Jó egyáltalán magyarnak lenni?

Gyurcsány Ferenc február 16-án, a parlamentben elmondott beszédében jelentette be: a kormány szeretné, ha a nagy hazai áruházláncok polcain legalább nyolcvan százalékban magyar élelmiszert árusítanának. A kormányfő hirtelen jött patrióta lelkesedése - ami azért nem volt nagyon hirtelen, néhány nappal korábban már volt egy erre utaló, elejtett megjegyzése - lázba hozott, mint nyugdíjas kohászt a 2006-os választási ígéretek.

A kezdetek

Így aztán velem tárgyalni sem kellett, mint a boltokkal. Február 19-től kezdve egy hónapon át patrióta vagyok, ahogy azt a Nemzet Nyolcvan Százalékban Patrióta Ference szeretné: pénzem négyötöd részéből megpróbálok magyar élelmiszert venni. Az első héten egyetlen csoki miatt kicsúsztam a 80 százalékból, de a 79,6 százalékot nem érzem rossznak, még akkor is, ha patrióta light voltam.

Magyar élelmiszernek számítottam ugyanis mindent, amit magyar alapanyagból Magyarországon állítanak elő, és nem vártam el, hogy az előállítást magyar tulajdonú cégeknél végezzék (offshore-társaságokkal terhelt világunkban egyébként akkor is nehezen tudnám megmondani, mi a magyar, ha Konrád György és a Reakció konzíliuma, de jó is lenne látni, kéz a kézben segítene nekem). Cserében a dolgomat nehezítettem azzal, hogy a Nemzet Nyolcvan Százalékba Patrióta Ferencének elvárása alapján csak áruházláncokban (Tesco, Cora, Auchan, Reál, CBA, Match, Spar/Interspar, Kaiser, Coop, Lidl, Aldi) vásárolok és nézelődöm; a piacokon valószínűleg még könnyebb lenne a limit betartása, de azokról ugye nem is beszélt példaképem, Ferenc.

Az elbizonytalanodás

Szóval patrióta lightként elég könnyű volt eleinte az életem, nem haltam éhen, de még tönkre sem mentem, mint jósolták. Bár tény, ahogy írtam is: az esetek túlnyomó többségében olcsóbban vásárolhattam volna nem magyar, mint magyar akciós terméket (természetesen azonos egységárakkal számolva).

Elkövettem azonban azt a hibát, hogy írásra buzdítottam olvasóimat, akik buzdultak is - tegyék most is, írják meg, egyetértenek-e a patriotizmussal vagy sem, támogatják vagy hülyeségnek tartják, a külföldi ételt tartják-e szemétnek vagy a magyart silánynak, és patriótaként vásárolnak-e más árucikkeket is -, írtak, és ezzel teljesen elbizonytalanítottak. Mert ugye a vakhit egyik biztos alapja a nem tudás, így aztán ha már cogito, akkor nemcsak vagyok, hanem kételkedem is.

Verseny, árak, piac

Olvasóim egy része szerint már abban kételkedni érdemes, van-e értelme a patriotizmusnak, a magyar mezőgazdaság (és élelmiszeripar, az abban foglalkoztatottak) segítésének. Igaznak tűnik az érvelés, hogy ha csak azért előnyben részesítünk valamit, mert magyar, akkor „csökken a verseny, csökken a felzárkózási igény is, ami most sem túl nagy az általános bambaság miatt... az igazi magyar baj a pontatlanság, a trehányság, a lazaság" - írta egy olvasóm. Valószínűleg a Nemzet Dobozgitárosa ihlette, tudják, langyos a sör, de nekünk így is jó, döcög a gép, de nekünk így is jó, jobb nem is jár (ha már sör: bár úgy emlékeztem, hogy a Kőbányán licensz alapján főzött kedvenc cseh sörömet - és Svejkét is - valamikor felváltotta a cseh eredeti, kiderült, hogy mégsem; boldogan vettem is néhány dobozzal, és boldogan, büszkén meg is ittam).

Mások arra figyelmeztettek, hogy könnyen lehet: a magasztos célok olyan cégtulajdonosokat segíthetnek, aki „gyakorlatilag semmibe nézik a saját, többnyire magyar honfitársaikat", feketén dolgoztatják, 10-12 órás műszakokban kiszipolyozzák őket. Egyébként is, „jobb érzés magyar nagytőkés zsebét tömni egy külföldi helyett?", pláne, hogy a magyar paraszt elégeti a búzát, kiönti a tejet, földhöz vágja a dinnyét, leborogatja az almát, mikor olcsó, akkor „miért vegyek magyar terméket, amikor drága?".

Érzelmi terror

Egy ennél is sarkosabb vélemény szerint „aki nem tud, akar, igyekszik versenyképesen termelni, az ne velem fizettesse meg a versenyképtelensége többletköltségeit, és ne próbáljon érzelmileg terrorizálni". És akkor még ott van az is, hogy „a világon verseny van, tessék olyan minőséget olyan áron előállítani, mint a szlovák, osztrák, vagy holland versenytársuk, és ígérem, hogy akkor a magyar terméket fogjuk büszkén levenni a polcról".

Persze ezek, mondhatni, ízig-vérig pénzközpontú olvasók, olyan liberálisféleségek, akiknek csak a piac számít, mintha csomó kis Kóka János ragadott volna billentyűt. Csak azért vegyek meg valamit, mert olcsó, mintha megint minimálbérből élnék - a Nyolcvan Százalékban Patrióta Jánost nem hatották meg ezek a sorok; más dolog, hogy a hétről hétre gyarapodó számú munkanélkülit talán igen. Egyébként, egy Norvégiában élő olvasóm szerint ott is jellemző, hogy a hazai 20-25 százalékkal drágább, mégis azt veszik, igaz, az ottani bérek a magyar átlag három-négyszeresét teszik ki, miközben az élelmiszerárak másfél-kétszeresei az itthoninak.

Patrióta példaképeim

Még szerencse, hogy péntek óta tudjuk, ennek a világnak vége van, új világrend jön, amiben a kapitalizmust már talán nem is kapitalizmusnak hívják, és a nemzeti tulajdon érték lesz. Hurrá, a Nemzet Viktora még a Nemzet Ferencénél is patriótább, lelkendeztem, amikor hallgattam, és egy magyatermék-szakértő sorai sem tudtak kizökkenteni.

Pedig a levél szerint „a mindenkori kormányoknak kisebb gondjuk is nagyobb volt annál", hogy megértessék az emberekkel: amikor jobban mentek a dolgok - mert most már, hogy válság van, tényleg mindenki az árat nézi -, és futotta volna, magyar terméket kellett volna venni. És akkor „most lennének olyan munkáltatók, akik a tisztességes mértékű árrésből következően tudnának fejleszteni, és munkaerőt felvenni, de legalább is megtartani".

Hát, ez nemigen történt meg, legalábbis tisztes árrés helyett borzasztó drágaság van. De miért? Első válaszként, naná, az ugrott be, mert nagy az adó, sok a bér. „A magyar termék mindig drágább lesz, mert az adótartalma, az előállítási munkát terhelő járulékok igen magasak. Az már varázsló, aki olcsóbban csinál magyar terméket, mint a külföldi" - tudtam meg egy, a dolgos magyar mezőgazdák pártján álló olvasóm leveléből.

Hogyan lesz a tej?

És bizonyára van igaza is van - kezdett lelkendezni Nyolcvan Százalékban Patrióta lelkemben az Elektromos Szerzetes, akiről tudjuk, arra való, hogy mindig mindent elhiggyen, amit éppen hall. Pláne, hogy egy másik olvasóm leveléből kiderült: amikor kijön a tehénből, még a magyar tej is ugyanolyan olcsó, mint a szlovák (bajban is vannak a tejtermelők mindkét országban). Mert olvasom, hogy „Magyarországon 58-65 forint között tudja eladni a nagyüzemi tejtermelő gazda a minőségi tejét a feldolgozóknak. Szlovákiában jelenleg 18 eurócent egy liter tej átvételi ára a farmokon, ez jelenleg 54 forint körüli ár".

Itt tehát még tartja a lépést a puma teje a tigris tejével, aztán „ha megnézzük a boltok kínálatát: a szlovák és a magyar tej bolti ára között minimum 80-90 forint a különbség". Hiszen a 4 százalékos zsírtartalommal leadott magyar tejből - amiből még kiveszik az értékes anyagokat és pluszban eladják, mint arra egy szakmabeli olvasóm figyelmeztetett - literenként 180 forintba kerül a 1,5 százalékos „híg lé", míg ezt a szlovák termelő és feldolgozó és szállító 120 forintból kihozza.

Adóprés, polcpénz, Trianon

Hát igen, adóprés, versenyképesség, elvonások, sok a segély, nagy az állam, bólogatok Patrióta lelkemben. Egy frászt, mondják olvasóim: „Nem a magyarok állítják elő drágán a tejet, hanem a nagy üzletláncok árazzák magasabbra a magyar tejtermékeket, illetve a tejfeldolgozók adhatják túl drágán a tejet az üzletláncoknak". Ráadásul, mondja egy másik olvasóm, ott van még az a fránya polcpénz is, ami helyett a boltokat kötelezni (no jó, erősen ösztönözni) kellene arra, hogy legyen magyar termékek polca, ahová a szállítók külön díj fizetése nélkül felkerülhetnek.

Szóval nemcsak az adó nagy teher, hanem még a polcpénz is ellenünk van (arról aztán már ne is beszéljünk, hogy mélypatrióta szemlélet szerint, mivel egyes áruházláncok külföldi tulajdonúak, ha ott vásárolunk, eleve nem lehetünk patrióták, hiszen a nyereséget úgyis külföldre viszik). A magyar áru ellen van Trianon is, az, hogy kicsi ország vagyunk, kicsi piaccal, és kevés olyan vevővel, aki büszke patrióta. „Azért is olcsóbb a lengyel, mert abból több fogy, nagyobb tételben vásárolva pedig olcsóbban jut hozzá a nagykereskedő, az importőr" - vélekedik egy levélíró, aki szerint akkor lesz olcsóbb a hazai élelmiszer, ha minél többen vásárolunk belőle.

Másrészt magyar élelmiszert akkor is érdemes venni, ha drágább - kapott újabb impulzusokat a Patrióta Elektromos Szerzetes egy újabb hithez. „Ha pár forinttal drágább is a magyar termék, még akkor is jobban járok, mintha a munkanélküli magyarok eltartását sózzák a nyakamba végletekig srófolva közterheimet" - olvasom a látszólag árérzéketlen álláspontot. Amit egy másik olvasóm azzal fejel meg: lehet, hogy ma drágább a hazai, hosszú távon mégis jobban megéri, mert „a magyar gyártó, termelő magyar munkásnak ad munkát, a hasznát nem viszi külföldre, ezáltal javítja az államháztartás egyensúlyát és csökkenti az ország kiszolgáltatottságát". Veres János szóljon belőle, de komolyan, persze olyankor, amikor tudja, mit beszél, és nem olyankor, amikor nem.

Jó is, nem is

Most tehát ott tartok, hogy jó patriótának lenni, mert magyar embernek adott munkát, erőt, hitet és tartást, tisztes nyereséget a tisztes tőkésnek. Ha sokan teszünk így, akkor még a minőség is javulni fog, és az árak is csökkenni fognak, és a Kánaán közelebb lesz, mint Gyurcsány Ferenchez a negyvenes gömbölyűek.

És közben viszont ott is, hogy nem jó patriótának lenni, mert megfojtom a versenyt, bedőlök az érzelmi terrornak, a feketén dolgoztató földesurakat és az unos-untalan termékeket borogató gazdákat segítem megtollasodni, miközben indokolatlanul sokat költök. Szóval, elbizonytalanodtam, mint a már említett nyugdíjas kohász néhány hónappal a már említett választási ígéretek után.

Csalódást okoztam

Mindenesetre a célkitűzésemet most sem sikerült elérnem, de rajtam kívülálló okok miatt. Az éttermi és menzai étkezéseket ugye 50:50 százalékban számolom el, már indokoltam, miért. Nos, a héten 1560 forintot költöttem el menzán, emellett meghívtam vacsorázni egy társaságot; némi dilemmázás után ennek számlájából csak a saját fogyasztásomat vettem be a rendszerbe, ez 2910 forint volt.

Szóval 4470 forintot kellett kettéosztanom, így a 20 százalékos keretbe kapásból bekerült 2235 forint. Igaz, ezen túlmenően csak néhány apróság (ismét üdítőital, csokoládé és némi húsféleség), így a nem patrióta oldal 2719 forinttal zárt. A patriótában is volt 2235 forintnyi éttermi költség, és most további 3032 forintnyi egyéb étel, vagyis összesen 5267 forint.

A teljes heti költésem 7986 forint lett, vagyis nagyjából az elköltött pénzem kétharmada szolgálta a patrióta szellemiséget. A kétheti mérleg: 12 853 forint költés, ebből 9145 forint biztos(nak gondoltan) hazai termékekre. Ez 71,2 százalék, szóval a Nemzet Patrióta Ferenc nem lenne rám büszke, és persze én sem vagyok magamra. De a jövő héten összeszedem magam, hogy ne okozzak neki, patrióta lelkitársamnak csalódást, szegénynek abból kijut mostanában Brüsszeltől Berlinig.