Orbánt jól megvezethették a kínaiak, vagy ő nézi hülyének az EU-t

A kormány eddigi retorikája alapján nem teljesen meglepő, ám mégis elég heves geopolitikai fordulaton ment keresztül az utóbbi hetekben Magyarország, már ha lehet hinni Orbán Viktor szavainak: a miniszterelnök ugyanis a következő uniós pénzügyi ciklus körüli huzavonára is utalva egy német üzleti fórumon azt mondta, ha az Európai Unió nem tud pénzügyi támogatást adni, Kínához fordulunk.

Ez a kijelentés nemcsak annak fényében meglepő, hogy Orbán nem sokkal korábban még arról beszélt, senki pénzére nem vagyunk rászorulva, Magyarország a saját lábán áll. (Meg is kérdeztük a miniszterelnök sajtósát, miért a változás, választ még nem kaptunk.) Hanem azért is, mert ez a kijelentés

Kína nem egy jótékonysági szervezet és nem is gazdasági integrációs partnerünk, ezért nem különösebben érdekelt Magyarország finanszírozásában. Ezt mutatja azt is, hogy lassan már nyolc éve próbálunk Pekingtől pénzt szerezni, nem sok sikerrel. A múltbéli tapasztalatok és a jelenlegi tendenciák alapján kínai pénzzel messze nem fogjuk tudni kiváltani az uniós forrásokat.

Cserébe a kínai közeledés miatt (is) egyre csúnyábban néznek ránk Nyugat-Európában, ami abból a szempontból nagyon nem szerencsés, hogy a magyar gazdaság ma ezerszer jobban függ Brüsszeltől, mint Pekingtől, és nem úgy tűnik, hogy ez belátható időn belül megváltozna. Ahogy Orbánnak az is fontos szempont kellene hogy legyen, hogy a kínaiak Mészáros Lőrincet és társait is sokkal kevésbé hajlandóak pénzelni, mint Brüsszel.

A kínaiak nem adnak, hiteleznek

Orbán pálfordulásának talán legmeglepőbb eleme, hogy vagy ő nincs tisztában az uniós támogatások működésével, vagy ami valószínűbb: hallgatóságát nézi hülyének, csak hogy elsüthessen egy amúgy elég olcsó retorikai húzást. Ugyanis van egy nagyon alapvető különbség a kínai és a brüsszeli pénz között:

Magyarul az EU-támogatást Brüsszel kiutalja, a magyar állam vagy a támogatott cégek mellé rakják a jellemzően nem túl magas önrészt, és indulhat a beruházás. Ezzel szemben a kínaiaktól kapott pénzt kamatostul vissza kell fizetni. A kondíciók pedig messze nem olyan barátiak, mint ahogy Orbán beállítja: az eddigi egyetlen, még meg sem indult magyar-kínai beruházás, a Budapest-Kelebia(-Belgrád) vasútvonal esetében a hitelfelvétel pontos részleteit titkosította a kormány, amiből arra lehet következtetni, hogy nem ez az évszázad biznisze.

Azért is érdekes Kína felemlegetése, mert a kormány és a jegybank büszkén szokta mondogatni, és ez való igaz is, hogy mostanság milyen alacsonyak a magyar államkötvények hozamai, azaz milyen alacsony költséggel tudja az ország finanszírozni az adósságát (ld. a 12. ábrát korábbi cikkünkben). Ha hitelhez akarunk jutni, egyáltalán nem kell tehát Kínához fordulni, jelenleg a világon szinte bárki nagyon szívesen és nagyon olcsón ad kölcsön Magyarországnak. Kína ráadásul eleve nem volt eddig valami bőkezű velünk, sőt: ahogy korábban is írtunk róla, már 2011 óta kuncsorgunk náluk a pénzért, de nem nagyon adnak.

Nem azonos nagyságrend

Magyarország ráadásul olyan rengeteg pénzt kap az uniótól, amit nem lenne fájdalommentes más forrásokkal kiváltani. Az előző pénzügyi keretidőszakban (2007-2013) nettó 5600 milliárd forintot kapott Magyarország. A 2014-2020-as uniós pénzügyi ciklusban is nagyjából ennyi áll rendelkezésre, és a keret nagy részét már sikerült is kiszórni. A 2020 utáni időszakban vélhetően jelentősen csökkenni fog ez az összeg, de még nem látszik, mennyivel; pont erről folyik éppen a huzavona.

Ha mostantól hitelből akarna ennyi pénzt felvenni Magyarország, akkor a kormány egyik leggyakrabban hangoztatott gazdaságpolitikai sikere, az alacsony kötvényhozamokért is felelős szigorú költségvetési politika dőlne meg. Ez esetben nagyjából a következő játszódna le:

• a sok hitel miatt deficitessé válna a költségvetés,
• megnőne az államadósság,
• emiatt emelkednének a magyar kötvényhozamok is,
• ami miatt drágább lenne finanszírozni az államadósságot,
• ami miatt új hiteleket kellene felvenni a romló környezet miatt,
• ami gyorsítaná az eladósodást.

A másik lehetőség, hogy jelentősen visszafogjuk a beruházásokra költött pénzt, ami viszont nem tenne jót a növekedésnek. Ahogy az nemrég, a két uniós ciklus közti holtidőben is kiderült, hazánk gazdasági teljesítménye rendkívül erősen függ az uniós transzferektől.  

Persze felmerül, hogy ha nem kapunk pénzt, akkor ki is léphetünk az EU-ból, de Orbán látszólag nem erre készül, sőt: a fent idézett nyilatkozatában azt is mondta, hogy

2030-ra a visegrádi országok fogják finanszírozni EU-t.

Ezek a kijelentések persze jól hangozhatnának egy magyarországi kampányrendezvényen, ám Orbán a német gazdasági elit előtt tette idézett nyilatkozatát. A német gazdasági elit pedig nagyon is tisztában van a fentiekkel, így azt is tudják, hogy kínai hitelből nagyon nehéz lenne felzárkózni.  

Nem most kellene nagy dobra verni

A kínázás az időzítés szempontjából sem a legbölcsebb, a november végi budapesti Kína-Kelet-Közép-Európa csúcstalálkozónak ugyanis elég rossz visszhangja volt Nyugat-Európában. A brüsszeli és német gazdasági sajtó szerint a nyugati országok

• az uniós szabályok aláásására tett kísérletnek értékelik a közeledést,
• aggodalommal figyelik a különböző kínai infrastruktúrafejlesztési terveket,
• és attól tartanak, hogy Kína megpróbálja megosztani Európát,
• amiben egyes kommentárok szerint Orbán a kommunisták táskahordozója.

Hogy ezek a félelmek mennyire megalapozottak, az egy dolog (nem nagyon), az viszont biztos, hogy optikailag nem veszi jól ki magát, ha Orbán a nyugati aggodalmakat nem hogy elosztatni nem próbálja, még rájuk is játszik.

Kínának Magyarország nem valami érdekes üzletileg: az egész ország egy közepesebb kínai város gazdasági erejével bír. De egész Kelet-Európa másodrendű: az igazi célpont Nyugat-Európa, ahol a nagy, gazdag piacok és a technológia van. Ezt nagyon jól elárulják Kína befektetési tendenciái: hiába a nagy keleti barátkozás, a kínai pénz döntő része nyugatra vándorol.

Mi is csak addig vagyunk közepesen érdekes befektetési helyszín, amíg rajtunk keresztül elérhető Nyugat-Európa. Ezért Peking bár a maga módján szereti gyengíteni az uniós egységet, annak nagyon nem örül, ha politikai balhé van a kevésbé hangsúlyos keleti ügyletei miatt, mert a balhé rossz a biznisznek.

Márpedig balhéból amúgy is van bőven mostanában Brüsszel és Peking között: egyrészt a nagy uniós országok egyre kevésbé örülnek az Európába özönlő kínai pénznek, mert ez hosszabb távon komoly gazdasági és stratégiai kockázatokat hordoz. Másfelől az EU régi sérelme, hogy míg Kína próbálja elég agresszívan kiterjeszteni európai gazdasági lábnyomát, addig otthon erősen korlátozza a terjeszkedésben az európai cégeket. E téren pedig az utóbbi időben a nemzetközi helyzet erősen fokozódik.

Az üzlet az üzlet, csak nem mindig jó

Kína növekvő európai ellenzékének pedig az utóbbi időben egyre hangosabb tagjai lettek a korábban még Pekingnek szinte minden ügyben lefekvő németek. Ami annak a fényében nem meglepő, hogy a német cégek szellemi tulajdonait nem különösebben védik, inkább másolják Kínában, miközben a Kínai Kommunista Párt nemrég pártbizottságokat akart telepíteni a német cégek vezetésébe.

Néhány éve persze lehetett ilyesmikkel csuklóztatni a meggyengült Európát, de manapság, amikor az eurózóna húzza a világgazdaságot, kezd fordulni a kocka. A magyar gazdaság is azért növekszik ilyen szépen, mert nyugaton megy a szekér, nem azért, mert Kína bőkezű velünk. Pont ezért nem célszerű harapdálni a kezet, amely etet, és hízelegni egy másik kéznek, amely elég fukar.

Persze a németek és a többi nyugati uniós ország sem felebaráti szeretetből szórja a pénzt Magyarországra, hiszen ahogy korábban az EU német biztosa is bevallotta, az uniós projekteken gyakran nyugati cégek gazdagodnak, és az uniós transzfereknek is köszönhetően növekvő keleti vásárlóerő is javarészt nyugati cégek termékeire megy el. Ugyanakkor ahogy az EUrológus levezette, még így is hatalmas pluszban van pénzügyileg Magyarország, ami az EU-tagságot illeti. 

Ebből a szempontból sem tűnik okos választásnak Kína, különösen, ha (ahogy Orbán utalt rá) infrastruktúrát akarunk fejlesztteteni velük. Peking ugyanis elsősorban azért kezdett el minden harmadik-világbeli országban kikötőket, autópályákat és vasútvonalakat felhúzni az utóbbi időben, mert belföldön már nincs nagyon mit építeni, viszont az utóbbi 30 év folyamatos beruházási lázában hatalmasra duzzadt építőipart valahogy el kell tartani. Következésképpen

Hiszen az uniós autópálya- és vasútépítések az oligarchafinanszírozás legbejáratottabb eszközei, tehát óhatatlanul is érdekellentét van Peking és Mészáros Lőrinc között. A Budapest-Belgrád-vonal esetén maga Szijjártó Péter külügyminiszter ismerte el, hogy „minél magasabb lesz a magyar vállalati részvétel, annál magasabb hitelkamatot tudunk kigazdálkodni, és ugyanez igaz fordítva is”. Más szóval a magyar részvételt az állam gyakorlatilag a hitel kamatán keresztül fizeti meg a kínaiaknak. Ez nagyon nem jó biznisz se az országnak, se a fideszes oligarcháknak, főleg ha az alternatíva az olcsó uniós pénz.

Eddig nem jött be

Nem véletlen, hogy Kína eddig térségünkben csak unión kívüli országokban tudott komolyabb infrastrukturális beruházásokhoz jutni, hiszen a vissza nem térítendő támogatásokkal nem tudnak és nem is akarnak versenyezni.

Eddig egy kivétel volt, a lengyelek a 2012-es, ukránokkal közös labdarúgó Európa-bajnokság előtt bízták meg a kínaiakat egy 50 kilométeres autópálya-szakasz megépítésével.

mert kiderült, hogy az európai biztonsági és minőségi sztenderdek mellett nem olyan olcsó mulatság építkezni, mint otthon, Kínában.

Kína második próbálkozása az EU-n belül a Budapest-Belgrád vasútvonal lesz, amelynek uniós része Kelebia és Ferencváros között fut majd. Hogy ez mennyire jó biznisz, arról már jó párszor írtunk, röviden:

• a vonalbővítésnek eleve semmi értelme,
• cserébe brutálisan drága,
• közben a szakmai tartalom sem valami erős, mindössze 160 km/órás sebességgel lehet majd használni a szakaszt.
• A 160 kilométeres, nagyjából 750 milliárdos beruházás 85 százalékban kínai hitelből épül majd meg, amelynek, mint fent írtuk, a részletei titkosak.

Tehát kifejezetten a kínaiakban bízni még akkor sem tűnik jó stratégiának, ha az uniós pénzosztás üteme 2020 után jelentősen csökken majd, és a beruházásokat egyre nagyobb arányban más forrásból kell finanszírozni. Hiszen a Budapest-Belgrád vonalat piaci alapon is ki lehetett volna hozni jóval olcsóbban, sőt ezt a pénzt sok más, sokkal értelmesebb beruházásra is el lehetett volna költeni.

Ennek fényében pedig valójában kár a németeket azzal túráztatni, hogy ha nem adnak pénzt, majd kérünk a kínaiaktól. Ezzel legfeljebb csak azt bizonyíthatjuk nekik, hogy az ítélőképességünk nem a legjózanabb.

Borítókép: Kínai zászló az Andrássy úton, ahol Li Ko-csiang kínai kormányfőt szállító gépkocsikonvoj halad el 2017. november 26-án.

MTI Fotó: Mohai Balázs