atletikus alkatú, sok viszont a 40 fölötti, és akadnak jópáran olyanok is, akik ránézésre legfeljebb valamelyik számítógépes sportjátékban rúghatnak labdába. De persze ki tudja, és a programban amúgy sakk és bridzs is szerepel.

Az egész, hermetikusan lezárt park hangulata nagyon távol áll az olimpiai falukétól. Inkább olyannak tűnik, mint egy nyári sporttábor: a melegolimpia egy apropó, hogy összejöjjenek egy nagyot bulizni, és ha már itt vannak, sportoljanak is. Amúgy a rendezvény nemcsak sportot, hanem kultúrát, kirándulásokat is kínál a résztvevőknek, meg egy kisebb, emberi jogi és esélyegyenlőségi témájú konferenciát is.

Az egyik fotós kolléganő megjegyzi, hogy micsoda pazarlás ez a rengeteg gyönyörű pasi. Bár nem érzem át a veszteségét, de tény, hogy ritkán látni együtt ennyi jóképű férfit. Mivel a melegolimpia alapvetően nem úgy melegjogi demonstráció, mint egy melegfelvonulás, itt hiányzik a kisebbségi öntudat harcossága: mindenki mosolyog, az emberek kíváncsian nézelődnek, és mivel nincs külön színű sajtós pass, az esélyegyenlőség jegyében az újságírók, sőt, a marcona rendőrök  is a húspiaci méregetés céltábláivá válnak.

Bár a melegolimpia nem a szexről szól, a fő szervezőerő mégis a nyíltan megvallott homoszexualitás. Az itt lévő emberek az átlagnál sokkal inkább vállalják magukat, ez viszont nehezen leírható, oldott légkört teremt.

"Jó lesz úszni is, de az esti bulikat várjuk a leginkább" – mondja Andrea, a népes olasz delegáció tagja, aki egyáltalán nem fél attól, hogy ittléte alatt támadások célpontjává válhat, mert meleg. Andrea kicsit értetlenkedik a szervezők homofóbia-paráján. Amikor a többiek is bólogatnak, hogy hallottak arról, hogy ez Magyarországon is előfordul, széttárja a kezét: hülyék mindenhol vannak.

Gyülekezünk a SYMA hátsó bejáratánál: a Dózsa György úti zárva, nehogy illetéktelenek besurranhassanak. Óriási a káosz, senki nem tudja, hova álljon, miközben a szervezők próbálják országok szerint szétválasztani a résztvevőket. Ausztrália-Óceánia meleg népét tanulmányozom: öten vannak, kicsit megviseltnek tűnnek, biztos az időeltolódás. A braziloknak nincs táblája, Luxemburgnak, Bulgáriának és Kanadának van, ők viszont nem jöttek el. Halkan irigykedem azokra az országokra, amelyeknek a nagykövetei mosolyogva és lazán beszélgetnek meleg honfitársaikkal.

Az orosz Antonnak ez az első külföldi melegrendezvénye. Csak nemrég vallotta be magának és a környezetének, hogy a fiúkat szereti, és egy barátja beszélte rá hogy eljöjjön, ezért, mint mondja, teljesen részegítően hat rá a forgatag. Anton belső útjáról szólhat a dolog, mert én meg a forgatagot nem látom: egy átlagos zenei fesztiválon bőven több a különlegesnek tűnő vagy látszani akaró ember, mint itt.

Végre sikerül szétszálazni az országokat, és elkezdődik a fél órán át tartó, az olimpiai megnyitókat idéző felvonulás. A delegációk megtapsolják egymást, a legnagyobb a német, a francia és persze a házigazda magyar csapat. Az egésznek van valami szokatlan, szeleburdi bája: a szervezők cikázva rohangálnak a hatalmas csarnokban, a delegációk őrjöngenek és táncolnak, a legnagyobb tapsot pedig mindig azok az országok kapják, amelyeket csak egy ember képvisel.

A műsor innen számomra lejtmenetbe fordul. Először hastáncoslányok tartanak bemutatót, aztán egy másik táncos produkció következik, majd a műsorvezetők kezében lévő lista alapján legalább öt politikus, úgyhogy hazaindulok. A melegolimpia megnyílt, amit sikerült annyira titokban tartani, hogy a kődobálós-buzizós ellentábornak nyoma sincs a környéken. Csak remélni lehet, hogy az elkövetkező négy nap során is így marad.