Még soha nem volt olyan rossz, mint most?

Magyarország rosszkedvű, de pocsékabb is volt már a helyzet – állapítja meg heti elemzésében a Demokrácia és Dilemma Intézet. Sorra vettük, a rendszerváltás óta mely kormányzati ciklusokban milyen is volt a hangulat, és hogy következett-e ebből irány- vagy kormányváltás. Vagy bármi. Ezúttal szavazási lehetőséggel is kedveskedünk olvasóinknak.

A csapatok harcban állnak, a kormány a helyén van, nagy meglepetések nincsenek már. Igaz, hogy a Fidesz támogatottsága – nem véletlenül – csökkent, az elutasítottsága meg nőtt, mégis azt kell mondanunk: a dolgok a maguk immár körvonalazódott medrében haladnak tovább. Egyre jobban sejtjük, milyen célokat milyen módszerekkel iparkodik elérni Orbán Viktor. Nagyjából azt írhatnánk meg tehát megint, amit megírtunk többször, a hangsúlyokat rakosgathatnánk ide-oda. Egy gondolat azonban megfogott bennünket nemrég: „A szekértábor-politika nem ma kezdődött, és nem is holnap ér véget. Mégis, nekem úgy tűnik, hogy a második Orbán-kormány első félévében ebben a tekintetben is új időszámítás kezdődött. A legfontosabb változásnak azt látom, hogy a fal most valóban mindkét oldalról épül” – fogalmazott blogján Török Gábor.

Nem vitás, a politikai hangulat rosszabbodik, ami gyakran a mindennapokban is lecsapódik. Ellenzékiek, civilek és hasonszőrűek lassan nem a Kádár-, hanem a Rákosi-korszak újjászületését látják bele a nemzeti együttműködés rendszerébe. Az idő mindig megszépíti a múltat – mármint azt a múltat, amely nem vállalhatatlan és megszépíthetetlen szőröstül-bőröstül –, csakhogy ha megpróbáljuk objektíven, elemzői szemüvegen át szemlélni a korszakokat, árnyaltabbá válik a kép. Erre az árnyalásra tesznek most kísérletet intézetünk munkatársai.

1990–1994, Antall József, Boross Péter

Antall József már ott elrontotta 1990 tavaszán, hogy nyert. Az akkori liberális ellenzék – elsősorban az SZDSZ – képtelen volt elhinni, hogy a magyar választópolgárok olyan hülyék, hogy jobbra szavaztak. Aztán amikor felocsúdott, óriási energiákkal lendült támadásba. Az MDF-központú koalíció magától sem állt a helyzet magaslatán, súlyos káderhiányban szenvedett, pozícióba került emberei képességbeli deficittel küszködtek, és a fejét fel-felütő Horthy-nosztalgiáról még nem is szóltunk. De a rendszerváltás utáni feladatok hatalmasak voltak, ellenszél nélkül sem lett volna könnyű megbirkózni velük. A jobboldal az őszi önkormányzati választásokon brutális vereséget szenvedett, majd a taxisblokád hatására akár távozhatott is volna a hatalomból.

Nem tette, három és fél rosszkedvű év következett. Ezalatt a választók egyre nagyobb aránya csak várta-várta, hogy jöjjön már a kormányváltás. Előbb a Fidesznek állt a zászló, de a fiatal liberálisokat senki sem vette tényleg komolyan. Sokáig arra számított a többség, hogy a szabad demokraták válthatják az MDF-et, ám apránként egyre erősebb lett az MSZP. Érdekes módon három év elég volt, hogy meg legyenek bocsátva a kommunisták bűnei. Mindegy, ki jön, csak Boross Péter és csapata takarodjon végre a hatalomból, vélekedtek a magyarok. Átlagos rosszkedvfaktor: 9/10.

1994–1998, Horn Gyula

A rendszerváltás előtti utolsó külügyminiszter ölébe egyfelől ideális helyzetben – a legtöbben azt remélték, szakértő kezekben lesz a kormányrúd, és végre a szükséges irányba indulhatunk –, másfelől nem túl jó állapotban hullott bele az ország. Antalléknak sikerült elkerülniük a kelet- és közép-európai államok nem csekély részében bekövetkezett összeomlást, de a magyar gazdaság egyáltalán nem tündökölt. Nyolc hónap szerencsétlenkedés után érkezett Bokros Lajos, és vele a csomag. Az a csomag, amely sok mindent rendbe tett, de sokakat ki is taszított a balliberális oldal hívei közül.

1996-ban újabb rést ütött a pajzson a Tocsik-ügy. A maga nemében ez volt az első sztori, amely pártokhoz kötődő korrupciós szálakat engedett láttatni. Ebben a ciklusban eleinte a Torgyán József vezette FKGP látszott váltópárttá nőni, más kérdés, hogy erre a formációra éppúgy senki sem tekintett esélyesként, mint négy évvel azelőtt a Fideszre. Jogosan. Ahogy közeledtek az 1998-as választások, világos lett, hogy csakis az MDF-csőd miatt üresen maradt jobboldalt ügyesen elfoglaló Fidesz lehet Horn Gyuláék riválisa. A szabad demokraták ekkor már nem számítottak tényezőnek, a fölösleges és reménytelen koalíciókötéssel egyszer s mindenkorra leamortizálták magukat. Ezzel együtt az utolsó pillanatig úgy nézett ki, Hornék duplázhatnak. A változás elsöprő igénye nem volt tetten érhető, azért sem, mert a bokrosi gazdaságpolitika eredményeinek és a nemzetközi konjunktúrának hála a gazdasági helyzet folyamatosan javult. Átlagos rosszkedvfaktor: 6/10.

1998–2002, Orbán Viktor

Orbán Viktor fantasztikus lehetőséget kapott, hogy békében-nyugalomban-kegyelemben kormányozzon. Az országgal baj nem volt, az első pillanatokban mindenki bizalmáról biztosította a miniszterelnököt, még a Népszabadság is arról vezércikkezett, hogy nem kell ellenségeskedni, okos és felkészült ez a fiatalember, meg kell várni, mi lesz. Hogy ki ütött először, annak megállapításához tizenkét év távlatából mélyreható vizsgálatokat kellene folytatnunk. Mindenesetre viszonylag hamar elkezdődött az egész pályás letámadás, kivirágzott a szimbolikus politizálás, felbukkant Kaya Ibrahim és Josip Tot, egymás után ásták az árkokat az árokásók.

A gazdaság ezzel egy időben a természeti és egyéb csapások ellenére – csupán durva tiszai árvízből akadt kettő, egy 1998 őszén, egy még súlyosabb 2001-ben – nőttön nőtt, és bár az ígért hétszázalékos GDP-bővülést nem sikerült teljesíteni, volt egy negyedév, amikor a 6,8 összejött. Az ország fasizálódásáról szóló szólamoktól ekkortájt csak mérsékelten volt muszáj megijedni, a koronaúsztatás és a hasonló húzások viszonylag keveseket izgattak, 2001/2002 fordulóján úgy tűnt, nem lesz kormányváltás. Ám az MSZP a se hús, se hal Medgyessy Péter személyében meglepően megfelelő miniszterelnök-jelöltet talált, a 23 millió romános és a köteles beszédes kampánytrükkök bejöttek, így szoros csatában győzött a baloldal. Átlagos rosszkedvfaktor: 6/10.

2002–2006, Medgyessy Péter, Gyurcsány Ferenc

Eleinte tejjel-mézzel folyt a Kánaán. Medgyessy Péter beváltotta választási ígéreteit – na ez az, amit nem kellett volna tennie. A pedagógusokat, közalkalmazottakat soraikban tudó családok egy-két évig örültek, azóta is nyögik az utóhatásokat. A politikai és a gazdasági egyensúly gyorsan megbillent, a Medgyessy iránti bizalom hamarabb roggyant meg párton belül, mint a teljes népesség körében, a levegő a viszonylag súlyos vereséget hozó európai parlamenti választások után fogyott el körülötte végleg. Gyurcsány Ferenc, a tanácsadóból lett sportminiszter jókor volt jó helyen, tökéletes ütemben kapta fel a fonalat, került az élre.

Ekkor már tudtuk, alapos reformok, teljes irányváltás nélkül nagy bajok lehetnek. Csakhogy Gyurcsány másfél éven keresztül nem tett semmit, mert tisztában volt vele, ha tenne, azonnal megbukna. Érthető, hogy nyerni akart, gondolván, 2006 tavasza után lesz ideje megcsinálni, amit eladdig senki sem mert. A Fidesz közben polgári köröket szervezett, utcára vitte a politikát – 2002-től kezdődőden állítólag családok és barátságok mentek tönkre; elemzőink magánéletükben nemigen találkoztak ilyenekkel –, saját bázisát igyekezett aktivizálni, az MDF-et és a centrumot elvesztette. Ráadásul eleve hibás gondolatra – rosszabbul élünk, mint négy éve – építette fel a kampányát. Nem sokon múlott, de nem jött be. Gyurcsány Ferenc lehetett az első duplázó. Átlagos rosszkedvfaktor: 7/10.

2006–2010, Gyurcsány Ferenc, Bajnai Gordon

A miniszterelnök munkához akart látni az utolsó utáni pillanatban. Hogy akiknek kell, értsék, miről van szó, mondott egy nem a nyilvánosságnak szánt beszédet Balatonőszödön. Néhány hónapig nem történt semmi, majd a szöveg kiszivárgott, és elkezdődtek Magyarország 1990 utáni történetének leghisztérikusabb hetei. Olyan a rendszerváltáskor és azután sem volt, hogy zavargások törjenek ki, tv-székházat ostromoljanak, tüntetők szemét lőjék ki gumilövedékekkel, tankokkal korzózzanak a Deák téren. Végképp felzárkóztunk a Nyugathoz.

Hogy Gyurcsány Ferenc éveken át hazudott, reggel, éjjel meg este, azt azok sem tudták neki megbocsátani, akik számára ebben a vallomásban semmi meglepő sem volt. A miniszterelnök egészen más okokból, de pontosan úgy járt, mint Antall József 1990-ben: a bizalmat egyik pillanatról a másikra veszítette el az utolsó morzsáig. Ezek után egyetlen érdemi munkálkodásra irányuló kísérlete sem vezethetett eredményre, három és fél év agonizálás következett, amin az sem változtatott sokat, hogy a végén a technokrata Bajnai Gordon váltotta. Mindegy, mi jön, csak ezek takarodjanak el végre a hatalomból, vélekedtek a magyarok. Átlagos rosszkedvfaktor: 9/10.

2010–, Orbán Viktor

Orbán Viktornak rengeteget kellett dolgoznia első kormányra kerüléshez, a másodikért ellenben a kisujját sem kellett megmozdítania. A ne szólj, szám, nem fáj fejem kampány végén kétharmados eredménynek örülhetett a Fidesz – és emiatt izgulhatott a közvélemény elég jelentős része. Mindazonáltal azt is gondolhattuk, épp ez a hatalmas fölény hozhat némi nagyvonalúságot és önkorlátozást. Ma már látható, ebben hiába bizakodtunk: az egész pályás letámadás teljes pompájában ragyog.

Orbánnak ezzel együtt iszonyú helyzetben kellett átvennie az országot. Nyolc év szocialista töketlenkedése a világválság hatásaival súlyosbítva tönkretett mindent. Most kétségkívül rosszabbul élünk, mint négy éve. A Fidesz új utakon indult el, amelyeken még senki sem járt, fogalmunk sincs, hová vezetnek. Közben letarol mindent maga körül, testületeket szüntet meg és hoz létre, alkotmányt módosít, médiát ijesztget, hatásköröket szűkít és von meg, nincsenek skrupulusai. A hangulat ennek okán rohamosan romlik. Az sem segít, hogy most sehol sincs senki, akinek visszatérésében-felbukkanásában bízni lehetne. Attól, hogy a Fideszt kevesebben szeretik, mint tavasszal-nyáron, a szocialistákat nem szeretik többen. Nehéz is lenne megszeretni őket – ha megengednek a szakmaiságra kényes olvasók egy ilyen kiszólást. Rosszkedvfaktorban megítélésünk szerint 8/10-nél tartunk. Sarlatánság lenne megjósolni, hogy eljuthatunk-e a maximumig. A 10/10-ig. Imádkozzunk!