Az olimpiától az államcsődig

2000. január 19-én Görögország a tizenkettedik EU-tagállamként bevezette az eurót. 2004. július 4-én a görög válogatott a labdarúgó-Európa-bajnokság lisszaboni döntőjében Harisztéasz 57. percben szerzett góljával legyőzte a házigazda Portugáliát. Majd egy hónappal később, augusztus 13-án Athénban megnyitották a XXVIII. nyári olimpiai és paralimpiai játékokat, amely minden várakozást felülmúlva a történelem egyik legjobb hangulatú sportrendezvénye lett. Mindeközben Görögország az Európai Unió leggyorsabban növekvő államává vált.

1998 és 2004 között a görög gazdaság éves szinten átlagosan 4,2 százalékos GDP-bővülést produkált, míg Európa és az Egyesült Államok gazdasága a recesszió szélén egyensúlyozott. Ennek köszönhetően a munkanélküliség ebben a periódusban 12 százalékról 9-re csökkent, az éves GDP-mutató pedig 100 milliárd euróról 184 milliárdra ugrott, aminek eredményeképpen a görög államadósság évtizedes felfutása megállt, és 95 százalék körüli szinten stabilizálódott ezekben az években – annak ellenére is, hogy a költségvetés hiánya mindvégig átlagosan 4,7 százalék körül mozgott. 

Mindezek fényében nem csoda, ha a görögök úgy érezték, hogy a világ legnagyobb sikertörténeteként robbantak be a 21. századba.

Tíz évvel később az athéni olimpia a köztudatban a bukás szinonimája, a játékok ellenzőinek pedig a legkedvesebb ütőkártyájuk lett.

Görögország gyakorlatilag a nemzeti szuverenitásának egy jelentős részét elvesztve, teljes gazdasági kilátástalanságban, 25 százalékos munkanélküliségi mutatóval, zéró gazdasági növekedéssel, 177 százalékos GDP-arányos, összesen több mint 325 milliárd eurós államadóssággal azon tépelődik egy ideje, hogy mi a kevésbé rossz megoldás számára hosszú távon: ragaszkodni az euróhoz vagy visszahozni a drachmát.

Ez a cikk azt próbálja körbejárni és bemutatni, hogy ebben a drámai fordulatban milyen szerepet játszott a 2004-es olimpia, és mi az, ami mindebből jó, illetve rossz tanulság lehet Magyarországnak.

A Montrealnak jelentős eladósodottságot okozó 1976-os olimpia fordulópontot jelentett a nyári és téli játékok történetében. Juan Antonio Samaranch, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) elnöke – attól tartva, hogy a házigazda szerepére nem lesz jelentkező a kanadai fiaskót követően – teljesen üzleti alapra helyezte az olimpiák lebonyolítását, hogy ezáltal a rendező városok is haszonélvezői legyenek az egyre jelentősebb világeseménynek, és így ismét vonzó legyen pályázni. A NOB olyan franchise-szerű lebonyolítást és átfogó szponzorációs programot dolgozott ki, amellyel aztán a világ legnagyobb vállalatait sikerült megnyerni a játékok támogatásához.

Ráadásul a televíziózás felfutásának köszönhetően egyre jelentősebb bevétel származott a közvetítési jogok eladásából is, ami például lehetővé teszi, hogy a 2024-es olimpia házigazdáját már másfél milliárd dollárral jutalmazza majd a NOB. Ennek a forradalmi reformnak az első kedvezményezettje Los Angeles lett, amely így jelentős nyereséggel zárhatta az 1984-es olimpiát.

Az amerikai sikeren felbuzdulva az EU-hoz 1981-ben csatlakozott Görögországban is napirendre került az olimpiai játékok hazahozatalának gondolata. Hosszas politikai vita után végül 1986-ban megszületett a döntés: Athén megpályázza az 1996-os centenáriumi játékokat. A görög pályázat fő üzenete természetesen az volt, hogy az olimpia szülőhelye úgy tér vissza a nemzetközi porondra, mint egy fejlett, a globalizációba sikeresen bekapcsolódott, modern nyugati demokrácia, amely megbecsüli antik múltját és az identitását jelentő olimpiai hagyományokat. Motivációjuk központi eleme persze sokkal inkább Athén fejlesztése és beemelése volt a világ azon városainak szűk elitjébe, amelyek mindenkinél könnyebben tudnak munkaerőt, tudást és befektetéseket bevonzani a nemzetközi munkaerő- és tőkepiacokról.

Az 1996-os játékokért vívott versenyt 1990-ben végül Atlanta nyerte Athénnal, Belgráddal, Manchesterrel, Melbourne-nel és Torontóval szemben. A NOB döntése sokkolta a görög társadalmat, csakúgy, mint a nemzetközi közvéleményt. Sokan azzal vádolták a nemzetközi sportszervezetet, hogy eladta az olimpiát a Coca-Colának.

A valóság azonban teljesen másról szólt. Athén pályázatát jelentősen gyengítette az a növekvő és mind látványosabb belpolitikai bizonytalanság, ami a NOB tokiói kongresszusa előtt egyre érezhetőbb volt. 1989 júliusa és 1990 áprilisa között ugyanis négy kormány bukott meg, és háromszor kellett új országgyűlési választásokat kiírni. És ha mindez nem lett volna elegendő ok, a NOB technikai szemlebizottsága által megírt jelentés valóban megadta a kegyelemdöfést a görögöknek. Eszerint ugyanis Athénnak rövid időn belül olyan radikális változásokat kellett volna felmutatnia a levegő- és hangszennyezettség, az autóforgalom, a tömegközlekedés és a parkolási lehetőségek terén, amelyekre a bizottság nem látott esélyt.

A görögök sértettsége gyorsan elmúlt, és az olimpia ügye 1995-ben ismét a döntéshozók asztalára került. Először a kormány vetette fel, hogy a múltra való tekintettel Athén kapjon speciális státuszt, és hadd rendezhesse meg mindenféle pályázás és verseny nélkül a 2008-as olimpiát. Amikor ezt a NOB nagyon gyorsan elutasította, a Görög Olimpiai Bizottság a 2004-es játékok hagyományos úton történő megpályázása mellett döntött. Athén 1996. január 6-án nyújtotta be újabb jelentkezését, csatlakozva ezúttal a favorit Rómához, valamint Rio de Janeiróhoz, Buenos Aireshez, Szentpétervárhoz, Sevillához, Stockholmhoz, Fokvároshoz, Lille-hez, Isztambulhoz és San Juanhoz. A görögök pályázata az érvrendszerét tekintve hasonló érzelmi, szakmai és politikai üzeneteket fogalmazott meg, mint nyolc évvel korábban, de új elemként előkerült a közelgő euró bevezetésétől várt további és erőteljes gazdasági fellendülés.

Az egyik stadion az olimpiai parkban
Az egyik stadion az olimpiai parkban
Fotó: Milos Bicanski / Europress / Getty

A pályázati anyag három fő beruházási irányt jelölt ki. Az első a tartósan fennmaradó fejlesztéseket foglalta magában: olimpiai létesítmények, közlekedési infrastruktúra, városrehabilitáció és új kulturális intézmények létrehozása. A második az ideiglenes fejlesztéseket jelentette: szállás és nézőtéri kapacitások, közlekedési megoldások, valamint a város olimpiai díszbe öltöztetése. És végül a harmadik irány a szociális és kulturális változásokat jelölte ki: idegennyelv-tanulás, a dohányzás visszaszorítása, a tömegközlekedésre való átszoktatás és a tömegsport.

A pályázat az olimpiai játékok lebonyolítását két központ köré szervezte. Az egyik az északi Marúszi negyed lett, amely magába foglalta az athéni olimpiai sportkomplexumot, illetve Galácit, ahol az olimpiai falu, valamint az atlétika, a kosárlabda, a kerékpár, a torna, a tenisz, az asztalitenisz, a labdarúgás és a vizes sportágak kaptak otthont. A másik centrum a déli, tengerparti Fáliro negyed volt, ami az 1870-es években még a felső középosztály kedvelt nyaralóbázisa volt, ám ami a parti autópálya megépülése után fokozatosan a senki földjévé vált. Ide szánták az ökölvívást, a taekwondót, a vívást, a kézilabdát, a gyeplabdát, a dzsúdót, a birkózást, a baseballt, a szoftballt és a röplabdát.

Hét további helyszínt neveztek ki a városon belül a súlyemelés, a lövészet, az íjászat, a tollaslabda, a lovaglás, az asztalitenisz és az öttusa részére, miközben a városon kívüli helyszínekre szánták a triatlont, a vitorlázást, valamint a sík- és a vadvízi kajak-kenu és az evezős számokat. A pályázat különlegessége a múltidézés volt. Ennek keretében az íjászatot és a maraton befutó szakaszát az eredeti 1896-os Panathinaikó Stadionba helyezték el, míg a súlylökő, a diszkoszvető és a gerelyhajító versenyek helyszínéül az ősi olimpiai stadiont jelölték ki a Peloponnészosz félszigeten található Olümpiában.

A pályázat ígéretet tett az úthálózat fejlesztésére, új metró, külvárosi vonat, valamint villamosvonalak kiépítésére, hogy ezáltal hatékonyabbá és gyorsabbá váljon a városon belüli és a versenyhelyszínek közötti utasforgalom. A beígért fejlesztések központi eleme az új nemzetközi repülőtér megépítése volt.

Az olimpia megrendezése 

A NOB lausanne-i közgyűlése 1997. szeptember 5-én döntött úgy, hogy a görögöknek adja a 2004-es játékok rendezési jogát. A mérhetetlen öröm és nemzeti eufória ellenére a problémák gyakorlatilag már rögtön másnaptól elkezdtek sorjázni.

Néhány hónappal az olimpia előtt még javában dolgoztak a stadionokon
Néhány hónappal az olimpia előtt még javában dolgoztak a stadionokon
Fotó: Michel Baret / Europress / Getty

A győztes pályázat megálmodóját és vezetőjét, a jobboldali kötődésű üzletasszonyt, Jána Angelopúlu-Daszkalákit Svájcból való hazatérése után rögtön azzal fogadták a reptéren, hogy a baloldali kormány miniszterelnöke, Konsztandínosz Szimítisz nagyon köszöni, amit az országért tett, de nem számít rá a továbbiakban, ezért nem őt bízza meg az olimpiai szervezőbizottság (ATHOC) vezetésével.

Ezt követően, 1998 elején a győztes pályázat mihamarabbi megvalósítása helyett a baloldali Paszok-kormány elrendelte a még Andréasz Papandréu miniszterelnöksége alatt elkészült tervek felülvizsgálatát különböző területrendezési és városfejlesztési szabályokra hivatkozva. Az olimpiai projekt politikai játszmák által vezérelt, teljes újragondolása komoly időcsúszáshoz vezetett.

A kormány egyik érthetetlen döntése például leminősítette a tengerparti Fáliro negyedet, ami így mégsem jutott központi szerephez. A Paszok új tervei szerint az eredetileg odarendelt tizenegy sportágból hetet áthelyeztek az Aszprópirgosz negyedbe, Athén nyugati felébe. Erről a tervről azonban utóbb kiderült, hogy elfogadhatatlan a NOB-nak és az érintett nemzetközi sportági szövetségeknek, így a kormány kényszerűségből úgy döntött: a tervezettnél előbb megpróbálja átadni az új nemzetközi repteret Szpátában, hogy a város délkeleti részében található régit bezárhassa, és annak a területére átköltöztethesse a Fáliro negyedből kivont versenyszámokat. Így lett váratlanul az Elinikón reptér a vívóküzdelmek, valamint a baseball-, szoftball-, kosárlabda-, gyeplabda- és kézilabda-mérkőzések helyszíne (itt készült a híres fotósorozat a lepusztult olimpiai sportlétesítményekről). Az új tervek az ökölvívást és a tollaslabdát is teljesen új helyszínhez rendelték, miközben a Hellén Régészettudományi Intézet megtámadta az antik Olümpiával kapcsolatos terveket, aminek köszönhetően a diszkoszvetés és a gerelyhajítás visszakerült az athéni olimpiai stadionba.

Ezek a jelentős mértékű változtatások újabb tömegközlekedési, biztonsági, számítástechnikai, közművesítési és egyéb tervezési feladatokat generáltak, amelyek újabb vitákat nyitottak a különböző szakmai és civil szervezetekkel.

Ezek aztán jobb esetben új engedélyeztetési folyamat elindításához vezettek, rosszabb esetben pedig véget nem érő pereskedés lett belőlük.

A problémákat tetézte, hogy az engedélyeztetési folyamatokban általában több, egymással sokszor rivalizáló és egymásnak ellentmondó közigazgatási intézmények vettek részt.

Ha pedig a szükséges jóváhagyások végre megvoltak, akkor a megkezdett munkálatokat nem egyszer azért kellett leállítani, mert az alapokat kiásó munkagépek antik romokba ütköztek. Az ilyen helyszíneket pedig az archeológiai hatóságok természetesen azonnal ásatási hellyé nyilvánították. Ez történt az olimpiai falu építésekor is, amit azért kellett máshová áthelyezni, mert egy Hadrianus császár idején épült vízvezetékrendszerre tervezték. A kajak-kenu pálya kijelölt helyét az Európai Bizottság és a WWF támadta meg, ami mellé aztán felsorakozott az összes görög természetvédő és történelmi hagyományőrző civil szervezet is.

Ezek együttesen citálták bíróság elé a kormányt, amiért az az egykori marathóni csatatér helyszínéhez túl közeli, védett madárfajok otthonául szolgáló mocsaras területet szemelt ki a fejlesztésekre. Hosszú vita és pereskedés után a versenypályát át kellett költöztetni a terület legnyugatibb részére, míg a vadvízi kajakpályát át kellett tenni az Elinikón reptérre. Vagyis megint kezdődhetett minden elölről. Később ezt az időszakot nevezte el a szakma

elpocsékolt három évnek.

A Peloponnészosz félszigetet és a szárazföldet összekötő Ríu–Andiríu hidat az olimpiához építették
A Peloponnészosz félszigetet és a szárazföldet összekötő Ríu–Andiríu hidat az olimpiához építették
Fotó: Michel Baret / Europress / Getty

2000 februárjában a görögöknek még mindig nem voltak véglegesített helyszíni terveik. Így ekkor Szimítisz miniszterelnök kemény fenyegetést kapott Juan Antonio Samaranchtól: „Ha Athén nem adja át két hónapon belül a NOB-nak a legeslegvégső terveket, akkor a történelemben először visszavonják a játékok rendezési jogát a kijelölt házigazdától.”

A görög kormány pánik üzemmódra kapcsolt, kényszerítő intézkedéseket vezetett be, jelentős költségvetési pénzeket csoportosított át a munkálatok felgyorsítására, és számos jogszabályt azonnali hatállyal átírt, hogy egyszerűsítsék az engedélyeztetéseket. A kormányfő pedig minden büszkeségét félretéve felhívta a félreállította Jána Angelopúlu-Daszkalákit, és felkérte, hogy vegye át a szervezőbizottság vezetését, és folytassa a három évvel korábban megszakított munkáját.

Míg a nemzetközi sajtó és média, valamint a közvélemény igazolva látta a görögökről alkotott sztereotípiákat, a szűk szakma ekkor ébredt rá arra, hogy micsoda problémákat és kihívást jelent az, ha az olimpiai játékokat egy hatalmas antik ásatási területen próbálják megrendezni.

2000 közepétől már csak és kizárólag két dolog lebegett a kormány és a szervezőbizottság szeme előtt: legyen minden fejlesztés látványos, és készüljön el határidőre. Az utóhasznosítási és fenntarthatósági kérdésekre ekkor már nem maradt se idő, se kapacitás. Így azzal senki nem foglalkozott, hogy 2004 után mi lesz a felépített létesítményekkel, a módosult infrastruktúra  mennyire lesz hasznos a város hétköznapi életében, és hogy több sportlétesítmény és turisztikai fejlesztés teljesen kiesik a város természetes vérkeringéséből.

A végeredmény egy átgondolatlan és mindenféle logikát nélkülöző, szétszórt olimpiai létesítményrendszer lett, amelyhez gyakorlatilag Athén teljes közlekedési infrastruktúráját fejleszteni kellett jelentős többletköltségek árán, miközben a város csak a még meglévő zöldterületekre építkezett a beígért rozsdaövezeti fejlesztések helyett.

Athén végül az olimpia nyitónapjára elkészült mindennel, és felejthetetlen két héttel lepte meg a világot.

Fotó: Jonathan Ferrey / Europress / Getty

Ezt követően sokáig úgy tűnt, hogy a nagyszabású esemény csak sikert, fellendülést és új imázst adott a görög fővárosnak. Két-három év elteltével azonban a helyzet változni kezdett, miután két egymást követő kormány sem foglalkozott komolyan az olimpia hagyatékának utóhasznosításával.

És ahogy egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az olimpiai létesítmények egy része menthetetlenül teherré válik és elpusztul, a politikusok elkezdtek ujjal mutogatni egymásra. A 2004 márciusától hatalmon lévő Új Demokrácia azzal védekezett, hogy mindenről a Paszok tehet, amely utóhasznosítási tervek nélkül vágott bele az olimpia előkészítésébe – miközben a baloldal azzal vádolta a jobboldali kormányt, hogy két évig csak ölbe tett kézzel nézte, ahogy az olimpiai sportinfrastruktúra egy jelentős része az enyészeté lesz.

A növekvő hazai és nemzetközi kritikákra válaszul végül a Karamanlísz-kormány létrehozta a Hellén Olimpiai Ingatlankezelő Ügynökséget, amely 22 különböző létesítménynek lett a gazdája azzal a feladattal, hogy értékesítse azokat, vagy szerezzen hozzájuk bérlőket, hogy legalább a fenntartásukra meglegyen a fedezet . Az ügynökség azonban azzal szembesült, hogy az Elinikón reptéren átgondolatlanul elhelyezett létesítmények az adott formában gyakorlatilag értékesíthetetlenek.

Ugyanakkor az olimpia nagyon sok, hosszú távon maradandó pozitív változást hozott Athén életébe.

A játékok előtt a a görög főváros a tömegközlekedés és az infrastruktúra terén mutatta a legnagyobb elmaradottságot. Az idők folyamán 3 milliósra duzzadt nagyváros a kétezres éveket megelőzően csak egyetlen metróvonallal rendelkezett. Ennek alapjait még 1870-ben tették le, és utoljára 1957-ben fejlesztették.

Az olimpia nagyon fontos lökést adott a régen esedékes légi, vízi és közúti közlekedésnek és az azt kiszolgáló infrastruktúra fejlesztésének. De sokat profitált a kultúra is.

A görögök a nyári játékok okán 2 milliárd euróból felújították a Nemzeti Archeológiai, a Kortárs Művészeti és a Bizánci Múzeumot, valamint a Nemzeti és az Athéni Művészeti Galériát. Közben pedig építettek két modern művészeti komplexumot. A legjelentősebb kulturális fejlesztés annak a gyalogútrendszernek a kiépítése lett, amely összekötötte egymással Athén ásatási helyeit, hogy ezzel létrehozzák a világ legnagyobb szabadtéri múzeumrendszerét.

Ezenkívül az olimpia apropóján számtalan középületet, teret és közparkot is felújítottak, miközben modernizálták a turistanegyedek közvilágítását, és akadálymentesítették az összes közigazgatási hivatalt és középületet. Mindezeknek köszönhetően Athén egy jobban élhető, jobban közlekedhető, modernebb és sokkal turistabarátabb világvárossá fejlődött 2004-re.

Az olimpia és a gazdaság

Fotó: Bloomberg / Europress / Getty

A 2004-es olimpia pályázati anyagában a nem közvetlenül a nyári játékokhoz köthető közlekedési infrastrukturális beruházások, a hosszú távon fennmaradó sportlétesítmények, a kulturális és egészségügyi intézményrendszert érintő fejlesztések, valamint a nemzetbiztonsági intézkedések költségének a főösszege 5,65 milliárd euróban volt meghatározva.

Ez az összeg tartalmazta az új repülőtér 2,2 milliárd eurós költségét is, annak ellenére, hogy a megépítéséről már 1975-ben döntés született, a vonatkozó tervpályázatot már 1991-ben kiírták, az építkezés pedig már egy évvel a játékok elnyerése előtt megkezdődött.

Mindenesetre az athéni nemzetközi repülőtér fontos szimbóluma lett annak, hogy hogyan tud az olimpia felbecsülhetetlen segítség lenni olyan nagy infrastrukturális projektek sikeres befejezéséhez, amelyek egyébként a hétköznapokban a politika útvesztői miatt akár évtizedek alatt sem tudnak megvalósulni.

A görögök az olimpia apropóján végül összesen 8,4 milliárd eurót fordítottak az ország és a főváros fejlesztésére, valamint a biztonsági intézkedésekre, ami közel 3 milliárddal volt több az eredeti tervekhez képest.

Ebben – a korábban már kifejtett okokon túl – fontos szerepe volt a 2001-es New York-i merényletnek, majd az iraki, valamint az afganisztáni háború okán szükségszerűen megnövekedett terrorelhárítási költségeknek, amelyek 1997-ben még nem voltak előreláthatóak és tervezhetőek. Az USA és Nagy-Britannia által előírt védelmi intézkedések 900 millió euróra növelték az olimpia biztonsági büdzséjét.

Ugyanakkor az infrastrukturális fejlesztések jelentős részét nem az adófizetők pénzéből finanszírozták, hanem az EU és a magánszektor fizette. Például az athéni repülőtér teljes, 2,2 milliárd eurós költségéhez az Európai Befektetési Bank 1 milliárd, a pénzügyi szektor 309 millió, a Repülőtéri Illetékek Alapja 286 millió, az Európai Unió 242 millió, a magántőke 198 millió euróval járult hozzá, miközben a görög költségvetésnek összesen 155 millió eurót kellett a projektbe invesztálnia. Az EU a metró és városi vasút fejlesztésére 1,3 milliárd, a városi körgyűrű megépítésére 475 millió, a villamosvonalak modernizálására és növelésére, valamint egyéb más közlekedési projektekre összesen 275 millió eurót adott Athénnak.

Görögország egyébként 1994 és 1999 között 32 milliárd, majd 2000 és 2006 között 48 milliárd eurónyi fejlesztési pénzt kapott a brüsszeli fejlesztési alapokból.

A pályázati anyag összesen 1,1 milliárd euróban állapította meg az olimpia megrendezésének közvetlen költségeit, ami magában foglalta a nyitóünnepélytől az ideiglenes sportlétesítmények és extra nézőtéri kapacitások, a hiányzó sportlétesítmények megépítésén, valamint a sportolók, az önkéntesek és az újságírók elszállásolásán és szállításán át a paralimpiai versenyek lebonyolításáig mindazt a költséget, amely egyébként olimpia nélkül soha nem merült volna fel. Ez lett az ATHOC költségvetésének a kiadási főösszege.

Ez a játékok végére 1967,8 millió euróra kúszott fel, amivel szemben a bevételi oldalon a NOB-tól és a nemzeti szponzoroktól kapott támogatások, a licencjogok és marketingtermékek, a belépőjegyek és az olimpiai lottó értékesítéséből befolyó bevételek, valamint különböző egyéb adományok álltak – ezek összesen 2089,4 millió eurót tettek ki.

Ennek köszönhetően az olimpia megrendezése 121,6 millió euró nyereséget hozott az ATHOC-nak, amit az elszámolást követően a görög központi költségvetésbe fizetett be.

 Ez azonban az állam közvetlen olimpiai bevételeinek csak egy jelképes része volt.

Az igazi nagy tételt az adóbevételek jelentették. A görög pénzügyminisztérium 2013-as kimutatása szerint a 2000 és 2004 közötti, olimpiához köthető gazdasági aktivitásból a költségvetés 3,5 milliárd eurónyi extra forgalmi, társasági és egyéb adóbevételhez jutott. Ezzel pedig szoros összefüggésben van az a tény, hogy az olimpia elnyerését követően, 1997-től 2004-ig Görögország messze az EU-átlagot meghaladó GDP-növekedést produkált, miközben a világ az 1997-es ázsiai és az 1998-as orosz válságnak, majd a technológiai részvényeket tömörítő Nasdaq tőzsde 2000-es összeomlásának köszönhetően a recesszióval küszködött.

   1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014
GDP-arányos költségvetési egyenleg -9,1 -6,7 -5,9 -3,9 -3,1 -3,7 -4,5 -4,9 -5,7 -7,6 -5,5 -6,1 -6,7 -9,9 -15,3 -11,1 -10,2 -8,7 -12,3 -3,5
GDP-növekedés 2,1 3 4,5 4,1 3,1 4 3,7 3,2 6,6 5 0,9 5,8 3,5 -0,4 -4,4 -5,4 -8,9 -6,6 -3,9 0,8
GDP-arányos államadósság 93,1 94,7 91,8 89,2 88,5 99,6 100,1 98,3 94,2 95,1 106,9 103,4 103,1 109,3 126,8 146 171,4 156,9 175 177,1
Forrás: Eurostat és IMF                                                            

De akkor mi vezetett a görögök gazdasági katasztrófájához?

Görög nyugdíjasok várakoznak a Nemzeti Bank athéni épülete előtt
Görög nyugdíjasok várakoznak a Nemzeti Bank athéni épülete előtt
Fotó: Bloomberg / Europress / Getty

A görög válság egyes számú oka a fiskális fegyelmezetlenség, ami a katonai junta 1974-es bukása óta folyamatosan tetten érhető az országban. 1960-tól 1973-ig a görög gazdaság minden évet költségvetési többlettel zárt, aztán a hadsereg hatalomból való távozását követően Görögország 1981-ig folyamatosan 3 százalék alatti költségvetési deficitet produkált. Majd az uniós csatlakozást követően bedobták a gyeplőt a lovak közé. Ekkor megkezdődött a nagy jóléti költekezés és a korrupció korszaka, amihez az egymást követő bal- és a jobboldali kormányok egyformán asszisztáltak azzal, hogy

  • hatalmasra duzzasztották az állami szférát,
  • rugalmatlanná tették a munkaerőpiacot,
  • fenntarthatatlan szociális és nyugdíjrendszert vezettek be,
  • miközben hagyták az adófizetői morált teljesen eltűnni.

Az utóbbinak köszönhetően 2010-ben 10 milliárd dollárnyi adót nem tudott behajtani a görög adóhatóság, míg 2012-ben a befolyt adó a fele volt annak, amivel a magánszektor tartozott az államnak. A legfrissebb adatok szerint pedig a görög lakosság összesen 80 milliárd eurónyi meg nem fizetett adóval tartozik hazájának. Mindennek eredményeként 1993-tól 90 százalék fölé kúszott a görög államadósság.

És ha mindez nem lett volna elég, akkor ott volt még a hadsereg teljesen indokolatlan fejlesztése. Görögország az elmúlt évtizedekben évi 5 milliárd eurót költött hadiipari megrendelésekre, ami a GDP-hez mérten az Egyesült Államok után a legnagyobb katonai kiadás az egész világon.

A görög válság kettes számú oka az euró idő előtti bevezetése volt. Ma már mindenki pontosan tudja, hogy milyen veszélyeket rejt magában, ha egy ország úgy tér át a közös valutára, és mond le az önálló monetáris politikáról, hogy arra sem versenyképességi, sem fiskális szempontból nincs felkészülve. Az euró bevezetése fokozatosan növelte a görög gazdaságon belül a fajlagos bérköltséget, ami tovább fokozta a termelésben a görögök versenyképességi hátrányát, amely az import további erősödéséhez és az export gyors gyengüléséhez vezetett. Mindeközben pedig egyre drágább lett Görögországban turistáskodni.

A görögök egyre nyomasztóbb folyó fizetésimérleg-hiánnyal szembesültek, ami annyit jelentett, hogy a lakosság sokkal többet fogyasztott, mint amit megtermelt. A többletfogyasztást pedig csak külföldről felvett hitelekből lehetett finanszírozni. Ezt viszont egyre olcsóbban lehetett megtenni, hiszen az euró megjelenésével jelentősen csökkent a görög kamatszint, így az állami és a magánszektor egyre több hitelt tudott felvenni változatlan kamatteher mellett. Mivel azonban a görög kamatszint még így is magasabb hozamot biztosított a befektetőknek, mint a legfejlettebb országok állampapírjai, így egyre több és egyre olcsóbb pénz áramlott be a helyi gazdaságba.

A hitelezők azt feltételezték, hogy baj esetén az Európai Központi Bank és az összes többi eurózóna-tagállam felkarolja majd Görögországot. Csakhogy amikor 2008 szeptemberében a Lehman Brothers összeomlott, a világ megváltozott: a bankközi piacok befagytak, a hitelezés leállt, a szolidaritás megszűnt. Így a rossz struktúrában, versenyképtelenül működő görög gazdaságot sokkal gyorsabban és sokkal jobban megviselte a válság az eurózónán belül, mint bárki mást.

Ráadásul olaj volt a tűzre az új kormány 2009. októberi bejelentése, miszerint a korábbi államadósságra és a költségvetési hiányra vonatkozó számok manipuláltak voltak. Ez azonnali és nagyon súlyos bizalmi válsághoz vezetett a piacokon, aminek köszönhetően nagyon jelentősen megugrottak a görög kötvényhozamok és CDS-felárak. Ez pedig annyit jelentett, hogy Görögország nem tudta tovább finanszírozni a piacról a költségvetési és a folyó fizetési mérleg hiányát.

Ebben a helyzetben más ország hagyja leértékelődni a valutáját, hogy így ellensúlyozza a versenyképességi problémáit, és elinflálja az államadósságának egy részét, megteremtve ezzel az esélyt a pénzügyi egyensúly helyreállítására. Az euró bevezetése azonban azt jelentette, hogy Görögországnak erre már nem nyílt lehetősége. Az így kialakult recesszió gyorsuló ütemben lőtte jóval 100 százalék fölé a GDP-arányos államadósság-mutatót.

A szerkezeti és versenyképességi problémákkal küszködő görög gazdaság az euró bevezetése előtt a drachma leértékelésével tudta magát egyensúlyban tartani. Az euró túl korai bevezetését követően pedig az alacsony kamatkörnyezetnek és az olimpiai fejlesztéseknek köszönhetően megugró gazdasági növekedéssel tudta a víz felett tartani magát. Majd amikor 2008 után eltűnt a növekedés a világban, és befagytak a pénzpiacok, Görögország fejre állt.

Mindezért a gazdasági drámáért a 2004-es athéni olimpia a számok és a gazdasági folyamatok tükrében aligha tehető felelőssé.

Ellenben jó okkal feltételezhető, hogy a teljes projekt által a gazdaságba bevont, jelentős mértékű uniós, magán- és NOB-pénzeknek köszönhetően, a megnövekedett költségekkel és az egyes utóhasznosítási problémákkal együtt is inkább anticiklikus módon támogató volt a görög gazdaság számára.